Tegnap este örültünk. Megint örülhettünk, hiszen csapatunk megnyerte az egykor örökrangadónak nevezett mérkőzést. A győzelem mellett örülhettünk annak is, hogy a Fradi – főleg az első félidőben – megint futballozott. Úgy futballozott, ahogy azt a Fraditól egy fradista mindig is elvárhatja. Teljesült az, amit Prukner László az idejövetele után az első interjújában – éppen nekünk – mondott, a Fradi dominálta a mérkőzést. Meg is lett az eredménye.

Öröm volt hallgatni a szurkolókat, akik az Üllői úton is újra szurkoltak. Érdemes szurkolni, ez a csapat képes eredményekkel is meghálálni. Hogy onnantól kezdve még erősebben szurkoljunk. Tudom, akik ott voltak és teljes hangerővel buzdították a csapatot, már nem nagyon tudják fokozni a hangerőt. Ám a létszámban vannak még tartalékok. Nem is kicsik. Hiszen a nézőtérre még jócskán férnének és kellenének szurkolók. Hogy itt is visszajöjjön a régi idők fílingje. Amikor teltházas meccsekre futhat ki a Fradi. Amikor a közönség már a létszámával és hangerejével a kezdő sípszó előtt sokkolja az ellenfelet, lelkesíti a csapatát. A csapat ettől szárnyra kap és gólokat lő, miáltal a közönség rátesz még egy lapáttal és kész is a fieszta. Egyszerű recept. Mégis mostanában oly ritkán használjuk.

Pedig most minden adott. A játékon és a győzelmen kívül még egy valami jutott az eszembe. Mégpedig az, tegnap is számtalanszor hallottam, második helyen vagyunk az első osztályban. És bizony ez az, aminek több mint öt éve már. Hogy ilyen helyen álltunk a tabellán. Utoljára ilyen 2005. május 26-án fordult elő, az akkori bajnokság utolsó fordulójában, amikor Kispesten a Honvédot legyőzve megtartottuk a második helyet.

Azóta öt hosszú esztendő telt el. A rákövetkezőt katasztrofálisan kezdtük, az edzőváltás után végül a hatodik helyig jutottunk, a dobogóra menet közben esélyünk sem volt. Ekkor zárták ki a csapatot az NB I-ből. Nem lehet elégszer leírni, jogtalanul. Remélem, eljön az az idő, amikor az MLSZ hivatalosan is elismeri, hogy hibázott. Az NB II-ben elvesztegetett három esztendőt úgysem tudja visszaadni, az örökké a mi vezeklésünk emléke marad. A visszajutásunk utáni szezonunkban, tavaly sem állhattunk soha a dobogón. A katasztrofális ősz után a tavaszi jobb teljesítmény csak a hetedik helyre volt jó. Hasonlatos volt ez a kizárás utáni első év a kizárás előtti utolsóhoz. És máris itt vagyunk, a jelenben. Ahol jó kezdés után ugyan jött a hullámvölgy, eredményt, ellenfelet írni nem kell, de a csapat felállt. Két győzelemmel a tabella második helyére került.

Igaz, ez a tabella még nem a forduló végi tabella, sőt más csapatoknak elmaradt mérkőzései is vannak. Ettől függetlenül megér egy pillanatnyi megállást és elmélkedést.

Itt vagyunk! Újra itt vagyunk! És ha a cikk elején írtak szerint a csapat és közönsége újra a most megtalált összhangban halad, egymást lelkesítve és ösztönözve tovább, akkor senkinek ne legyen kétsége afelől, hogy itt is maradunk.

Ezt a helyet pedig nem végállomásnak tekintjük, hanem alaptábornak a csúcs, az első hely, a további bajnoki címek felé.

Hajrá Fradi!

Simon Sándor