Hajdu Attila Budapesten született 1971. április 13-án. Nem mindennapos, mondhatni egyedülálló történet az övé a Fradi történelmében, hisz egyazon poszton, ráadásul a kapuban mondhatja el magáról apa és fia, hogy bajnokcsapat tevékeny tagja volt.

Édesapja, Hajdu József az 1975/76-os bajnokcsapat kihagyhatatlan tagja volt, majd 20 évvel később a fia, Attila érezhette ugyanezt az érzést és ünnepelhetett bajnoki címet. A fiú örömében az édesapa duplán is osztozhatott, hisz az atyai büszkeségen túl, hivatalos kapusedzője is volt a fiának. De ne szaladjunk ennyire előre. A gyermek Hajdu Attila 1979-ben jelentkezett játékra, hol másutt, mint a Fradiban. Az utánpótlás ranglétrát a serdülőtől az ifjúsági korosztályig végigjárta, felnőtt karrierjét azonban más csapatokban kezdte, Vácott, Szegeden, majd Csepelen. 1995-ben hívta vissza szeretett klubja, egyben nevelőegyesülete a Ferencváros, ahol a bajnokcsapat kapujába állt be és egyik főszereplője lett mindannyiunk kedves történetének a BL-csodának. A szezon végén ünnepelhette aztán a már megidézett bajnoki címet. Tehetségére már csepeli játékosként felfigyeltek a válogatottnál, Mészöly Kálmán kapitánykodása idején Mexikóban mutatkozott be a nemzeti csapatban, amit még 9 válogatott fellépés követett. Sokat lehetne még mesélni róla, de bevett szokásainknak megfelelően inkább kérdezzünk!

– Mennyire volt természetes 1979-ben, hogy játékra jelentkezel a Fradiban?

– Egyáltalán nem volt természetes. Szüleim, elsősorban Édesanyám határozottan tiltakozott. Ő már Édesapám akkori szereplése kapcsán igazán megtapasztalhatta, mit jelent sportolni, magas szinten futballozni. Én azonban láttam, tapasztaltam, mit jelent, hogy Apu élsportoló, ráadásul a Fradiban, mit jelent, ha annyian szeretik. Addig erősködtem, míg beadták a derekukat.

– Gondolom, az már tényleg természetes volt, hogy a kapusposztot választod?

– Megint meg kell, hogy cáfoljalak! Ez sem volt az. Sőt, ha már elengedtek a szüleim, arra kértek mindenáron, hogy akkor legalább kapus ne legyek.

– Akkor mégis mi és hogy történt?

– Szófogadó gyermekként nem is kapusnak jelentkeztem. Kb. 1 hete jártam edzésre, amikor a kapusunk valami okból hiányzott. Edzőm azt mondta, Attila a te apád egész jó kis kapus, neked kell beállnod a kapuba! Mit tehet egy 8 éves gyerek? Tiltakozzon, amikor végre elérte, hogy edzésre járhat? Ugye hogy nem! Én sem tettem, inkább beálltam a kapuba. És megtetszett, és ott is ragadtam.

– Értem! Így indult el a fiú az apja által kikövezett úton….

– Amely út egyáltalán nem volt kikövezve! Gyermekként kifejezetten alacsony voltam, megjegyzem Édesapám is mindössze 176 cm – nem az az igazi kapusalkat – volt, ezért edzőim nem első számú kapusként számítottak rám. Abban az időben még rendes kapura játszottak a kicsik is, így egy egy magasan lőtt labdánál esélyem sem volt. Mindezzel együtt tetszett a közeg, a rendszeres mozgás, a valahova tartozás lehetősége. Aztán 17-18 éves koromra – mint a kamaszok rendszerint – én is megnyúltam, 186 cm lettem, egyre több játéklehetőséget kaptam.

– Kapusként külön foglalkoztak Veled?

– Szerencsésnek mondhatom magam. Édesapám, miután 1981-ben abbahagyta az aktív játékot, a Fradi kapusedzője lett, Zsiborás Gabival és Józsa Mikivel foglalkozott. Azért a felnőtt csapat mellett az utánpótláscsapatokkal is foglalkozott hetente kétszer, így mikor élesben odakerültem, akkor velem is. Mondanom sem kell, hogy ez milyen sokat jelentett nekem, rengeteget tanultam. Igaz, többszörösen is kellett bizonyítanom, hisz el kellett kerülnünk a vádat, hogy csak az apja miatt jut előbbre. Ezt a munkát elismerték a korosztályos válogatottnál is, hiszen oda is meghívtak.

– Kik voltak az utánpótlásban a csapattársaid?

– Telek Mancival együtt csináltuk végig azokat az éveket. Gyakorlatilag egyszerre kezdtünk, egyszerre haladtunk. Pályafutásunk a felnőtté válás idején vált el egymástól, szerencsére csak időlegesen. Manci 1989-ben bekerült a csapatba én azonban Zsiborás, Józsa, Balogh és Szeiler után csak az ötödik számú kapus lehettem volna. Fájó szívvel bár, de váltanom kellett.

– Hová, merre vitt az utad?

– Vácra kerültem, Csank János kezei alá. Második számú kapusnak hívott és az is lettem, Koszta János kirobbanthatatlan volt a váci csapatból. Három és fél évet töltöttem ott és annak ellenére, hogy mindössze egyetlen alkalommal védhettem az első csapatban, meghatározó élményeim közé tartozik ez az időszak. Csank fantasztikus fizikai munkát végeztetett velünk, velem is, ami mellett mindig jutott idő a hosszas beszélgetésekre, így mentálisan is erősített. Híres mondása volt Csanknak, hogy a fizikum fontos, de fejben dől el minden. És ő valóban odafigyelt minderre, nem véletlenek az akkori nagy váci sikerek. Nekem azonban – talán érthető módon – hiányozni kezdett az állandó játéklehetőség, éreztem hogy már készen állok a feladatra. Szegedre kerültem, ahol az NB II-ben védtem fél évet, immár elsőszámú kapusként. Mutathattam is valamit, mert felkeltettem a Csepel vezetőinek a figyelmét. 1993-ban egy bajnokság előtti Csepel-Szeged edzőmeccs volt a fordulópont, ahol ajánlatot kaptam. A Csepelt akkor Varga István edzette (ma a Fehérvár edzője), aki eleinte még második számú kapusként számolt velem Szieben László mögött. A név sokaknak ismerős lehet, nem is mint kapus, hanem mint későbbi ligaelnök. És itt történt meg egy sorsszerű találkozás, a kapusedzőm Kakas László volt, akinek Édesapámon kívül a legtöbbet köszönhetem. Fantasztikus érzéke volt már akkor is a szakmához, élvezet volt vele dolgoznom.

– Hogy lettél második számúból első számú kapus?

– A véletlen is segített. Edzőnk az egyik hazai meccsen még 1993-ban, enyhén szólva is neheztelt Sziebenre, akit 3:0-s vendégvezetésnél a szünetben lecserélt és beállított. Felelősségem szinte semmi nem volt, nyugodtan repkedtem a kapuban, lehúztam beadásokat, védtem lövéseket. Fordítani nem tudtunk én azonban a kapuban ragadtam. Érdekességként megemlítem, hogy a következő meccsünk éppen Vácott volt a Csank-csapat ellen, ahol nem kis meglepetést keltett a szerepvállalásom. Mivel a védés jól ment, Szieben nem került vissza a kapuba, két évig velem kezdődött a Csepel összeállítása. Mi több, a válogatottba is bekerültem.

– 1993 meg két év, az annyi mint 1995, azaz újra a Fradi….

– A Fradi 1994-95-ben bajnok lett. Novák Dezső ennek ellenére mindenáron szeretett volna kapust igazolni. Utólag tudtam meg, hogy rajtam kívül Végh Zoltán neve volt a kalapban. Talán a Fradista múltam és kötődésem döntött a javamra. Nagyon örültem, hisz hazaérkeztem! És újra Édesapámmal dolgozhattam.

– És Veled kezdődött a sporttörténelmet írt BL-csapat összeállítása. Akkori csapattársaid, Páling, Nyilas, Telek elmesélték már milyen életre szóló élményt jelentett az a csodálatos őszi szezon. Veled kapcsolatban mindenkinek megboldogult Knézy Jenő örömittas üvöltése jut az eszébe a zürichi éjszakába, hogy „ hát még ha Hajdu megfogná… megfogta, emberek megfogta!!!!…..”. Eszedbe jut még az a 11-es?

 – Hát lehet azt elfelejteni? Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy ott a pályán akkor nem éreztem, mekkora dolog volt ez. Igaz, hogy euforikus hangulatban játszottunk, amolyan „ide nekünk az oroszlánt is” hangulatban, de akkor nem tudtuk felfogni. Menni kellett és nyerni! Utóbb ahogy visszanéztem a felvételeket, akkor borsódzott nekem is a hátam. Rajtunk kívül kellett hozzá szegény Knézy Jenő is, aki velünk együtt írta be magát a történelembe. Fantasztikus dolog, hogy ez a siker a magyar sporttörténelem része lett, ennek részesei lehettünk, gyakran állítanak meg még ma is ezzel kapcsolatban.

– 11-es ölő voltál? Annak számítottál?

– Sosem tartottam számon, mennyit védtem ki. Igyekeztem és szerencsére el is akadt bennem néhány labda. Én nem tartottam magam 11-es ölő kapusnak.

– Aztán 1996-ban bajnoki cím….

– Óriási élmény volt! Nekem különösen, hiszen Édesapám címe után 20 évvel sikerült nekem is. Utána azonban sajnos sokkal nehezebb és fájdalmasabb idők jöttek….

– Ne kerüljük ki ezeket sem. Tudom, 1996 nyarán megsérültél. Mi történt?

– 1996 nyarán egy Fradi-Siófok meccsen ütött be a krach, elment a térdem! Utóbb derült ki, hogy térdszalagszakadással kombinált porcleválásom volt, ám én még védtem vele. A Göteborg elleni két meccset még végigcsináltam, de utána elkerülhetetlen volt a műtét. 13 hónap kihagyás következett. Amikor pár hónap után a visszatérésre készültem, újra elszakadt a szalag, újra műteni kellett. Nem volt könnyű időszak, főleg a rehabilitáció rettenetesen hosszú ideje. Mindent megcsináltam, mert én még védeni akartam, Ausztriában is eltöltöttem egy szakintézetben néhány hetet.

– Hogyan segített ekkor a Fradi?

– El kell hogy mondjam, hogy egy sérült játékos alapvetően mindig magára és a családjára van utalva, de ez így természetes. Ezzel együtt a csapat nem felejtett el, játékostársak és vezetők egyaránt érdeklődtek utánam, visszavártak, ami biztos hogy segített.

– Mikor tértél vissza?

– 1997 őszén, Nyilasi Tibor edzősége alatt egy MTK-Fradi meccsen. Aztán azt az évet újra sikerült végigjátszanom, talán nem is rosszul, hisz utána kaptam külföldi ajánlatot, amit el is fogadtam.

– Bővebben?

– A németek világbajnok kapusa Toni Schumacher akkor a Dortmund kapusedzője volt, ő szemelt ki magának. Később a Dortmundból távoznia kellett, majd a Fortuna Köln másodosztályú csapat vezetőedzője lett. Ragaszkodott hozzám, ami bevallom, hízelgő volt. Dragóner Attilával együtt kaptunk a Fortuna Kölntől szerződést, amit két évig ki is töltöttünk.

– A hangodon nem érzem, hogy erre is oly kedvesen emlékszel, mint a Fradi BL-menetelésére. Jól érzem?

– Bizony jól! Nagyot csalódtam a német légióséletben. Eleinte még védtem, később számomra indokolatlanul kikerültem a csapatból. Hogy is mondjam? Nem tudtam az edzőm módszereivel azonosulni, számára én túlságosan lelkiző alkat voltam, aki magyarázatokat keresett a pályán történtekre. Ő pedig célirányos volt, semmi lelkizés, ütés, vágás, kalapálás… Ez nem az én világom. A német emberek sem azok a vendégszeretők vagy velem szemben nem voltak azok. Lelkiekben végigszenvedtem azt a két évet. Az egyetlen örömöt az jelentette, hogy feleségem is velem volt, sőt ott született meg a kislányunk. Alig vártam, hogy leteljen a szerződésem és hazajöhessek.

– Ami 2000-ben meg is történt. A Vasasba igazoltál, adódik a kérdés, miért nem tényleg haza, a Fradiba?

– Fájdalmas emlék. Azért mert nem kellettem. Annak ellenére sem, hogy szabadon igazolható voltam és a Fradinak kapusgondjai voltak. Nem erőltettem a dolgot, pedig lehet hogy éppen azt kellett volna. Kicsiny kis futballközegünkben ennek hamar híre ment, a Vasas jelentkezett, Mezey György szeretett volna velem dolgozni. Megegyeztünk, egy évet ott voltam. Persze, amikor Mezeyt kirúgták, Bozsik nem velem képzelte el a jövőt, így a kispadra szorultam. Újra a kölni időket éreztem. A Vasas kispadról hívott aztán 2001-ben az MTK.

– Újra számítottak Rád, újra védtél, újra bajnok lettél!

– Szakmailag nagyon örülök, hogy ez a két év még megadatott. Újra Kakas Lászlóval dolgozhattam, aki rövid idő alatt visszajuttatott a topra, úgy fizikailag, mint mentálisan. Vezetőedzőm először Bognár György, majd Egervári Sándor volt. Az első évben nagy előnyt eltékozolva harmadikok lettünk, majd 2003-ban, igen emlékezetes körülmények között bajnokok. Sajnos, éppen a Fradi rovására.

– Neked ez a bajnoki cím nem elsősorban az ünnepről szólt, hiszen szó szerint az életedért küzdöttél. A sors fintora, hogy mindkét bajnoki címed után rendkívül súlyos sérüléssel kezeletek…

– A Siófokkal játszottunk, érdekes, hogy akkor Csank volt a Siófok edzője, sorsom fordulópontjain mindig ott volt, hol mellettem, hol ellenfélként. Szóval, egy ártatlan szituációban összecsúsztam csapattársammal Füzi Ákossal és megrepedt a vesém. Pesze, ez csak utólag derült ki, amikor a meccs estéjén a saját lábamon bementem a kórházba. Az volt a szerencsém, hogy a keletkezett vérömleny gyakorlatilag elzárta a belső vérzés útját. Az életmentő műtétet Romics professzor végezte el, örök hálával tartozom neki. Meg a családomnak és a barátaimnak, akik velem voltak ezekben a nehéz időkben.

– Gondolom, a csapatod is melletted állt?

– Jó lett volna, de nem így volt. Éppen lejáró szerződésemet, aminek hosszabbításáról szóban már gyakorlatilag megegyeztünk, gyorsan el is felejtették. De akkor én nem azzal törődtem, csak azzal, hogy rendbejöjjek. Végül a Sopron nyújtott segítő kezet, 2004 elején ők kínáltak szerződést, sőt játéklehetőséget. „Újjászületésem” után az első meccset Sopronban a Fradi ellen játszottam. Külön is kiemelem a soproniakat, ők adták meg azt, amit talán az MTK-tól vártam volna el és azt amit korábban a Fradi is megtett, amikor a térdsérülésem után lábadoztam. Sopronban nagyon jól éreztem magam, annál is inkább mert nagyon sok Fradista él a városban.

– Akkor miért csak fél évig tartott a soproni szerepvállalásod?

– Azért, mert gondolnom kellett a jövőmre is. Mindent mérlegelve úgy döntöttem, az én jövőm nem a labdarúgásban van. Nagyon nem tetszett az, ami a magyar foci világát körülveszi. Az egyetlen jó dolog az öltözők hangulata, a játékosok tényleges játékszeretete, összetartása, már ha volt. De ami ezen túl volt a csapatok és a szövetség vezetésében is, abból én nem kértem. A mutyizás, az elvtelen haverkodás, az anyagi érdekek tehetség elé helyezése számomra elfogadhatatlanok. Elvégeztem ugyan a TF-en a sportmenedzseri szakot, amivel akár klubigazgató is lehetnék, sőt UEFA B-licences képesítésem is van, de a megélhetésemet másból kívánom biztosítani. Családi vállalkozásban elindítottunk egy kávézót, ahol pályafutásom befejezése után mindenesként robotoltam. A munka eredményét visszaforgattuk a vállalkozásba, nyitottunk még egy üzletet, sőt ma már egy harmadik megnyitásán dolgozunk.

– És a futball? Feltűnsz azért a SportTV-ben, mint szakkommentátor….

– Ennyi maradt a futballból, jelenleg ez is kielégít.
– Szakkommentátorként nem csak az NB I-et, hanem a Fradit is szinte hétről hétre látod. Mi a véleményed?

– Először az NB I-ről. A színvonal rettenetesen sokat esett, a tíz évvel ezelőttivel össze sem hasonlítható. Ennek elsőleges oka szerintem az, hogy ijesztően kevesebb a pálya, kevesebb a játékos, mint korábban. A már említett mutyivilág sem tett jót a színvonalnak, sok, túl sok igénytelen, de olcsó külföldi játékos játszik, akiktől a tehetséges magyar fiatalok nem kaphatnak elég szerepet. Talán változtat majd ezen az egyre jobban beinduló akadémiai rendszer. Ott azonban arra kéne figyelni, hogy ne tegyék azonnal pénzzé a 17-18 éves játékosokat, hanem velük töltsék fel a mezőnyt. Aztán majd a legjobbakat lehet külföldön, immár jobb áron értékesíteni.

– És a Fradi? Nem hagyom megkerülni…

– Az angolok megmentették, egy hálózathoz kapcsolták a csapatot. Ennek lehet jó és rossz oldala, majd az idő eldönti, mely irányba halad tovább. Az, hogy hálózaton belül irányítanak játékosokat az ő szempontjukból maximálisan érthető, reméljük azt is észreveszik, hogy a minőségibb játékosok közül kell válogatniuk. Mindenesetre az angol edző munkája látszik a csapaton, úgy kondicionálisan, mint taktikailag. Nem azt mondom, hogy örülök az ívelgetős, gyömöszölős játéknak, ám minden taktikát csak a pályán játszók tudnak megvalósítani. Szeretnék a Fradiban is több fiatalt látni, sokkal inkább, mint hogy 40 éves védővel kísérleteznek, aki egyébként edzőként jött ide. Így nem lehet stabil csapatot építeni.

– Megkerülhetetlen kérdés, mi a véleményed a mai Fradi kapuskérdéséről?

– Láttam mindhárom kapust védeni. Én Megyeri Balázsnak szavaznék bizalmat. Egyszerűen azért, mert a jól látható fizikai adottságain kívül, a pályán kívül is észrevehető, hogy önbizalomnak sincs híján a srác. Pont erre kell vigyáznia, nehogy ez sok legyen! Örülök, hogy Kakas László foglalkozik vele, meggyőződésem, hogy jó, nagyon jó kapust tud belőle faragni. De fejben magának kell egyben lennie és figyelnie. Remélem, sikerül neki.

– Következzen egy furcsának tűnő kérdés. A magyar mezőnyben Te voltál – Király Gábort is megelőzően – az első hosszúnadrágos kapus. Hogy alakult ez ki?

– A magyar pályák nagyon kemények. Biztosabbnak éreztem a vetődést hosszú nadrágban, amelyet jobban ki lehetett bélelni. Később aztán a térdsérülésem után speciális térdvédőkben játszottam, ami nem volt esztétikus látvány, már csak ezért is el kellett takarni.

– Milyen kapusnak tartottad magad? Eléggé általános volt a vélekedés, hogy vonalkapus vagy, aki a világ minden pénzéért sem hajlandó kijönni.

– Hála Istennek jó reflexekkel voltam megáldva, emellett kifejezetten robbanékonynak számítottam. Úgy éreztem, a vonalon többet tudok hárítani. Kétes helyzetekben, mikor elvileg ki is lehetett volna jönni, tudatosan a maradást választottam, nagyobb biztonságot adott. Gólt lehet kapni a vonalon is, a kapuból kifutva is. Én arra szavaztam, a vonalon több esélyem van egy esetleges hibát is, akár reflexből is korrigálni. Így védtem mindig, így ismertek meg, így fogadtak el, így lehettem 10-szer is válogatott. Érdekesség, hogy bár ez nem egy nagy szám, négy szövetségi kapitány is behívott (Mészöly, Csank, Bicskei, Gellei), talán ez is jelent valamit!

– Persze hogy jelent, nehogy már magyarázkodj! És a mai szurkolóknak is jelent, ezért kérték, hogy beszélgessünk, halljanak Rólad!

– Köszönöm szépen, igazán jólesik a szurkolók szeretete. A mai Fradinak pedig kívánok legalább olyan sikereket, amiket én éltem át. Persze, ha nagyobbak jönnek mindannyiunk örömére, az sem baj! Hajrá Fradi!

Simon Sándor
A beszélgetés ideje: 2008. november 12.