Sorozatunk rendhagyó állomásához érkezett. Eddig csak régi játékosainkkal beszélgettem, akiknek szóban és képben felelevenítettem a pályafutását, megismertettem jelenét. Mai beszélgetőpartnerem egyrészt beleillik ebbe a képbe, hisz egy kivételével az összes eddigi interjúalanyomnak játékostársa volt, az az egy kivétel pedig, Nyilasi Tibor, akivel játszani nem játszott együtt, de öt évig a játékosa volt. Részese volt tehát az eddig ebben a sorozatban idézett szinte összes sikernek, ám szerencsére az Ő sikereit még nem kell múltidőben említeni, hiszen a jelen csapatának is a vezéralakja. Mai beszélgetőtársam csapatunk súlyos sérüléséből visszatérni készülő kapitánya, Lipcsei Péter.

Lipcsei Péter Kazincbarcikán született, 1972. március 28-án. Első csapata 7 éves korában a budapesti 22. Volán csapata volt a XVII. kerületben. Innen került egy év múlva Kazincbarcikára, ahol édesapja irányítása mellett ismerkedett a labdarúgás rejtelmeivel. Évről-évre lépdelt előre, a játékára országosan is felfigyeltek, hiszen tizenéves évei elején tagja lett a serdülő- majd az ifiválogatottaknak. A fejlődése olyan gyors volt, hogy 16 esztendősen már bemutatkozott a Kazincbarcika, akkor is másodosztályban szereplő csapatában. Nem csak bemutatkozott, hanem stabilan be is épült abba a csapatba. És az a Kazincbarcika bizony más játékerőt képviselt, mint az, amelyet ma látunk az NB II-ben. Élcsapat volt, 1982-ben és 1990-ben is osztályozót vívhatott az NB I-be jutásért. Utóbbit, Lipcsei Péterrel a soraiban, a Bp.Honvéd ellen. A Kazincbarcika ebben a párharcban elbukott, Lipcsei Péter karrierje azonban innen kezdett meredeken felfelé ívelni. Leigazolta ugyanis a Ferencváros, ahol 2-2 év portugál és osztrák vendégjáték kivételével azóta is szerepel, számára 19 éve más magyar csapat nem létezik.

Tehát, 1990-ben mutatkozott be az NB I-ben, ahol először az 1995-ös tavaszi szezon végéig 130 mérkőzésen 37 gólt szerzett. Ekkor 4 évre leigazolta a világhírű FC Porto együttese. Egy évig minden rendben ment, portugál bajnok és szuperkupa győztes lett, ám akkor jött az első súlyos térdműtét, ami után az ígéretesen induló külföldi karrierje megtört. 1997-ben kölcsönben játszott az ugyancsak portugál Sporting Espinho csapatában, majd 1997-98-ban egy évet, ugyancsak kölcsönben újra a Fradiban. Újabb 30 NB I-es mérkőzés, 5 góllal. Utána fél évig ismét a Porto, majd másfél évig az osztrák Salzburg következett. 2000-ben aztán végleg hazatért, természetesen a Fradiba. A 2006-os jogtalan kizárásunkig további 175 bajnoki mérkőzésen 35 gólt szerzett, így összesített NB I-es mérlege eddig 335 mérkőzés, 77 gól. A kizárás óta 60 NB II-es mérkőzésen lépett pályára, 24 gólt jegyez. A Ferencvárosban az itt eltöltött összesen 14 és fél év alatt mindösszesen 589 díjmérkőzésen lépett pályára, amivel az örökrangsorban immáron a 2.helyen áll, az egyetlen aki megelőzi, az dr. Sárosi György 639 mérkőzéssel.

Négyszeres magyar (1991-92, 1994-95, 2000-01, 2003-04) és egyszeres portugál (1995-96) bajnok, hatszoros magyar kupagyőztes (1991, 1993, 1994, 1995, 2003, 2004), háromszoros magyar (1994, 1995, 2004) és egyszeres portugál (1996) szuperkupa győztes. A magyar válogatott címeres mezét 58 alkalommal öltötte magára, ahol 1 gólt rúgott.

Ennyit az adatokról, kezdődjék a beszélgetés:

– Először a gyermekéveidről kérdezlek. Azt minden fradista tudja, hogy Kazincbarcikán születtél, mégis mielőtt ott futballoztál volna, Budapesten lettél először igazolt játékos. Mindez történt hét esztendős korodban. Hogy is volt ez?
– Nem mindennapi történet ez. Mindenki a családomban, nagyszüleimet, szüleimet, testvéremet, aztán később a feleségemet is beleértve Budapesten született, én vagyok a kakukktojás, aki Kazincbarcikán. Minderről édesapám, és az ő sportkarrierje „tehet”. A születésem előtt került ugyanis Barcikára, ahová a család is vele költözött. Én ott születtem. Kicsi voltam még, mikor a szüleim elváltak, és édesanyám a gyerekekkel együtt visszaköltözött Budapestre. Eleven voltam, szerettem a labdát, az apai gének is munkálkodtak bennem, ezért hét évesen focizni vittek, mégpedig a lakóhelyünkhöz legközelebbi egyesületbe, ez pedig a 22. Volán volt.

– Egy év után mégis újra kazincbarcikai lettél. Mi történt?
– Bátyámmal együtt az édesapámhoz költöztünk. Természetesen megtörtént az első átigazolásom, nyolc évesen a helyi utánpótlásban folytattam, édesapám lett az edzőm.

– És elkezdtél elindulni a ranglétrán, évről évre feljebb. Mielőtt azonban elmélyednénk a sportkarrieredben, meg kell kérdeznem egy fontos dolgot. Milyen szerepet játszott gyerekkorodban a Fradi?
– Napi téma volt a családban. A bátyám a Fradinak szurkolt én pedig már csak az ellenkezés meg a dac miatt is más csapatot választottam, a Vasast. Ezt az érzést erősítették bennem a budapesti látogatásaink. Anyai nagyapám ugyanis akkoriban a Vasas elnökének a sofőrje volt, így elég gyakran megfordult a Fáy utcában, ahová vitte a kisunokáját is. Én meg csodálattal néztem az akkori edzéseket, láthattam testközelből Várady Bélát, az ő hatalmas lövéseivel. Otthon mindennaposak voltak a testvéri zrikálódások.

– Akkor Te a fradisták azon „válfajához” tartozol, akik nem születtek annak, ám azzá váltak, mert ez ma már mindenki számára vitathatatlan…
– és én már ezt örökítettem tovább a fiaimnak, akik születésük óta fanatikus zöld-fehérek.

– Hát igen! Egyebek mellett ez a szép ebben a több mint száz éves eszmében, ami már csak ezért sem tud kihalni, mert mindig új és új híveket tud szerezni. De ne szaladjunk ennyire előre. Maradjunk még egy kicsit Kazincbarcikán, ahol tizenévesen egyre jobban játszottál, bekerültél a korosztályos válogatottakba. Hogy lett ebből Fradi?
– Valóban jól ment a játék, felfigyeltek rám. Aztán amikor 16 évesen bemutatkoztam a nagyok között egyre több megkeresés érkezett. Hívott a megyei csapat a Diósgyőr, de szívesen láttak volna Békéscsabán, sőt a Honvédban is. Édesapám azonban azt mondta, korai még elmennem, várjak, nem kések le semmiről. Szerencsére hallgattam rá. Amikor 1990 tavaszán osztályozót játszottunk a Honvéddal, országosan is nagy volt az érdeklődés. Az első meccset Pesten játszottuk, csak 1:0-ra kaptunk ki, majd a visszavágón hatalmas csatában 2:2-es döntetlen lett, így nem sikerült a barcikai csodát véghezvinnünk. Azt hiszem a pesti meccset nézte meg Nyilasi Tibor, akit akkor neveztek ki a Fradi edzőjének és egyből szorgalmazta a leigazolásomat. Magyar Zoltán, aki akkoriban a technikai vezető volt, a barcikai visszavágóra már úgy érkezett, hogy mindenféleképpen nyélbe üti az igazolást. Miután már betöltöttem a 18-at és Nyilasi neve garancia volt édesapám számára is, ezúttal már nem mondta, hogy várjak még, sőt inkább azt, „fiam, itt az alkalom”. Emlékszem, Nagy Béla is ott volt akkor, az ő hordozható írógépén gépelték le az átigazolási papírokat, amit aláírtam. Így lettem a Fradi játékosa.

– Aztán jött az első mérkőzés, amit már több akkori csapattársaddal, sőt magával Nyilasi Tiborral is „kibeszéltünk”, az aktuális bajnok Újpesti Dózsa otthonában. Milyen volt a felkészülés erre a meccsre, egyáltalán egy új csapatban az új szezonra?
– Nekem olyan gyakorlatilag nem volt. Egészen pontosan a Fradiban nem. Abban az évben nálunk, Gyulán rendezték az ifi EB-t, ahol én is játszottam. Az átigazolásom után elvittek a Fradi öltözőjébe, bemutattak, aztán máris Gyulára utaztam. A bajnokság előtt néhány nappal tértem csak vissza, tényleg csak pár edzésem volt a csapattal.

– Ennek ellenére Nyilasi Tibor azonnal a kezdőcsapatba tett és játszottál azon az 5:0-ás gálaelőadáson. Mivel győzted meg Nyílt?
– Nem tudom! Nyilasi Tibor csodálatos egyéniség, aki nagyon bízott bennem, nem véletlenül akart mindenáron megszerezni. Nagyon hosszú évek teltek el már a csapat életében bajnoki cím és kupagyőzelem nélkül, mindenki Nyílban látta a messiást. Hittek benne, vele volt a vezetés, rajongott érte a közönség, mi fiatalok pedig felnéztünk rá, a falon is átmentünk volna érte. Rengeteg jót kaptam Tibitől, szinte a második apámnak tekintem a mai napig. Akkor, azon a nyári délutánon kifutottunk a pályára, mondanom sem kell teltház fogadott, olyan focihangulat, amit azelőtt én soha nem tapasztaltam. És nekiugrottunk a Dózsának, Szenes Sanyi már az első percben betalált a Fradi-közönség öröme és mámora abban a pillanatban megértette velem, mit jelenthet fradistának lenni. Az egész meccset, majd a lefújás utáni pillanatokat is elképesztő volt átélni. Nem csak hivatalosan, hanem érzelmileg is attól a naptól lettem fradista.

– Akkor jegyezzük meg jól ezt a dátumot! 1990. augusztus 18., ez Lipcsei Péter fradista születésnapja?
– Mondhatjuk.

– Milyen volt a hangulat az öltözőben, milyen volt a viszonyod új csapattársaiddal?
– Csak egy szó jellemzi, fantasztikus. A közönség szeretete mindenhová elkísért minket, az edzéseket is sokan látogatták, és egyre csak biztattak. Ugyanezt tette Nyilasi Tibi, meg a társaim is. Valóban egy nagy családba kerültem be, akik azonnal befogadtak. A felém megnyilvánuló bizalom pedig nem hagyta, hogy alábbhagyjon a lendületem. Azt hiszem, természetes, hogy elsősorban a fiatalabb játékosokkal alakult ki jobb viszonyom, elsősorban Limperger Zsolttal vagy Albert Flórival. De a pályán mindenki ugyanazért a célért, a Fradi sikeréért küzdött, maximálisan segítettük egymást. A futball csapatjáték, másként ez nem is működhet. Az idősebbek pedig a „szárnyaik alá fogadtak” minket fiatalokat, nem hagyták hogy „elszálljunk”. A sikerek pedig egyre jobban összekovácsolták a csapatot és a szurkolókat, mert őket soha nem szabad ebből kifelejteni.

– Milyen poszton játszottál?
– Akkoriban az egy söprögető, két emberfogós középső védekezés volt divatban. Ebben a rendszerben Pintér Attila volt az utolsó védő, előtte játszottunk Limperger Zsolttal kettesben emberfogót.

– Mikor kerültél közelebb a kapuhoz? Mikor kezdted el „gyártani” a gólokat?
– Az első szezonban csupán egy gólt lőttem. A másodikban indultam be igazán. Erős voltam, ahogy már említettem, a falon is átmentem volna, ha azt kérik. Mi sem természetesebb, észlelte ezt Nyíl is, és egyre inkább bátorított, nyugodtan törjek előre, aztán a helyzet majd adja magát.

– Így születtek tehát a híressé vált Lipcsei szólók, mert a helyzet olyannyira adta magát, hogy az ellenfelek csak néztek nagyokat, amikor az ellenfél hatosa megindult és a védők képtelenek voltak nemhogy elvenni a labdát, de még fellökni is. Nekünk szurkolóknak is fantasztikus élmény volt nézni azokat a góllal végződő szólókat. Hopp! Kimondtam a számot, a hatost, ami védjegyeddé vált. De az első évben még ötösben játszottál. Akkor miért abban, később hogyan „emelted a tétet”?
– Az első meccsemen nem volt választási lehetőségem, minden szám foglalt volt, nekem, az újoncnak az ötös mez jutott. Aztán az egész évben az is maradt. Említettem már védőtársamat, Limpit, akit nagyon tiszteltem, nagyon tetszett a játéka. Amikor 1991 nyarán ő Spanyolországba szerződött, én akartam „Limpi” lenni. Kértem, ha lehet, én kaphassam meg a mezét, a hatos számot. Megkaptam és azóta ez a szám hozzámnőtt. Ha szabad volt, minden csapatomban ezt kértem és meg is kaptam. Érdekes módon, pont a Fradiban játszottam 1997-98-ban egy kis ideig más számmal, mert a hatos éppen foglalt volt. Elkérni mástól, pedig nem az én stílusom. Mikor szabaddá vált, akkor persze azonnal lecsaptam rá.

Lipcsei szólók és gólok

– A csapat valóban összeérett és újra egymásra talált a szurkolótáborral. Az eredmények sem maradhattak el. Nem múlt el év Fradi cím nélkül. Kupa, bajnokság, kupa, kupa, bajnokság és kupa, ez volt az „éves menüsor”. A számtalan emlékezetes mérkőzés közül melyiket emelnéd ki?
– Jól mondod, számtalan emlékezetes mérkőzést játszottunk, nehéz közülük egyet kiválasztani. Nem is tudok. Mindenféleképpen kiemelem az első alkalmakat, az 1991-ben vívott kupadöntőt a Vác ellen, amit 1:0-ra nyertünk meg, az 1992-ben az első bajnokságunkat bebiztosító diósgyőri meccset a 2:0-ás győzelemmel. Ez az utóbbi már a pályán is csodálatos volt, ám az igazi, azt hiszem, felülmúlhatatlan érzések utána töltöttek el, amikor hazafelé utaztunk. Akkor még nem volt M3-as, a busz a falvakon keresztül jött haza. És az út mellett minden faluban és városban emberek tömege – köztük kicsi gyerekek és idős nénikék is – állt és integetett, ami zöld-fehér volt a kezeügyükben, azt mind lobogtatták. Végül már este volt, amikor megérkeztünk az Üllői útra, ahol több ezer emberrel együtt kezdődött az igazi fieszta. Ezt elmesélni nem is lehet, ezt át kellett élni.

– Szerencsére a sikerek folytatódtak, sőt elkezdett a csapat a nemzetközi színtéren is bizonyítani.
– Így van! 1993-ban és 1994-ben is kupát nyertünk, 1995-ben pedig dupláztunk. És minden évben résztvettünk egy UEFA sorozatban, a kupagyőzelmeinkből adódóan elsősorban a KEK-ben. 1993-ban a Haladást vertük a döntőben, idehaza 11-es párbajjal, 1994-ben volt a Honvéd elleni – rendőri beavatkozásról is elhíresült – kupadöndő, 1995-ben pedig a Vácot vertük meg két mérkőzésen. Ez utóbbi döntő váci mérkőzése, a visszavágó számomra külön is emlékezetes. Idehaza 2:0-ra nyertünk, majd Vácott rövid fél óra alatt 3:0-s hátrányba kerültünk. Onnan nyertünk 4:3-ra, három gólt szereztem.

– És a nemzetközi sikerek?
– Már 1990. őszén bemutatkoztam az UEFA kupában, az Antwerpen ellen. Tovább is mentünk, a Bröndby ejtett ki a következő fordulóban. Aztán 1991-ben oda-vissza megvertük a Levszki Szófiát, jómagam mindkét meccsen két gólt rúgtam. A következő körben a Werder Bremen jött, kint igen ígéretes eredményt értünk el, csak 3:2-re kaptunk ki, mindkét gólt én szereztem. Sajnos a visszavágó nem sikerült, ahol ugyan a sokak által várt eredmény (1:0) született, csak sajnos nem a mi javunkra. 1992-ben a BEK-ben indultunk, a Slovan Bratislava ellen Pozsonyban 4:1-re kikaptunk. Sovány vigasz volt, hogy a gólunkat megint én lőttem, ez a mérkőzés a szlovák rendőrök szurkolóink elleni támadásáról maradt meg az emlékezetben. Szörnyű és megmagyarázhatatlan volt, olyan érzésekkel nem is lehetett igazán a játékra koncentrálni. A visszavágón hiába próbáltunk meg a szurkolóinkért is küzdeni, a pályán elégtételt venni az őket ért abszolút jogtalan atrocitásokért, sajnos nem sikerült, a Slovan biztos előnye tudatában kibekkelte a meccset, 0:0 lett. 1993-ban visszatértünk a számunkra jobban bevált KEK-be, bár az az év nem sikerült, az Innsbruck ellen gyorsan kiestünk. Nem úgy a következő év, amikor mutatós kis menetet produkáltunk. Bemelegítésül egy luxemburgi csapatot vertünk oda-vissza 6:1-re, mindkét meccsen 1-1 gólt rúgtam. Majd idegőrlő összecsapásokon, végül az itthoni 11-esekkel túljutattunk az orosz CSZKA Moszkván. Mindkét helyen 2:1 lett, a visszavágón az egyik gólt én lőttem.

– Szinte hihetetlen, hogy ennyire emlékszel a góljaidra.
– Minden gól felejthetetlen számomra, ezek a nemzetközi tétmeccseken szerzettek pedig különösen. Egyrészt mert általuk nem csak a csapat szekerét sikerült előrébb tolnom, hanem mert ezekkel hatalmas örömet okoztam az értünk szorító százezreknek, akik közül csak az első tízezer juthatott be a stadionba, a többi a tévék előtt izgult és örült. Később hiába játszottam nagy sztárcsapatban, akár sokkal több néző előtt is, a fradisták által teremtett hangulatot sehol sem éreztem. Ez volt az abszolút közös hullámhossz, amikor a Fradi szellemiségében mindannyian egyetértettünk, mi játékosok lelkesítettük a szurkolókat és ők viszont. Szó szerint hergeltük egymást a szó legpozitívabb értelmében. A nálunk ekkor játszó külföldi játékosok mind csak csodálkoztak, őket is megérintette mindez. Sokukkal tartom még ma is a kapcsolatot, egyik sem felejtette el a nálunk töltött időt, valahol ők is fradistává váltak és vitték a hírünket szerte a világba.

– Az előbb félbeszakítottalak a KEK-meccsek sorolásánál. Ott tartottunk, hogy túljutottunk az oroszokon. Következett az FC Porto. Milyen emlékeid vannak erről a párharcról? Sejtetted, hogy későbbi csapatod ellen játszol?
– Portóban nem játszhattam, sajnos kikaptunk 6:0-ra. Ennek ellenére, akik a visszavágón kijöttek a mérkőzésre, a lelátóra varázsolták a csodát, űztek hajtottak bennünket. A becsületünkért, szurkolóinkért játszottunk és győztünk is 2:0-ra. Akkor még nem tudtam, hogy ez a szupergárda lesz a következő csapatom. Mint később kiderült, valami hasonló történt ott és akkor, mint ami 1990-ben a Kazincbarcika-Honvéd osztályozón, ahol Nyilasi Tibor döntötte el egy meccs alapján, hogy kellek neki. 1994-ben a Porto világhírű edzője Bobby Robson tette ugyanezt. Feljegyzett a noteszébe és mindent elkövetett, hogy a következő nyáron az FC Porto játékosa legyek. Nyilasi Tiborról már említettem, hogy második apámnak tekintem, ilyen alapon Bobby Robson lehet a következő, akitől rengeteget tanultam.

– Azon a nyáron bajnoki címmel és kupagyőzelemmel búcsúztál az Üllői úttól. A csapat a távollétedben is bejutott a BL csoportkörbe, nem sajnáltad, hogy ez Neked kimaradt?
– Őszintén örültem a Fradi sikereinek, nagy figyelemmel követtem a BL-szereplést. Persze, hogy jó lett volna közöttük lenni, ám rendületlenül bíztam abban, hogy ez nem egyszeri és megismételhetetlen alkalom, lehet még részem benne. Ha nem futok ki az időből, talán még össze is jöhet.

– Beszéljünk egy kicsit a portugál évekről. Milyen csapatba kerültél?
– Hihetetlenül profi és erős csapathoz. A körülményeket nem lehetett összehasonlítani az itthon tapasztaltakkal. Ott tényleg csak a futballra kellett koncentrálni, egy sereg ember gondoskodott arról, hogy a játékosoknak minden rendelkezésére álljon. Más volt az edzésmunka is. Az itthon megszokotthoz képest lényegesen rövidebb, de összehasonlíthatatlanul pörgősebb edzések voltak és minden, mindig labdával, életszerűen.

– Mit játszatott Veled Bobby Robson?
– Gyakorlatilag ugyanazt, amit a Fradiban is játszottam. Gyakran felértem a kapuhoz, sikerült ott is jónéhány gólpasszt kiosztanom és gólt szereznem. Nagyon jól sikerült az évem, alapember lettem a Porto-ban, bajnok- és szuperkupagyőztes csapat tagja. Ám utána megsérültem, sajnos megtudtam mi az a keresztszalag-szakadás.

3 gólpassz és 1 gól Petitől a Porto mezében

– Az is mérkőzésen, mint ez a második, tavalyi eset?
– Nem, az edzésen történt, egy teljesen ártalmatlan szituációban. Letapadt a lábam és megtörtént a baj.

– Az ősz óta sajnos van összehasonlítási alapod. Látsz különbséget a két rehabilitációs időszak között?
– Lényeges különbség van. A portugál rehabilitáció rövidebb volt, de annál fájdalmasabb. Jellemző, hogy már a műtét napján hajlítógépre tették a lábamat és szó szerint kínozták. Elviselhetetlen fájdalom volt, de azt mondták, ez kell a mielőbbi teljes gyógyuláshoz. A műtét után 4 héttel már 100%-os edzésmunkát végeztettek velem, 3 hónap után már a csapattal végeztem minden gyakorlatot. Ezzel együtt meccset ugyanúgy csak kb. 6 hónap után játszhattam, mint amennyi idő most is eltelik. Ám most, Berkes főorvos úr egészen más rehabilitációs munkát ír elő számomra. Nincsenek kínzó, fájdalommal járó gyakorlatok, minden fokozatosan halad. Mivel mindent az előírások szerint végeztem, a kondíciómmal nincs baj, szerintem viszonylag hamar fel tudom majd venni a ritmust.

– Ne szaladjunk ennyire előre, maradjunk még Portóban. Mi történt?
– Bobby Robson is elhagyta a csapatot, a Barcelona edzője lett…

– Bocs, hogy félbeszakítalak, pletykálták akkoriban, hogy vinni akart magával. Mi igaz ebből?
– 1996 decemberében megcsörrent a telefonom. A túlvégen Jose Mourinho volt, Robson barcelonai pályaedzője. Közölte, hogy Robson mindenképp le szeretne igazolni és kérdezte, hol és mikor tudnak a barcelonai vezetők megnézni. Két pechem volt akkoriban. Az egyik, hogy a Barcelonában épp akkor húzták egy kicsit rövidebbre a nadrágszíjat, nem igazoltak az edző kedvére, mint például napjainkban is. Hiába ragaszkodott hozzám Robson, az igazgatónak is látnia kellett volna. És itt jött a másik pech, ez pont a műtét utáni rehabilitációs időszak végén volt, még nem játszhattam, így nem tudtak megnézni. Ez a lehetőség elment. És hogy Robson mennyire szeretett volna, azt talán igazolja az is, hogy 1998-ban, amikor a Newcastle edzője lett, közölte az illetékesekkel, hogy két hetet ad számukra Lipcsei megszerzésére. Akkor már a Salzburg játékosa voltam. Szerintem a Salzburggal gond nélkül meg tudtak volna egyezni, ám akkor még Magyarország az EU-n kívül volt, így az innen jött játékosokra is vonatkozott az a szabály, hogy csak akkor kaphattak munkavállalási engedélyt, ha az előző két évben a válogatott meccsek 75%-án játszottak. Ez nálam, a sérülésnek, az azt követő hercehurcának köszönhetően nem teljesült. Másodszor sem tudtam követni Bobby Robsont.

– Szóval, akkor 1996 telén maradtál Portóban, de nem játszottál. Hogy folytatódott a történet?
– 1995-ben négy éves szerződést írtunk alá. A játéklehetőség hiányában a Porto 4 meccs erejéig kölcsönadott a Sporting Espinho csapatának, hogy formába lendüljek. Ez egy Portótól 8 km-re levő kisváros, akkor még elsőosztályú csapata volt, amelyik az odaérkezésemkor már fix kieső volt. A társak motivációjáról ez sok mindent elárul. Ekkor 1997 nyara volt. Újra Nyilasi Tibor lett a Fradi edzője, aki figyelemmel kísérvén a sorsom, azonnal kérte a vezetőket, hogy oldják meg a kölcsönvételem. A portugáloknak is érdeke volt, hogy tényleg játékba lendüljek, erre szerintük is kiváló lehetőség volt a hazai környezet, ezért megkötötték az üzletet, egy évig újra itthon játszhattam.

– Hogy örültünk akkor is Neked! És hogy sajnáltuk, hogy nem maradhattál…
– A szerződés, az szerződés, be kell tartani. A Porto visszarendelt, a Fradi kivásárolni nem tudott volna. Visszakerültem a portugálokhoz, de egy egészen más összetételű csapathoz, mint amiben utoljára, a sérülésem előtt játszottam. Nem kaptam játéklehetőséget, amit türelmetlenül viseltem, mert játszani szerettem volna. Ekkor jött Hans Krankl megkeresése, aki a Salzburgba akart csábítani. 1998 telén aztán közös megegyezéssel felbontottuk a Portoval a szerződést és az osztrákokhoz igazoltam.

– Úgy hallom a hangodból, ma már nem így döntenél. Jól érzem?
– Igen. Őszintén szólva nagyon furcsa volt a déli temperamentumú Portugáliából Ausztriába költözni. Pluszban, a két bajnokság színvonala között is nagy a különbség. Mai eszemmel valószínűleg Portoban maradtam volna és megküzdök a csapatba kerülésért. Azért az Ausztriában töltött másfél év alatt is bejutottunk egyszer a kupadöntőbe, ahol a LASK Linz mögött másodikok lettünk.

– Magamban adogatom össze a periódusokat, ha jól számolom, elértük a 2000. évet, amikor Lipcsei Péter befejezte a külföldi vándoréletet és végleg hazatért a Fradiba.
– Ez itt az én hazám, ez az én klubom, a második otthonom. Ide barátok közé érkeztem, itt megint új barátokra leltem, itt megint újjászülettem. Ha a portói távozás döntését utólag megbántam, ez az amit soha nem fogok megbánni.

Lipcsei Peti tanári gólja a Köbenhavn ellen

– Gondolom, nem véletlenül említed a barátokat. Fontos számodra, hogy a pályán is legyenek barátok?
– Szerintem, aki szívvel-lélekkel űzi ezt a játékot, annak ez nagyon fontos. Sokkal könnyebb úgy elérni a sikereket, hogy tudom, a társaim is ugyanúgy éreznek, mint én. Ugyanúgy képesek meghalni a sikerért, ugyanúgy tudnak örülni a győzelmeknek, ugyanúgy bántja őket egy-egy vereség, mint engem. Az új korszakban én már a kezdettől az idősebbek közé tartoztam, igyekeztem átadni mindazt, amit 10 évvel korábban magam is kaptam a rutinosabb társaimtól. Nagyon jó barátom lett Dragóner Attila, Gera Zoli, Huszti Szabi, de Tököli Attila is.

– Azt láttuk, hogy az említetteknek sikerült átadni a tüzet, ők valóban tudtak a Ferencvárosért küzdeni. De vajon a maiaknak is sikerül ennek a szellemnek az átadása?
– Dragival (Dragóner Attila) mindent megteszünk azért, hogy ez így legyen. A csapathoz felkerült ifjaknak nem egyszer tartunk „kiselőadást”, magyarázzuk nekik, hogy hol is vannak, milyen mezt húznak magukra, mi a felelősségük a szurkolókkal szemben. Nagyon oda kell figyelni, úgy a pályán, mint a pályán kívül is. Szükség van rá, hogy szóval is irányítsunk. Ferenczi Pista is az idősebbek közé tartozik, a rutinjával ő is beszáll ebbe a nevelő munkába. Szerencsére őt is megérintette a Fradi hatása, a szurkolók elfogadták, élvezi a bizalmukat és biztos vagyok benne, ahogy ősszel, a tavasszal is meg fogja szolgálni. Ehhez a küldetéshez azonban nagy szükségünk lenne a szurkolókra is. Mert hiába beszélek én a mindent elárasztó szurkolói szeretetről és hangulatról, ha csak 2-3 ezer ember van a lelátón. A fiatalok, de itt nyugodtan említhetem a külföldieket is, csak akkor fogják megérteni és a saját bőrükön megérezni mindezt, ha újra teltházak előtt játszhatunk. És körben a lelátón mindenütt, nem csak a kapu mögött, szurkolnak, lelkesítenek. Erről beszélhetünk bármennyit, az nem ér annyit, mint egyetlen ilyen hangulatú mérkőzés. Utána már a fiataloknak is lesz erről saját élményük, amit állandóan megismételni akarnak, ezért a játékukban ez fogja őket motiválni.

– Nem beszéltünk még a válogatottról, amelynek mezét 58 alkalommal húztad magadra. Tőled szokatlanul kevés, mindössze 1 gólt szereztél. Pár szót mesélj erről is!
– 1991. szeptember 11-én Mészöly Kálmán válogatott be először. Győrben játszottunk, Írország volt az ellenfél, sajnos 2:1-re kikaptunk. A válogatottban is emberfogót játszottam, egy kicsit kötöttebb formában, mint a Fradiban. Az egyetlen gólomat Máltán értem el, mikor 4:1-re győztünk. Ugyanabban a stadionban játszottunk, ahol múlt héten a Fradi is játszott két mérkőzést. Számomra nagy megtiszteltetés volt minden alkalom, amikor a címeres mezben futhattam ki a pályára. Örülök, hogy mindez több mint félszázszor sikerült.

Lipcsei Péter egyetlen gólja a válogatottban

– A fiatal csapattársaid után a saját utánpótlásodról kérdezlek. Hogy vannak, hogy haladnak a gyerekek?
– Péter fiamnak sajnos abba kellett hagynia a játékot, mert szétment a térde, a térdkalácsa gyakorlatilag nem bírja a versenyszerű terhelést. Krisztián az U98-as csapatban játszik, nagyon szorgalmasan edz és élvezi, amit csinál. Ha tehetem, én is megnézem őt akár az edzéseken, akár a mérkőzéseken. A tapasztalataimat utólag megosztom vele, ám az edző munkájába véletlenül sem szólok bele. Akitől nagyon sokat tud még ma is tanulni, az nem más, mint az édesapám. Ha találkoznak határtalan örömmel és türelemmel magyarázza és mutatja neki az alapmozdulatokat, mint ahogy annak idején nekem is tette. Fantasztikus érzéke van a gyerekek oktatásához. Ezt sajnos nem örököltem tőle, ha a pályafutásom végén edző leszek, nem is szeretnék kicsikkel foglalkozni, sokkal inkább a 17-19 éves korosztállyal. Ez a vágyam, amihez egyébként már most megvan a képesítésem, hiszen B-licences edzői papírom van, a nyáron az A-licencre is beiratkozom.

– Megint egy kicsit előreszaladtál. Addig még van feladatod a csapatban is. Hogy haladsz a rehabilitációs munkával, mikor láthatunk újra a pályán?
– Köszönöm szépen, minden a tervek szerint halad, most már a végén tartunk. 2-3 hét múlva elkezdhetem a labdás gyakorlatokat is végezni, március elején már az egymás közti edzésmunkába is bekapcsolódhatok. A pályán szeretném meghálálni az értem aggódó szurkolók határtalan szeretetét. Amikor a műtét után elcsüggedtem, a családom és barátaim biztatása mellett a legnagyobb erőt a szurkolók üzenetei jelentették. Naponta többször elolvastam, meghatódtam, és új erőt kaptam. Erőt kaptam a harchoz, hogy legyőzöm ezt a sérülést is. Visszatérek, segíteni fogom a csapatot, vita nélkül, megkérdőjelezhetetlenül feljutunk, visszajuttatjuk a Fradit a méltó helyére. Titkos vágyam az, hogy a március 28-i születésnapomat másnap az Üllői úton, a pályán és győzelemmel ünnepeljem meg. Már azt is kinéztem, hogy a BKV Előre lesz az ellenfél.

– Mi lesz a nyáron?
– Mégegyszer mondom, bajnokok leszünk és feljutunk! Nekem a szezon végén lejár a szerződésem. Egy biztos, rajtam nem fog múlni, annak meghosszabbítása, mert mindenféleképpen szeretnék újra az NB I-ben is a bajnoki címért harcolni. Ha a tavasszal úgy játszunk, ahogy azt a közönségünk elvárja, akkor gondolom, a nézőszámra vonatkozó óhajom is teljesül, nagyobb lesz a klub bevétele, a nyáron még komolyabb erősítésekről lehet majd beszélgetni, amellyel ez a terv abszolút reális lesz.

– Befejezésül azt szoktam kérdezni, mit üzennek beszélgetőtársaim a Fradi szurkolóinak. Te erre a kérdésre már az előzőek során folyamatosan válaszoltál…
– Ezt nem lehet elégszer hangsúlyozni. Nem tudok elég köszönömöt mondani, hogy mindenkinek megháláljam a felém áradó szeretetet. Ezt szeretném a pályán, a teljesítményemmel meghálálni. Kérek mindenkit, hogy ehhez a visszatéréshez adja meg nekem a türelmet. Több mint fél év kihagyás, meccshiány nem múlik el nyomtalanul, sajnos, ezt már személyes tapasztalatból tudom. De abban biztos vagyok, hogy együtt sikerülni fog! Aki teheti, mindenki jöjjön és szurkoljon! Hajrá Fradi!

Simon Sándor

A beszélgetés ideje: 2009. február 10.