Balogh Gábor Budapesten született, 1964. október 29-én. Egyedüli gyermek volt, a GANZ MÁVAG-ban futballozó édesapja tanítgatta a foci szeretetére. Gyermekkorában a Fradinak szurkolt, ám futballozni a POSTÁS-ban kezdett 9 éves korában, ahonnan nemsokára a BVSC igazolta, majd 14 éves korában az MTK tehetségkutatói figyeltek fel rá és vitték a Hungária körútra.
Az ifi ranglétra megmászása után 18 évesen, Palicskó Tibor irányítása alatt mutatkozott be az MTK felnőtt csapatában. Edzői sorában Palicskót Both József követte, majd hét szezont dolgozott együtt a Mágussal, Verebes Józseffel, akivel egyszer (1986-87) bajnok is lett. 1990-ben a belga másodosztályba szerződött, ahonnan egy év múlva visszarendelte az MTK. Ugyanezen az őszön, 1991-ben lett a Fradi igazolt labdarúgója és még annak a bajnokságnak a végén, 1992-ben a bajnoka. A bajnoki cím után egyre kevesebb játéklehetőséget kapott, majd pályafutását alacsonyabb osztályokban folytatta. Szíve azonban visszahúzta a Fradiba, 2001-től az elmúlt év végéig az utánpótlásban dolgozott edzőként. 2009. január 1-től NB II-beli csoportellenfelünk, a Tököl vezetőedzője lett.

Lesz miről beszélnünk.

– Kezdjük majdnem a legelején, az MTK éveknél. Ki volt az a jószemű edző, aki felfigyelt Rád?
– Nem tudom, hogy Ő volt-e a megfigyelő, mindenesetre első edzőm Gerencsér József volt, majd feljebb, de még az ifiben Bicskei Bertalan edzett.

– Kikkel játszottál már akkor együtt, akiket mi is ismerhetünk?
– A legismertebb név kétségkívül Fodor Imié, de gondolom, Fülöp Ferencet és Borsó Jánost sem kell a labdarúgás iránt érdeklődőknek bemutatni.

– Kezdettől azt a posztot, igazi befejező centert, játszottad, ahol 1992-ben a Fradi-család is a szívébe zárt?
– Talán meglepő, de nem. Gyermekkoromtól kezdve egészen 1984-ig védőt, akkori szóhasználattal beállóst játszottam. A termetem akkor is átlag feletti volt, edzőim ott láttak hasznosnak. Ezzel együtt szerettem a megszerzett labdákkal felkalandozni, adott esetben kapura lőni, általában úgy 25-30 méterről. Akkoriban az ötös volt a szerencseszámom, hiszen ezzel a számmal játszottam és szinte minden szezonban ennyi gólt szereztem. A korosztályos válogatottakba is rendre bekerültem védőként.

– Akkor nyilvánvaló, hogy a Torony becenevet a termeted miatt ragasztották Rád…
– Igen, de ez még a futballpályafutásom előtt történt. Gyermekkori jóbarátom, Kardos Béla tisztelt meg ezzel a névvel, ami azóta is „védjegyem”.

– És ki volt az, aki csatárt faragott belőled?
– Ki más, mint a Mágus! Egyik pillanatról a másikra közölte, Torony, Te most előremész. Külön taktikai variációkat dolgozott ki rám, amik elkezdtek működni, én pedig gólokat termelni.

– A hangodból érzem, nem kis hatással volt rád Verebes József.
– Nem tagadom, rengeteget tanultam tőle. Fantasztikus érzéke volt a pszichológiai felkészítéshez, a játékosok motiválásához. Edzéseken csak ült, cigizett a pálya szélén és figyelt. Ha úgy látta, hogy fásultak vagyunk, azonnal lefújta az edzést, amit másnap pihentebben bőven bepótoltunk. És zseniálisan meccselt, a cseréi szinte mindig bejöttek, némelyik legendaszámba ment.

– Említetted az edzéseket. Szerettél edzeni?
– Igen! De ezzel akkoriban nem voltam egyedül. Nem az volt a jellemző, mint napjainkban, hogy az edzés vége után 5 perccel már senki sincs a pályán. Sokkal inkább az, hogy a hivatalos edzés után ottmaradtunk és mindenki gyakorolta a hiányosságait. Jómagam például rendszeresen gyakoroltam mindkét lábbal a kapura rúgásokat. Egy-egy edzés után alaposan megdolgoztattam Petry Zsoltot a kapuban. Neki is jó volt ez a pluszmunka, de nekem is. Ugyanígy hangsúlyt fektettem a fejjátékra is, hiszen a taktikánknak ez fontos eleme volt. A beadásokat vagy kapura kellett fejelnem vagy pedig az érkezők számára lekészítenem. Ezt a fajta önkéntes túlmunkát nagyon hiányolom a mai fiatalokból.

– Tizenkét az MTK-ban eltöltött év után aztán váltottál, Te is külföldre mentél. Hová is?
– Belgiumba szerződtem, a másidik ligás Stade Leuven csapatához. A város nem is erről a csapatról, sokkal inkább a söréről híres, a Stella Artois hazája. Egy évet töltöttem ott, aztán az MTK hazarendelt.

– Miért?
– Mert a klubot szponzoráló társaság lelépett, elfogyott a pénz, erre hivatkozva a vételáram második részletét nem fizették ki.

– Ekkor kerültél a Fradiba. Hogyan?
– Az MTK nem tartott igényt rám, kialakult csapata volt. Szabadon igazolhatóvá váltam, így az átigazolási időszak után is szerződhettem. Ekkor beszéltem Nyilasi Tiborral, aki szívesen leigazolt volna, kérdezte mi a véleményem? Mi lett volna, mikor Fradi szurkolónak tartottam magam? Eljött az a pillanat, amire talán mindig is vártam. Nem sokat hezitáltam, gyorsan megegyeztünk és a kedvenc színösszeállításomba, zöld-fehérbe öltözhettem. És tényleg komolyan, de beígértem 14 gólt. A papírok elrendezése után az Üllői úton a Honvéd ellen mutatkoztam be 1991 őszén.

– Azt mindannyian tudjuk, hogy abban a bajnokságban a végén bajnok lett a Fradi, de sokkal kevesebbet beszélünk az őszről, mindig csak a dicsőséges tavaszi hadjáratot emlegetjük. Mi történt ősszel?
– Elég csak annyit mondanom, hogy a hatodik helyen fordultunk, ami sem számunkra, sem a közönség számára nem volt elfogadható. Szükség volt a téli szezonban erősítésre.

– Ekkor érkezett régi cimborád, Fodor „Foci” Imre. Netán volt benne valami szereped?
– Miért tagadnám? Persze, hogy volt. Foci ugyancsak túl volt egy nem egészen jól sikerült külföldi kalandon, itthon volt és szabadon igazolható. Megkerestem, leültünk beszélgetni, kértem, gondolkodjon el azon, mi lenne, ha a Fradiba jönne. Foci ezek után megkereste Nyilasit, aki a szakosztályvezetésnél közbenjárt, így 1992. januárban csatlakozhatott hozzánk. Becsülettel végigdolgoztuk a telet, kialakítottuk a taktikai variációinkat és elkezdtük a tavaszt, végigrohantunk a mezőnyön, ha jól emlékszem 15 meccsből 13 győzelem és 2 döntetlen volt a mérleg. A közönség vette a lapot, olyan szurkolásban, olyan hangulatban volt részünk, amibe még ma visszagondolva is beleborzongok. Sehol ilyent nem tapasztaltam azelőtt, azóta is csak egyszer, amikor a Manchester United egyik BL meccsén volt szerencsém jelen lenni. De a mi szurkolótáborunk, az a mienk, az zöld és fehér és csodálatos! A mai csapatnak is kívánok ilyen közönséget, ám ehhez a mai közönség is megérdemel egy olyan csapatot. Egymástól elválaszthatatlan dolgok ezek.

– Hány gólt rúgtál akkor?
– 16 góllal lettem házi gólkirály, a szezon végén Mr.Gólnak választottak. Nem csak tartottam, de két góllal túl is teljesítettem a gólígéretemet.

Lehet, hogy pont ezzel a kettővel?

– Édesapád mennyire követte a pályafutásod?
– Minden mérkőzésemen ott volt a lelátón. És a szurkolás mellett tanácsokat is adott. Amolyan ökölvívást néző szurkolóhoz hasonlóan időnként bekiáltott, megy a jobb, vagy akármi, mindig a helyzetnek megfelelően. És milyen érdekes? Ezeket a bekiabálásokat nem csak az MTK meccseken hallottam, hanem azon a 92-es tavaszon is, az Üllői úton is, 30 ezer néző hangorkánja közben is kiszűrtem.

– A bajnokcsapat alapembere és házi gólkirály voltál, mégis jóval ritkábban játszottál 1992 őszétől. Mi volt ennek az oka?
– Óriási médiakampánnyal a helyemre igazolták le a dán Christiansent. Akkoriban még nem volt annyi idegenlégiós a magyar bajnokságban, dán meg különösen nem. Ha jól emlékszem, azóta sem. Szóval a dán jött, látott és győzött, velem szemben mindenképp. Ettől kezdve csak epizódszerepeket kaptam, a csapat támadótaktikája is megváltozott, mert Christiansen más típusú játékos volt, mint én. Annak ellenére ő játszott, hogy emlékeim szerint az első szezonjában csupán egy gólt rúgott, szemben az én előző évi 16 gólommal.

– Hogyan folytatódott a történet?
– A szerződésemből még hátralevő másfél évet kitöltöttem, aztán fájó szívvel bár, de eljöttem, mivel még játszani szerettem volna. A III.kerülethez igazoltam az másodosztályba, akik abban az időben komoly harcot vívtak a feljutásért a Kecskeméttel. Sikerült is a feljutás én viszont maradtam a abban az osztályban, mit tesz Isten, éppen a Kecskemét csapatánál. Ott is lehúztam egy évet, majd már tényleg levezetésként 1996-ban az akkor még az NB III-ban szereplő REAC csapatához igazoltam. Közben elvégeztem a TF-en a szakedzőit, mert már az edzői pályára is készültem.

– Meddig játszottál aktívan?
– 1999-ben akasztottam szegre a stoplist, onnan már az edzőségre koncentráltam.

– Folytassuk akkor a beszélgetést az edzői karriereddel, hiszen annak is meghatározó eleme a Ferencváros. Hol kezdődött a mindez?
– A BLASZ I-ben, a RAFC csapatánál. De amikor ifj.Albert Flóri 2001-ben szólt, hogy lenne-e kedvem a Fradi utánpótlásban dolgozni, gyorsan döntöttem. A helyzet hasonló volt, mint amikor 10 évvel korábban Nyíl hívott játékosnak, azonnal jöttem.

– És ez a történet tartott egészen tavaly decemberig. Nem kerülhetjük meg, de nem is akarjuk. Egy kicsit legalább bepillanthatunk a Fradi utánpótlás életébe, hétköznapjaiba. Sokan sokfélét mondanak, másképp látja a helyzetet a vezető, az edző, másként a játékos és a szülő. Mint volt edző, mi a Te véleményed?
– Röviden úgy tudnám megfogalmazni, hogy egyelőre az álmaink és a vágyaink még nincsenek szinkronban a valósággal. Az áldatlan anyagi körülmények között is színvonalas munka folyt a csapatoknál, minden évben sikerült kinevelni néhány olyan játékost, aki idővel ismert és elismert lehet.

– Álljunk csak meg! Ha ez így van, miért nem találkozunk évről évre ezekkel a játékosokkal a Fradi felnőtt csapatában?
– Több oka van ennek. Nálunk még mindig tagsági rendszer van, a szülők fizetnek az itt játszó gyermekeik után, utaztatják őket. A túrák költségeihez hozzájárulnak. Nem kis anyagi áldozatot hoznak, hogy a Fradiban játszhasson a fiuk. Ezzel szemben a ma oly divatos akadémiák nem, hogy tagságit nem kérnek, még ösztöndíjat is fizetnek a gyereknek. Nem csoda, ha a mai gazdasági helyzetben klubhűség ide, klubhűség oda sok szülő elcsábul és elviszi a gyerekét. Aztán itt vannak a menedzserek, akik már ebben a korban körberajongják a legtehetségesebbeket és pillanatnyilag kedvezőnek tűnő ajánlatokkal külföldre közvetítik ki őket.

– Eléggé indulatosan beszélsz minderről. Ezek szerint nem tartod egyiket sem jó megoldásnak?
– Már hogy tartanám annak? A Fradinak kell olyannak lenni, olyan körülményeket biztosítani, hogy az akadémiáknak esélye sem legyen bárkit innen elcsábítani. A menedzsereket pedig nem is engedném a gyerekek közelébe. Ezzel nem azt mondom, hogy nem jó, ha a legjobbak külföldre mennek, de azt a klub és a játékos, a további fejlődés figyelembe vételével tegyék. Egyetlen ember kellene hogy foglalkozzon az ilyen kérdésekkel, aki a klub alkalmazásában ál, természetesen jól megfizetve. Ez az ember pontosan tudná, hogy a fiataljaink hogy fejlődnek, kinek mikor van esélye bekerülni a nagycsapatba, hol lehet számukra továbbfejlődést biztosítani. És csak akkor adna el valakit, ha érte a tehetségéhez képest a legjobb árat kapja. Ma olyan helyekre adják el játékosainkat, lényegében aprópénzért, ahol a folyamatos játék hiányában megreked a játékosok fejlődése, ergo ez nem jó nekik. Ha ugyanezeket a játékosokat szisztematikus munkával itthon segítjük egyre feljebb, egészen a nagycsapatig, az értékük is folyamatosan nő és csak akkor és oda adjuk el, ahol ők is továbbfejlődhetnek.

– Ezek szerint még nem ilyen a Fradi?
– Maradjunk annyiban, hogy még messze nem. De véleményem szerint ebbe az irányba kell elindulni.

– Milyen a létesítményhelyzet?
– Az tökéletes. A Népliget minden szempontból ideális bázis. Van elegendő számú és méretű, különböző talajú pálya. Ebbe kellene a legkevesebbet invesztálni.

– Mibe kellene többet?
– Először is létre kellene hozni egy országos háttérbázist. Sok-sok iskolával, vidéki kiscsapattal kellene szerződni úgy, hogy az ott dolgozók érdekeltek legyenek a legtehetségesebb gyerekek Fradiba irányításában. Ezeknek az edzőknek, tornatanároknak folyamatos továbbképzést kellene szervezni, hogy érezzék, ha lazábban is, de ők is a Fradi-családhoz tartoznak. Aztán meg kellene keresni a Fradihoz érzelmileg ezer szállal kötődő volt játékosainkat, akik tettek is valamit a Fradiért, hogy vegyenek részt a munkában. Természetesen olyan fizetésért, amelyikből biztosíthatják a megélhetésüket.

– Azt mondod, meg kellene keresni ezeket a játékosokat. Ezzel szemben, akik eddig itt voltak, Albert Flóri, most Te is, elmennek. Nem ellentmondás ez?
– Dehogynem, esetünkben úgy vélem, ez nem is csak a fizetéssel függ össze. Jómagam például három évig dolgoztam úgy, hogy semmit sem kaptam. Nem társadalmi munkában dolgoztam, csak az a megállapodás szerinti összeg nem akart valahogy sosem megérkezni. Bennem ég a bizonyítási vágy, hogy mindenkinek megmutassam, vannak elképzeléseim erről a szakmáról. Erre most Tökölön kapok lehetőséget.

– Szerintem Tökölről fogunk még beszélni, maradjunk még az utánpótlásnál. Milyennek ítéled meg a jelenleg ott futballozó játékosokat?
– Az általános megítéléssel szemben egyáltalán nem rossznak. Mindig voltak, most is vannak tehetségeink. Az az edzők feladata, hogy egymással is együttműködve, a különböző évjáratok munkáját összehangolva újra elérjék, hogy minden évben adjanak játékosokat a felnőttek keretébe, akik közül legalább egy játékost stabilan be is lehessen építeni a csapatba.

– Úgy, mint az idén Tóth Bencét…
– Igen, ez jó példa. Örülök, hogy sikerült meggyőznünk Bobby Davisont arról, hogy érdemes a fiatalokra is számítani.

– Ez hogy történt? Bobby sétálgatott a népligeti edzéseken és kiszúrta magának a fiúkat? Vagy ti ajánlottátok őket?
– Ez egy jó sztori volt. Már korábban is ajánlgattuk a vezetésnek, hogy pár játékost érdemes lenne megnézni a nagycsapatnál. Ám, úgy tűnt hiába, pedig Davison valóban látogatta az edzéseinket. Mígnem tavaly tavasszal egy hétközi edzőmeccsen az ifi-A csapatunk 4:3-ra megverte az első csapatot. Na, ennyi kellett, utána rögvest felkerült Tóth Bence, Kutasi Zsolt és Kiss Krisztián a nagyok közé. Aztán nyáron nőtt ez a szám. Persze azzal már nem mindig értettünk egyet, hogy 6-7 játékosunk egész héten a felnőtteknél edz és csak a hétvégi bajnokira jön vissza hozzánk. Sajnos, ez meg is látszott a csapat szereplésén. Itt sokkal egészségesebb összhangot kellene kialakítani.

– Mi szurkolók sokat vitatkozunk azon, vajon mi Tóth Bence igazi posztja. Szerinted?
– Bence az utánpótlásban mindig irányító középpályást játszott, szerintem ott tudja a legtöbbet nyújtani.. Jól lát a pályán, jobbal, ballal egyaránt jól lő.

– És ha már Bencénél tartunk, sok kritika éri őt, hogy egy kicsit mintha elszállt volna…
– Bence pontosan tudja magáról, mekkora tehetség, szeret beszélni, ami néha jó, de sokszor rossz is. Nem jó, ha a pályán lesz ideges, visszaszól mindenkinek, csapattársainak, ellenfélnek, bírónak. Fontos feladat őt csillapítani, mert az indulatok a játéka és a csapat rovására mennek. Egy kicsit ugyan messzire nyúlik, de ezért is tartom fontosnak a Fradi hagyományainak minél kisebb korban történő megismertetését, a volt játékosaink közelségét a srácokhoz. Az ő példájuk, elbeszélésük is kell, hogy mindig maradjanak szerények, tiszteljék idősebb társaikat, az ellenfeleket, legyenek alázatosak a játék iránt. Legyen bennük szorgalom, hogy a kötelező feladatokon túl képzik magukat és egymást, ami ma sajnos nem jellemző. Ha ez így lenne, nem is lehetne beszédtéma, hogy valaki elszállt-e vagy sem.

– A Bencével együtt felkerültek között kit emelnél még ki?
– Nyilasi Bálintot. És nem azért, mert az apja az edzőm volt, általa kerülhettem a Fradiba, hanem mert tényleg így gondolom. Egy kis izmot kellene még magára szednie, mert a játék a vérében van, fantasztikus meglátásai vannak és azokat meg is tudja csinálni. Előre mondom, ő is belső középpályás, amolyan csatárok mögött játszó árnyékék.

– És a fiatalabb korosztályok?
– Az 1991-ben születettek között igazi gyöngyszemek is játszottak. Sajnos, sokak esetében múltidőben kell fogalmazni, hiszen már elmentek. Ezt a korosztályt 13 és 15 éves koruk között én edzettem. Mindent megnyertünk ahol elindultunk, itthon és külföldön egyaránt. A kapus Kovácsik Ádám ma a Reggina játékosa, a védő Szűcs László Dortmundban játszik, az irányító Laczkovics Donát pedig Freiburgban. De a legnagyobb spíler, a csatár Kovács István még itthon van és mindenáron a Fradiban akar bizonyítani. Remélem, teljesen felgyógyul a keresztszalag műtét után és már a tavaszon megkapja a lehetőséget. Ritka nagy csatártehetség. Biztos túlzónak tartanak, de nekem némely mozdulata a fiatal Thierry Henry-t juttatja eszembe. De ha Henry-szerű karriert nem is futhat be, megfelelő menedzseléssel egy új Gerát biztos lehetne belőle csinálni. Nagyon sajnálnám, ha ő is elveszne a Ferencváros számára.

– Hallhatóan nagyon élvezted ezt a munkát, most mégis váltasz. A miértre is válaszoltál már korábban. Mi az edzői hitvallásod?
– Valóban nagyon szerettem a gyerekekkel dolgozni. Véleményem szerint nehezebb, ám sokkal hálásabb munka, mint a felnőttekkel. A gyerekek sokkal tisztábbak, tinédzser korukban még játsszák ezt a játékot, nem máson jár az eszük. Jóleső érzés volt látni, hogy az évek alatt mit lehet kihozni belőlük, mennyit fejlődnek. Szerintem egy-egy edzőnek addig kell az ificsapata mellett maradnia, amíg folyamatosan tud nekik újat mutatni, amit elkezdett azt be tudja fejezni. Ez lehet egy év, de sokkal jobb lenne a 3-4 éves terminus. Az edzői hitvallásom pedig a hétköznapokon elvégzett tisztességes munkában való feltétlen hit, a játékosok megfelelő motiválása, pszichés felkészítése. Ha ez sikeres, akkor a hétvégi mérkőzéseken egyből látszani kell az eredménynek is. A meccsek jelentik az edzésmunka kontrollját, fontos visszajelzést adnak, hol kell változtatni. Tudnom kell, melyik játékosom mire képes, milyen mentális állapotban van, hogy mindig a soros ellenfélnek megfelelően tudjak a képességeikkel gazdálkodni, ha szükséges a meccsen is beavatkozni. Egyébként nagyon szeretek meccselni, azt mondják ez az egyik erősségem.

– Na tessék! Egy ilyen hitvallású edző, aki ráadásul tele van bizonyítási vággyal, átveszi a Fradi soros ellenfelének a kispadját és nem csak úgy hirtelen, hanem egy teljes felkészülési időszakkal. Kezdjünk el most félni a Tököltől?
– Az biztos, hogy nem lesz egy egyszerű meccs. Arra a 90 percre én egészen biztos félreteszem az érzelmeimet, akkor ellenfél leszek, aki megpróbálja a csapatával legyőzni a Fradit. Aztán utána mindenkit, aki következik, de a Bőcsöt mindenképpen, hogy legalább ezzel segítsek.

– Mik a célkitűzések Tökölön?
– Ebben az évben benn kell maradni a másodosztályban, aztán hosszabb távon stabil középcsapattá válni. Jelenleg 7 pont a hátrány, amit én ledolgozhatónak tartok és le is fogjuk dolgozni. Szeretnénk megerősíteni a csapatot. Szeretnénk a Fradiból is kölcsönjátékosokat, olyanokat, akiknek esélye sincs az első csapatba kerülésre. Egy fiatal tehetségnek az NB II-ben való folyamatos játék sokkal többet jelenthet a fejlődése szempontjából, mint az utánpótlásszint. Aztán az a pálma, amelyik meg tudott nőni a teher alatt, méltán és kockázat nélkül kerülhet vissza a Fradiba. Ha ez beindulhatna, a Tököl szívesen lenne jövőre akár a Fradi fiókcsapata is. Szerintem, ezek életrevaló elképzelések, ám megvalósításukhoz kell a Fradi vezetőinek támogató hozzáállása is. Biztos, hogy rajtunk nem múlna ezen tárgyalások sikere, mindenre nyitottak vagyunk.

– Én is remélem, hogy tudtok olyan megoldást találni, amiből mindenki profitálhat. Ha nem haragszol, az elmondottak ellenére én azon a márciusi első hétvégén bizony ellened fogok szurkolni, de utána komolyan figyelni fogom a Tökölön remélhetőleg elinduló pozitív változásokat. Egyébként saját utánpótlásod van?
– Futballista nincs. Két leányom van, egyik sem akar focizni. A nagyobb versenyszerűen táncol, a kisebb pedig jelenleg a tenisz iránt vonzódik.

– Befejezésül azt szoktam kérdezni, mit üzensz a mai Fradi játékosainak és a szurkolóknak. A játékosoknak, ha jól értem már üzentél, „alaposan kössék fel a gatyájukat”. És a szurkolók?
– Igen, ígérhetem a játékosoknak, a Tököl nem lesz sétagalopp. A fiataloknak üzenném külön, amit már sokszor elmondtam nekik, hogy ők még nem kész játékosok. Ragadjanak meg minden alkalmat, hogy képezzék magukat, legyenek szorgalmasak, tiszteljék ezt a csodálatos játékot.

A szurkolók pedig legyenek szurkolók. Hadd érezzék meg a fiatalok, mit jelent az Üllői úton a hangorkán, mikor beszorul a pályára a hang és érezni a lelkesedést. A győzelembe vetett közös akaratot.

Simon Sándor

A beszélgetés ideje: 2009. január 15.