79 éves korában a mendei öregek otthonában elhunyt dr. Dékány Ferenc, a Ferencváros legendás futballistája.

1954-ben, hatéves koromban, kaptam egy gombfoci-csapatot, amelyet akkoriban Bp. Kinizsinek hívtak. Édesapám barátai azt ígérték, hogy kivisznek a következő meccsre a Népstadionba, ha fejből fel tudom mondani a csapat összeállítását. Számomra ez nem jelentett nehéz próbatételt. Még ma is, ha álmomból felkeltenek, kapásból sorolom a neveket: Gulyás – Mátrai, Kispéter, Dalnoki – Szabó, Dékány – Kertész, Láng, Orosz, Vilezsál, Fenyvesi.

Kedves Fradisták! Fogynak a gombfoci-csapatom játékosai!!!

Most dr. Dékány Ferenc, a népszerű Pofi haláláról érkezett hír, furcsa módon egy bulvárlapon keresztül. Egy olyan FRADISTÁRÓL, aki a legnehezebb időkben, amikor elvették a csapat nevét és színét is, Kispéter Mihállyal és Dalnoki Jenővel együtt tartotta a lelket a szándékosan meggyengített csapatban. 1949-ben mutatkozott be a Fradiban, amikor még ott játszott Budai, Kocsis és Czibor is. Ő is mehetett volna más csapatba, de hűségesen kitartott a meggyengült gárdában is. Összesen 362 mérkőzésen (ebből 258 bajnoki) lépett pályára a Fradiban, s csakis a Fradiban! Kispéter után ő volt a csapatkapitány. Rendkívül intelligens, sportszerű játékos volt. Pályafutásának egyik „hiányossága”, hogy nem ünnepelhetett bajnoki címet, viszont két bajnoki ezüst- és három bronzérem kerülhetett a vitrinébe. A másik fájó pont az életében, hogy egyszer sem lehetett A-válogatott, pedig ott volt a közelében, esetenként a keretében. Ennek csak az egyik oka az, hogy a Bozsik, Zakariás kettős mellett olyan kiváló fedezetek voltak abban az időben, mint Kotász, Szojka, Kovács I… és még sorolhatnám. Dékány számára az is hátrányt jelentett, hogy a Fradiban (Kinizsiben) játszott, ahonnan nehezebb volt bekerülni a válogatottba…

A Fradiból, mint csapatkapitányt, 1961-ben egyik napról a másikra elküldték. Az egyesülethez azonban hű maradt, nem igazolt át máshova, inkább visszavonult. Nem játszotta meg a sértődött embert, mert – amikor szükség volt rá – 1973 és 1976 között elvállalta a labdarúgó szakosztály vezetését. Barátjával, az edző Dalnoki Jenővel szép sikereket értek el: bajnoki cím, kupagyőzelem KEK-döntő. Erre az időszakra esik egyik nyilatkozata a Labdarúgás című lapban: „Igyekeztünk a játékosokat meggyőzni, hogy a régi hagyományok alapján kell játszani és élni…Képzelje! Olyan játékosunk is van, aki nem tudja a Fradi-indulót! … Hát … Fradi-szív nélkül nem megy ez a játék! … Igen, igen.. ez a legfontosabb: Fradi-szívet varázsolni mindenkibe!”

Az utóbbi négy évben, felesége halála után, indokolatlanul nehéz körülmények között, betegségben élt. Bár rendelkezem néhány információval ennek okáról, de nem az én feladatom ítélkezni. Azt viszont tudom, az FTC Baráti Kör igyekezett anyagi támogatást nyújtani számára.

Gyenes András Dalnoki Jenő életéről írt könyvében Dékány doki – tööbbi között – ezt mondta elhunyt barátjával kapcsolatban: „ Az utolsó években együtt jártunk a Hélia Szálló uszodájába, mindig értem aggódott. Pátyolgatott, vigyázott rám. Én tűntem betegebbnek, s ő ment el. Nagyon hiányzik, ha nézem a régi csapatképeket, eszembe jutnak az együtt eltöltött évek, a száz és száz közös emlék, sztorik özöne. Ilyenkor könnyezem, s várom a napot, hogy újra találkozzunk. Vele és a többiekkel, akik már az égi futballpályán rúgják a bőrt. Gulyás Géza, Szabó Laci, Orosz Pali, Fenyvesi Máté és én maradtam itt utóvédharcosnak. De még összeáll a legendás nagy csapat. … Egyáltalán nem félek az elmúlástól, sokkal inkább vágyom már a régi barátokkal, csapattársakkal való találkozást.”

Drága Dékány doki, Pofi bácsi! Teljesült a kívánsága, de nem volt sportszerű, hogy ezúttal ennyire sietett. Én már készültem a jövő évi 80. születésnapra, gyűjtöttem az interjúhoz az anyagokat. A riportból – sajnos – nekrológ lett… Isten nyugosztalja!

Utószó: Kedves Fradisták! Tisztelt Tulajdonosok, Vezetők! Nagyon fogynak a gombfoci-csapatom játékosai! Nem kellene egy kicsit nagyobb figyelmet fordítani a még élő legendás játékosainkra? Állítólag hagyománytisztelő egyesület vagyunk.

2008. november 29.

Balaginho