Telek András Budapesten született 1970. december 10-én. Ő aztán elmondhatta magáról, hogy nem csak vágyakozott a Fradiban futballozni, egyenesen ott is kezdhette.
10 éves volt, amikor elvitték a Fradiba, ahol aztán szakértő szemeknek köszönhetően ott is ragadt, hozzáteszem mindannyiunk szerencséjére. Első edzője Rózsa Lajos volt, aki a már a kezdet kezdetén a hátvédsor közepén, engedtessék meg nekem, hogy így mondjam, centerhalfként számított rá. A kicsi András pedig elfogadta ezt a döntést, ha ott látják hasznosnak, ott fog teljesíteni. Pedig szeretett volna Ő is gólokat rúgni vagy legalább előkészíteni, de hamar megértette, hogy gólt nem kapni, azt elkerülni legalább olyan fontos a csapat számára. Végigjárta az utánpótlás ranglétrát, edzői megelégedésére teljesített. Aztán 1989-ben Rákosi Gyula volt az, aki a várva várt napon az első csapathoz hívta, mi több be is tette az ifjú tehetséget. Az első mérkőzését a nagyok között az Üllői úton vívta a Debrecen ellen, ahol 3:1-re nyertünk. Aztán Nyilasi Tibor lett a csapat edzője és Telek Manci lassan kihagyhatatlan lett a Fradiból, elkezdődött az a korszak, amelyről mindig is álmodott. 1994-ben a válogatottban is bemutatkozott Ausztria ellen, ahol 2:1-re győztünk a Népstadionban, mindezt még 23 fellépés követte a válogatottban.

– Első kérdésem, honnan ered a Manci becenév?

– Már nem emlékszem ki és milyen okból szólított először így. Az biztos, hogy mindez 1980-ban az első Fradi csapatomban történt, még 10 évesen. Valaki elkezdte, a többieknek megtetszett, átvették. Én sem tiltakoztam, ez a becenév végigkísérte a pályafutásom.

– Azt a pályafutást, amelyben mint mondtad, mindig klasszikus középhátvédet játszottál, ráadásul azt a fajta játékot, amelyre szó szerint illik a fair-play elnevezés…

– Igen, soha nem volt célom az ellenfél mindenáron történő szerelése, megfélemlítése. Ütemérzékem, gyorsaságom – így mondják – nem átlagos szintű volt, ezért az esetek többségében a szabályok adta kereteken belül is tudtam szerelni. Élveztem ezt a szerepkört, mert jó csapatokban játszhattam.

– Fontos volt számodra a csapat?

– A legfontosabb, hisz a labdarúgás csapatjáték, mindenkinek megvan a maga szerepe, egy fogaskerék a gépezetben. Persze sokkal nagyobb figyelem és fény jut annak, aki gólt lő vagy előkészít, de a csapaton belül ugyanolyan fontos az ellenfél góljainak elhárítása is. Az a csapat pedig, amelyikbe bekerültem 1989-ben jó csapat, igazi közösség volt, amely aztán évről évre jobb lett. Igaz ez csapatként és igaz közösségként is.

– Akkor automatikusnak tekinthető, hogy jöttek a sikerek?

– Nem tudom, hogy automatikusan jöttek-e, de hála Istennek, jöttek! Nyilasi Tibor nagyszerűen összefogta a csapatot, jók voltak a játékosok, remek volt a közösség, a közönség pedig ráérzett arra, hogy nagy dolgok történhetnek velünk. 1991-ben 13 év után nyertünk Magyar Kupát, majd 1992-ben 11 év után bajnokságot, aztán 1993-tól 1995-ig háromszor sorozatban újra a Magyar Kupát, 1995-1996-ban kétszer egymás után megint bajnokságot. És nemzetközileg is voltak eredményeink. Nem csak a 95-ös BL-menetelésre gondolok, előtte is volt egy-két jó KEK-meccsünk… 

– Hú, de előreszaladtál! Haladjunk sorjában. Kupadöntő 1991-ben…

– A Vácot vertük 1:0-ra, fantasztikus élmény volt, amit az generált, hogy oly hosszú idő után ez volt az első címünk.

– 1992-ből nekem és gondolom sokaknak az a fantasztikus tavaszi menetelés ugrik be…

– Az tényleg nem volt semmi! Akkor is a Váccal futottunk nagy versenyt, de tavasszal egyszerűen nem tudtunk hibázni, győzelmi kényszerben játszottunk és hoztuk is a győzelmeket. Az utolsó meccs Diósgyőrben, az ottani hangulat, majd a hazaút Miskolcról és az éjszakába nyúló Üllői úti ünneplés örök emlék marad.

– Aztán megint kupadöntő 1993-ban…

– Azok már kupadöntők voltak. A Haladással játszottunk, ott is, itthon is 1:1 volt, végül 11-esekkel nyertünk, igazi kupahangulat volt!

– Csakúgy mint egy évvel később Kispesten, ami azonban mégis másról lett nevezetes. Mondhatjuk úgy, hogy itt voltál részese Magyarországon egy rendőrattaknak…

– Ez az, ami mindmáig érthetetlen számomra. 1992-ben Pozsonyban kellett átélnünk, hogy szurkolóinkat máig indokolatlanul megrohamozták a lelátón. Nehéz ezt a játéktéren levő játékosnak feldolgozni, mert tenni nem tud ellene. 1994-ben megpróbáltuk! Ünnepeltük a kupagyőzelmet Kispesten, szurkolóink elözönlötték a pályát, mezeket, ereklyéket akartak semmi mást! A rendőrök másként látták, gondolták, volt ott lovasroham, kardlapozás, minden ami nem oda illő.

– Ezért kellett bíróságra is járnod?
– Igen! Pedig csak annyi történt, hogy nem tudtam elviselni, hogy olyanokat ütnek és vágnak, akik semmi rosszat nem tettek. Odaálltam a rendőr elé, hogy ne tegye, a hivatalos indoklás szerint akadályoztam a hatóság munkáját. Simon Tibivel és Vanicsek Zoltánnal együtt hármunkat jelentettek fel. Első fokon el is ítéltek, szerencsére másodfokon felmentettek. El kell mondanom, a klub mindenben segített akkor bennünket. Számomra, mint aki már átélt hasonlót, ezért is voltak döbbenetesek a múlt heti dunaszerdahelyi történések. Együttérzek a sérültekkel, mielőbbi és teljes gyógyulást kívánok nekik.

– Valóban gyalázatos és megmagyarázhatatlan, ha valakiket indokolatlanul, hatalmi helyzettel visszaélve ütnek. Erről is beszélgethetnénk, de ez a sorozat most másról szól. Beszéljünk tovább a sikerekről, hiszen ezután következett a BL-menetelés. Ha megengeded, ezúttal nem a közvetlen élményeidről kérdezlek, az Ajax és a Real Madrid elleni fantasztikus mérkőzésekről, hisz erről már beszéltek akkori csapattársaid, Páling Zsolt és Nyilas Elek. Pályafutásod későbbi szakaszában Neked megadatott, hogy az FC Kosice, de szívünknek sokkal jobban hangzóan, a kassai csapat színeiben is játszhattál BL-meccseket egyebek mellett a Manchester United és a Juventus csapataival is. Mi volt a különbség?

– Fantasztikus csapatok, fantasztikus meccsek voltak mind. A különbség az, hogy Fradi-mezben a játék mellett az érzelem is hevített, együtt lélegeztem a közönséggel, tényleg együtt éltük meg a sikert. A kassaiaknál jó volt, de csúnya szóval én ott zsoldos voltam, küzdöttem becsületesen és lelkiismeretesen, de mégis más volt. A Fradiban a fantasztikus csapat mellett akkor az érzelmi töltet is maximális volt, az akkor nálunk játszó légiósok ezt azonnal átélték, át tudták élni, szinte azonnal Fradisták lettek.

– Folytassuk a Fradi sikereidet, hiszen azokban bőven volt részed. Következett 1996, az újabb bajnoki cím…

– Azt hittük a BL-történet is folytatódhat, ám nem sikerült. Elkezdődtek a pénzügyi problémák, amelyek addig azért minket nem érintettek lényegesen. Voltak ugyan csúszások a kifizetésekben, ám mindig megkaptuk a megállapodás szerinti összegeket. Kiestünk a Göteborg ellen, de azért az UEFA-kupában még volt jó meccsünk a Newcastle United ellen…

– Varga Zoltánnal! Aki miatt végül elhagytad a Ferencvárost….
– Mint akkori csapatkapitánynak, volt egy szakmai vitám Varga Zoltánnal. Egy nézeteltérés, amiről a közvéleménynek nem kellett volna tudomást szereznie. Elismerem, hogy nem megfelelő hangnemben szóltam hozzá, de továbbra is az a véleményem, hogy ezt az öltözőben kellett volna megbeszélnünk, szemtől szemben. De ez már a múlt, nem haragszom senkire.

– És ekkor kerültél Kassára. De miért adtak el, miért nem kölcsönbe mentél?
– Ezt nem én döntöttem el. A klubnak pénzre volt szüksége, a kassaiak tulajdonosa pedig visszautasíthatatlan ajánlatot tett.

– Hogy fogadtak Kassán?
– Nem panaszkodhatom, annak ellenére sem, hogy nehéz volt beilleszkednem a csapatba, mert nem ismertem a nyelvet. Nem voltam rákényszerítve a szlovák nyelv megtanulására, mivel Kassán mindig akadtak magyarok, akik segítettek.

– Mennyi ideig tartott a kassai kaland és hogy alakult további pályafutásod?
– Másfél évet játszottam Kassán, többek között a már említett csapatok elleni BL-meccseket is. Jó, amolyan hajtós csapat volt. A szerződésem még élt volna, ám a tulajdonosnak gazdasági nehézségei adódtak, nem lehetett azon a szinten fenntartani a csapatot. Nyilasi Tibor 1998-ban hazahívott, kölcsönbe haza is jöhettem, újabb egy évig játszhattam szeretett csapatomban. Letelt az 1 év, a Fradi nem tudott kivásárolni, ezt az akkor NB II-es Dunakeszi tulajdonosa tette meg, fél évig ott játszottam. 2000-ben egy évre Kínába szerződtem, onnan hazajőve a ZTE játékosa lettem.

– ZTE? Miért nem a Fradi?
– 2001-ben a Fradi középhátvédjét Dragóner Attilának hívták, akivel meg voltak elégedve, nem volt szükségük rám. A ZTE hívott, elfogadtam a hívást. De egy év után 2001 végén elegem lett a profi labdarúgásból, befejeztem.

– 31 évesen? Miért? A Fradi éppen most egy 40 éves angol játékost tesztel a Ligakupa sorozatban. Súlyfelesleg nincs rajtad, akár Telek Manci is újrakezdhetné….
– Nem tudom pontosan megfogalmazni, mit éreztem akkor. Elfáradtam! Testileg is, lelkileg is. A súlyosabb sérülések ugyan elkerültek, ám egyre gyakrabban éreztem a húzódásokat, a derekamat. Úgy éreztem, be kell fejeznem! A Fradival kapcsolatos célzást köszönöm, játékosként már nem próbálkoznék.

– Másképp igen? Edzőként vagy akár vezetőként el tudnád képzelni?
– Soha életemben nem ajánlgattam magam, ezután sem fogom megtenni. Szívesen dolgoznék az utánpótlásban, mint ahogy visszavonulásom után 2002-től három éven keresztül meg is tettem ifj. Albert Flórival. Különösen a szívemhez nőtt az U95-ös korosztály, amelynek mérkőzéseire bizony, ha időm engedi, még ma is kinézek. Voltak ott nagyon tehetséges gyerekek! Csak hát abból nem lehet megélni. És ez a mai utánpótlásnevelés egyik legnagyobb problémája. Kellenének a jó szakemberek, de azoknak megfelelő anyagi elismertséget is biztosítani kell. Önállóan is próbálkoztam az utánpótlásneveléssel, 2006-tól kezdve két évig működött is a Telek András Focisuli, amely a 6-12 éves gyerekek kiválasztásával és nevelésével foglalkozott Pestszentlőrincen és Újbudán. Mondanom sem kell ez is anyagi okokból maradt abba, nem volt megfelelő forrás.

–Voltál Te szövetségi kapitány is az MLSZ-ben. Ez hogy volt?
– Látom, felkészültél belőlem. 2004-ben Mezey György, akkori szakmai igazgató ajánlotta fel a női válogatott edzői tisztségét, amit 2006-ban már a Kisteleki érában szüntettek meg. Az akkori eredményeink alapján egy szavam nem lehetett a felállítás ellen, ez nem lefejezés volt. A kapitányságot a Fradi utánpótlásban végzett munkámmal párhuzamosan csináltam.

–2006-nál tartunk. Azóta semmi kapcsolatod a futballal?
– Gyakorlatilag semmi. Jelenleg is tagja vagyok a HLSZ (Hivatásos Labdarúgók Szervezete) elnökségének, amelybe 1989-ben az elsők között léptem be. De ez csak formalitás. A megélhetésem nem a futballból, hanem a civil szférából jön. Biztosítási alkuszként dolgozom, ami eléggé leköti az időmet. Emiatt sajnos meccsre sem tudok annyit járni, mint szeretnék. Ha időm engedi, azért kilátogatok az Üllői útra, legutóbb a Szolnok elleni 8:1-et láttam. Az eredménysort ismerve itt is szerencsésnek mondhatom magam!

–Befejezésül a saját utánpótlásról kérdezlek. Van-e esély arra, hogy újra Teleket lássunk a pályán?
– Elvileg igen. Két gyermekem van, kisfiam 7, leányom 4 éves. Egyelőre még nem látom fiamban azt az affinitást, ami azt jelezné, hogy futballista lesz. Bár, ha belegondolok, én is csak 10 évesen kezdtem el.

És hogy én is befejezzem: köszönöm az érdeklődést, köszönöm, hogy nem felejtettetek el.

Simon Sándor
A beszélgetés ideje: 2008. november 5.