1958-ban ezen a napon született, így ma lett 52 esztendős a nyolcvanas évek Fradijának nagyszerű jobbhátvédje, Szántó Gábor. „Mi újság?” című sorozatunk az utóbbi időben a születésnapokhoz kötődik, így van ez most is.

Miskolcon született, első csapata a Miskolci Építőmunkás, majd Hejőcsabára került, ahol 17 esztendősen már bajnoki meccseken játszott. Nem sokáig, mert vitte a régió nagycsapata, a DVTK, ahol aktív tagja lett a klub eddigi legeredményesebb csapatának, kétszer kupagyőztes, egyszer bajnoki bronzérmes lett. Az szinte természetes, hogy bekerült abba az olimpiai válogatottba, amely a diósgyőriekre épült, de 1979-ben A-válogatott is lett. 1981-ben igazolta le az FTC, ahol 1987-ig mindösszesen 136 bajnoki mérkőzést játszott, amelyeken 12 gólt lőtt vagy fejelt. Zöld-fehérben még további 57 nemzetközi és 27 hazai díjmérkőzés is jutott neki, további 19 góllal. Sajnos a bajnoki cím nem sikerült neki, csupán két ezüstérem (1981/82 és 1982/83), csakúgy mint a hazai kupában (1986).

– Azzal kezdem, hogy a Baráti Kör nevében, születésnapod alkalmából kívánok neked sok boldogságot és jó egészséget, mint a Fradi-család egyik megbecsült tagjának.
– Nagyon szépen köszönöm! Nagy kedves tőletek, hogy nem felejtitek el az ilyen alkalmakat.

– A következő néhány kérdésben egy kicsit bővebben is be szeretném mutatni Szántó Gábort, hisz fiatalabb olvasóink tán nem is ismerik, az idősebbek, kik látták játszani, pedig örömmel veszik. Miskolci vagy, ami a DVTK hazája. Hogy lettél Fradista?
– Annak születtem! El kell oszlatnom egy téves hiedelmet, Borsodban nagyon sok Fradista él. Az meg, gondolom természetes, hogy gyerekként nem a Fradi toborzójára jelentkeztem a távolság miatt, hanem egy közelebbi csapatba. Ez volt a Miskolci Építőmunkás.

– A bevezetőben ugyan felsoroltam, de kérlek, röviden meséld el pályafutásodat a Fradiba történt igazolásodig.
– A MÉMTE csapatában bontogattam a szárnyaimat, ott figyeltek fel rám a Hejőcsaba vezetői, akik leigazoltak 1975-ben. Jól ment a játék, olyannyira, hogy egy év múltán már a DVTK hívott. A sok edzés mellett sokat játszottam, hétvégente kétszer is, szombaton a tartalékcsapatban, vasárnap pedig az ifiben. Akkoriban az ifiben Temesvári Miklós volt az edzőm. Az 1976-77-es szezonban pedig már tagja lehettem a nagycsapatnak, amelyik abban az évben MNK-győztes lett. Jól ment a játék a csapatnak, nekem is, válogatott lettem, igen sikeres futballista.

– Említetted, hogy született Fradista vagy. Milyen érzés volt egy sikeres Diósgyőrrel a Fradi ellen játszani?
– A Fradi elleni játék másról szól, nem az érzésekről. Régen is, az én időmben is, sőt még ma is, a Fradi elleni mérkőzések azok, ahol egy játékos igazán megmutathatja magát, felfigyelhetnek rá. Minden csapat az év mérkőzését játszotta, különösen hazai pályán, a Fradi ellen, ott kellett igazán teljesíteni. Annak is, aki egyébként Fradista volt, mint én, mert különben hogyan figyelnek fel rá? Hogyan lehet esélye odakerülni? És én nagyon oda akartam kerülni.

– Ez 1981-ben sikerült is. Hogyan emlékszel erre?
– Mint válogatott játékosért, szinte naponta kilincseltek a kérők. Öt csapattól volt ajánlatom, a Fradin kívül nagy erőkkel hívott a Dózsa, ahol éppen Temesvári Miklós volt az edző, de a Debrecen is. Mivel a Fradi is a kérők között volt, számomra nem volt kérdés a választás, attól a pillanattól eldőlt az ügy. Szerintem Temesvári Miklós ezt a mai napig nem tudja megbocsátani.

– Gondolom, bajnoki címet is szerettél volna nyerni a csapattal, hiszen akkor éppen az aktuális bajnok volt a Fradi, ám csak ezüstérmekig jutottál…
-Valóban, nagy vágyam volt a bajnoki cím, de mindkétszer bejött elénk a Győr, így sajnos nem sikerült elérnem. Megjegyzem, később az öregfiúk bajnokságban kárpótoltam magam, ahol többszörös bajnok is lehettem a Fradival.

– Hogy élted meg a két második hely után azt a visszaesést, ami utána következett?
– A Fradiban csak a bajnoki cím elfogadható, itt már a második hely is „kudarc”. Ezt minden játékosnak tudnia kell, tudomásul kell vennie, és el kell tudni viselnie. Úgy vélem, a mi visszaesésünk a túlzott fiatalításnak volt köszönhető. Vincze Géza már 1984 tavaszán, majd a nyáron különösen, szinte ificsapatot állított ki. Hozzáteszem, nagyon jó nevekből álló fiatalokkal minden csapatrészben, ám hiányzott mögülük a tapasztalat. Az ellenfelek persze ráéreztek erre, nem voltak figyelemmel a fiatalokra, szinte vérszemet kaptak, hogy most elkaphatják a Fradit. Sokszor el is kapták. De szerencsére túléltük a nehéz időszakot, a fiatalok egyre rutinosabbak lettek, a csapat el is indult felfelé.

– Te azonban 1987-ben másfelé indultál, egészen pontosan Svédországba. Hogy történt?
– 1987 nyaráig szólt a szerződésem. Valamikor 1987 tavaszán itt túrázott egy svéd csapat, akivel játszottunk. Ott látott meg egy Svédországban élő magyar menedzser, aki kiajánlott az akkor a kiesés elől menekülő Elfsborg csapatához. Emlékszem, sérülten utaztam ki próbajátékra, edzés után rohantam a szállodába jegelni a lábam, hogy másnap újra jó legyen. Jó lett, leigazoltak, egész sép summát fizettek értem a Fradinak. Ez volt az az üzlet ahol mindenki jól járt. Én is, hiszen a családommal együtt mehettem ki Svédországba és töltöttem ki ott a két és fél éves szerződésemet.

– Miért hangsúlyozod, hogy a családoddal együtt?
– Mert ez akkoriban egyáltalán nem volt természetes, sőt! De úgy tűnik, már puhult a rendszer, így megengedték, ezért feleségem és a leányom is velem jöhetett. A fiam pedig ott született.

– A két és fél év után befejezted?
– Nem, utána Németországba költöztünk, ahol egy harmadosztályú csapatban ugyancsak két és fél évet töltöttem el. Az volt az aktív pályafutás vége.

– Mi történt azután, miért nem a futballban dolgozol?
– Benne volt a pakliban ez is, hiszen elvégeztem, Szeiler Józseffel együtt egy edző-menedzser képzőt. De volt egy másik főiskolai diplomám is, amit az építőiparban tudtam hasznosítani. Úgy ítéltem meg, ez utóbbiban stabilabb megélhetést tudok a családomnak biztosítani, így abban maradtam. Látva a futballban azóta is zajló folyamatokat, úgy tűnik, jól döntöttem.

– Maradt az öregfiúk?
– Az viszont mindhalálig. Említettem már a bajnoki címeket. Istenem, micsoda éles meccseket játszottunk az Újpesttel és az MTK-val. Ma a 45 éven felüliek Old Boys csapatában játszom, érdekes módon már nem a hátvédsorban, hanem a középpályán, sőt elöl is. Nem is olyan rossz érzés gólokat lőni.

– A Svédországban született fiadat is említetted. Belőle nem lett focista?
– Az nem, Fradista annál inkább!

– Mi a véleményed a mai Fradiról?
– Az, hogy sokkal többre képes, mint amit a helyezése mutat, remélem, tavasszal be is mutatja. Azt azonban hozzá kell tenni, hogy a játékosoknak ma is át kell érezniük, mit jelent a Fradiban játszani. A Fradi ma is egy nagy név, nem csak Magyarország, de Európa, sőt a világ futballpályáin is. Az volna a legjobb és mindenki számára a legmegnyugtatóbb, ha újra saját nevelésű és Fradi érzelmű játékosokat lehetne a csapatba építeni, velük sikereket elérni.

– Ezek szerint hiszel a jövő sikereiben?
– Egy Fradista nem tud nem hinni azokban! Leszünk mi még bajnokok, kupagyőztesek! Hajrá Fradi!

Simon Sándor

Fotók:
Fekete-fehér: Nagy Béla: Kik játszottak a Fradiban? (1991)
Színes: http://www.nemzetisport.hu/bajnokok_ligaja/20070629/rendkivul_nehez_dolga_lesz_a_debrecennek_a_sved_egyuttes_ellen