Az FTC történelmét ismerők ezt biztos tudják Tolnay Lajosról: „Dr Springer Ferenc indítványozza, hogy a klub válassza meg díszelnökül méltóságos Tolnay Lajos császári és királyi kamarás, országgyűlési képviselő urat, amit a közgyűlés nagy lelkesedéssel tudomásul vett.” Ez jelent meg a klub megalapításáról tudósító sajtócikkben, ezt vette át Nagy Béla is az FTC történelmét bemutató írásaiban.

Ez a bejegyzés megpróbál egy kicsit mélyebbre ásni, bemutatni a Fradi iránt érdeklődőknek, ki is volt Tolnay Lajos.

Nevét egy pest megyei községben, Inárcson iskola, emlékérem, utca őrzi, alakját szoborba formázták, ápolják emlékét, így az inárcsiak tudják, ki is volt ő. De vajon Inárcson kívül is igaz ez? A lexikonokban néhány szócikkben emlékeznek meg róla, aztán találkozhatunk a nevével vasúti szaklapok és kiadványok bejegyzéseiben. Réges régen Miklós Imre írt egy jelentős vasúttörténeti munkát, amelyben e sorokat vetette papírra: „Amerre egykor a szárnyaskerék népe őrt állt az utazó és szállító közönség élete és vagyona felett, amerre dübörögtek a büszke acélparipák, mindenütt igaz szeretettel és hódolattal gondoltak minden idők legnagyobb tudású, legmelegebb szívű MÁV-elnökére: Tolnay Lajosra.” Igen, Tolnay Lajos volt a MÁV első elnöke, akkor nőtte ki magát a magyar vasút európai szintű szervezetté. Vasutat tervezett, épített és üzemeltetett, nagy tekintélynek örvendett.

Tolnay Lajos családja Vas megyéből eredeztethető, az ottani kisnemességből emelkedett ki, számos jelentős személyiséggel ajándékozták meg a hazát. A dunaszentgyörgyi előnevet viselő Tolnayak Györgyöt tekintik ősüknek, aki 1643. július 6-án III. Ferdinándtól kapott nemesi rangot. Édesapja Tolnay János a Coburg hercegi család jószáigazgatója volt, édesanyja iglói Szontagh Erzsébet. Tolnay Lajos 1837. május 31-én Pesten született. A pesti evangélikus főgimnáziumban tanult, itt érettségizett 1853.09.24-én, majd a József Ipartanodában (a későbbi műegyetemen) tanult tovább. Tanulmányait 1857-ben kénytelen volt megszakítani, mert behívták katonának. 1859-ben részt vett az olasz-osztrák háborúban, ahol egy műszaki alakulatban hidak, műtárgyak építésénél kamatoztatta addig megszerzett tudását. Őrmesteri rangban szerelt le és tért vissza Pestre az egyetemre, ahol befejezte tanulmányait. A diploma megszerzése után, 1862-ben a Magyar Északi Vasúttársaság vasúttervező-, építő- és szervező mérnöke lett, közreműködött a majdani első MÁV-vonal, a Pest-Hatvan közötti vasúti összeköttetés megtervezésében és kiépítésében. 1865-től a Kassa-Oderbergi Vasúttársaság főmérnöki feladataival bízták meg, 1870-től pedig a Duna-Dráva Vasúttársaságnál dolgozott, mint építési igazgató. Egy év múlva, 1871-től az Országos Vasútépítési Igazgatóság vezetője. Az akkor 34 éves mérnök nem kisebb feladatot kapott, mint egy parlamenti határozat államvasutakra vonatkozó részének teljes kidolgozását. Ekkor vált az államvasúti rendszer elkötelezettjévé, az igazgatóságot megerősítette, a feladatot végrehajtotta. Eredményei alapján a kormány 1872.12.16-án kinevezte a MÁV igazgató tanácsosává, az államvasutak üzleti igazgatóságának ideiglenes vezetőjévé és megbízta az „államvasút okszerű vezetésére és szervezetére” vonatkozó javaslatok kidolgozásával. Augusztus 1-től megszüntették a Vasútépítési Igazgatóságot, az összes államköltségen épülő vasút ügyeit összevonták és létrehozták a magyar királyi államvasutak igazgatóságát, amelynek igazgatójává Tolnay Lajost nevezték ki, elkezdődött a MÁV „Tolnay-korszaka”, amely 13 évig tartott. Ez a 13 év nagy eredményeket hozott, ekkor kezdődött meg a korábban osztrák befolyás alatt álló államvasutak önálló nemzeti közlekedéspolitikai szempontok alapján történő újjászervezése és fejlesztése, ekkor épült ki a Budapest gazdasági fejlődését és az ország központjává tételét szolgáló vasúthálózat, ekkor hozták létre a MÁV Északi Főműhelyét, ekkor állították a MÁVAG-ot (M. kir. Államvasutak Gép- és Kocsigyára) kizárólag új gépek és vagonok gyártására, ekkor indult el a hazai mozdonygyártás. Elnöksége idején több mint 30 vonalon 1700 km állami vasút épült és az államosított vonalak hossza 2000 km fölé emelkedett. Ezzel párhuzamosan kidolgozta és bevezette a MÁV új helyzetnek megfelelő szolgálati és illetményszabályzatát, amelyen hozzáértők szerint később „csak rontani lehetett – javítani alig”. Az ő vezetősége alatt készült el az újvidéki vasúti híd (1882-1883), valósult meg a Budapest-Bécs közötti vasúti összeköttetés és a Keleti Pályaudvar üzembe helyezése is. Ezt a munkát kortársai elismerték, hiszen Ferenc Józseftől megkapta a miniszteri tanácsosi címet, a Vaskoronarendet, a Lipót-rend lovagkeresztjét, sőt nemzetközi elismeréseket is kiérdemelt, magas román és szerb érdemrendek mellett a francia becsületrend lovagrendje kitüntetést is megkapta. Ez a korszak ért véget 1885-ben, amikor Tolnay Lajos lemondott tisztségéről. Joggal vetődik fel a kérdés, miért, hisz a sikerek, érdemek megkérdőjelezhetetlenek voltak. A válasz mégis egyszerű, egy másik, a magyar közlekedésben elévülhetetlen érdemeket szerzett férfiú, Baross Gábor miatt. Tolnay ugyanis nem mindenben értett egyet a későbbi vasminiszterrel, neki más koncepciói voltak a jövőt illetően, ezért a megosztó harc helyett inkább lemondott, amelyet 1885.12.13-án elfogadtak.

Az eltelt évek sikerei és eredményei után e döntés megdöbbentette a magyar közvéleményt, ám az ereje teljében lévő 48 éves Tolnay Lajost nem törte meg. A Magyar Mérnök és Építész Egylet, amelynek 1872-től alapító tagja és alelnöke volt ekkor elnökké választotta, amely tisztséget hat évig látta el. Aztán 1887-ben Budapest IX. kerületében megválasztották országgyűlési képviselőnek. Több cikluson át szolgálta Ferencvárost, tanácsaival, hozzászólásaival segítette a képviselőház közlekedésügyi és gazdaságpolitikai munkáját, emellett részt vett a Fővárosi Közmunka Tanácsban is, ahova 1889-ben választották be. A millennium küszöbén, 1895-ben egy időre elhagyta a fővárost, vidéki birtokot vásárolt Inárcson, ahol ugyancsak nem tudta megtagadni magát, gyökeres változásokat hozott a falu életébe. Birtokszervező munkájával vette kezdetét a „Kakucs község által bekebelezett Inárcs puszta” betelepülése, amely az általa lerakott alapokon fél évszázad alatt népes községgé fejlődött. Az alkalmazottak és letelepülők számának növekedését látva szükségét érezte annak, hogy a cselédgyerekek számára iskolát alapítson. Inárcs község, ahogy már szó volt róla, nem felejt, Tolnay Lajosról nevezték el az általa alapított iskolát, utca őrzi a nevét, emlékérmet hoztak létre, sőt 2000 óta szobra is van.

Életvitelszerűen 1906 után tért vissza a fővárosba. Nyilván közben is gyakran megfordult ott, hiszen hivatali ügyei gyakran szólították vissza. Ezekhez a hivatali ügyekhez csatlakozott 1899. május 3-án egy újabb felkérés, legyen az újonnan megalapított ferencvárosi egylet, az FTC díszelnöke. Elvállalta a tisztet és innentől kezdve egészen 1907-ig találkozhatunk a nevével az FTC hivatalos rendezvényein és iratain, mint az egyesület díszelnöke vagy tiszteletbeli elnöke. Nem maradtak fenn dokumentumok róla, de egészen biztos, hogy rangja és tekintélye sokat lendített az új klub megítélésén, a háttérben munkálkodva tudott tenni azért, hogy az Ferencvárosi Torna Club hétmérföldes léptekkel tudott elindulni a fejlődés, a nagy klubbá válás útján.

Később, 1910-től három évig Székesfővárosi Közmunkák Tanácsa alelnöke volt, majd 1913-ban elnökké is megválasztották. Ugyancsak elnökké választotta a Szentkorona Országainak Vasutas Szövetsége is. Egykori iskolája, az 1871-től egyetemi szintre emelt József Ipartanoda az elsők közt őt ismerte el tiszteletbeli doktori címmel. 1910-ben kapta meg az uralkodótól a valóságos belső titkos tanácsosi méltóságot, a háború kitörésekor, 77 éves korában pedig az anno, 1859-ben őrmesterként leszerelt Tolnay Lajos mérnök-vezérőrnagyi rangot kapott.

Hosszú, eredményekben gazdag földi életét 1918. április 21-én, 81 éves korában fejezte be. A Nemzeti Múzeum kupolacsarnokában ravatalozták fel, majd tisztelőinek ezreitől kísérve a Kerepesi úti temetőben helyezték örök nyugalomba, nem messze Deák Ferenc mauzóleumától.

Ilyen ember volt Tolnay Lajos, klubunk első tiszteletbeli elnöke, akinek emlékét felidéztük, akiről ugyancsak nem feledkezhetünk meg.

Az összeállítást készítette: Simon Sándor

Források:

Magyar Életrajzi Lexikon
Honismeret 1998. Czagányi László írása
Nagy Béla munkái