2024. november 28. csütörtök

Kedvenceink voltak: beszélgetés Keller Józseffel

Szerző: Simon Sándor Bejegyzés ideje: 2009. január 28.

keller-jozsef-1984-96-es-2000-06Keller József 1965. szeptember 25-én, Nagykanizsán született. Két bátyja és egy nővére után negyedik gyermekként érkezett a családba és mint a mesebeli legkisebb fiú építette fel a testvéreitől eltérő karrierjét. A kis Józsi már kicsiny gyermekként a Fradinak szurkolt, ám a Nagykanizsa és Budapest közötti távolság miatt nem nagyon álmodhatott arról, hogy valaha a Fradiban fog játszani.
Mivel focizni nagyon szeretett és szülei is támogatták sportbeli ambícióit, a helyi MÁV NTE egyesületében kezdte el pályafutását 9 éves korában, ahonnan rövid idő után az ugyancsak kanizsai Olajbányász csapatához került. Itt járta végig a ranglétrát, játszott a különböző ifjúsági csapatokban, majd az akkor NB II-ben játszó felnőttek közé is bekerült 16 évesen.

Tehetségére hamar felfigyeltek, rendszeres meghívókat kapott a korosztályos válogatottakba. Legnagyobb korosztályos sikere, egyben a magyar labdarúgás egyik utolsó nagy sikere 1984 tavaszához kötődik, amikor Bicskei Bertalan vezetésével Európa Bajnokságot nyerte az U18-as csapattal. A siker felkeltette a nagyobb klubok figyelmét is, egyre többen keresték az ifjú tehetséget. Így került 1984 nyarán a csapatát jelentősen megfiatalító Fradihoz, ahol Vincze Géza edzősége idején egyből alapemberré vált.

Első fradista korszakában 12 évet töltött az Üllői úton, majd 4 év légiósélet után 2000-től újabb 6 év következett. Ezen 18 év alatt játszott a Fradiban 540 díjmérkőzést és 325 NB I-es bajnoki mérkőzést, amely számokkal ötödik helyen áll a Ferencváros örökrangsorában. A bajnoki mérkőzések számát tekintve csak olyan legendák előzik meg, mint dr. Sárosi György (382), Mátrai Sándor (356), Albert Flórián (351), dr. Fenyvesi Máté (343)., míg a díjmérkőzéseket tekintve dr. Sárosi György (639), Ebedli Zoltán (563), Mátrai Sándor (554), dr. Fenyvesi Máté (550) után következik. NB I-es bajnoki mérkőzése csak a Ferencváros színeiben volt.

Játékosként bajnoki címeinek száma 4 (1992, 1995, 1996, 2001), kupagyőzelmeié pedig 5 (1991, 1993, 1994, 1995, 2003). A csapat 2004-ben is bajnok és kupagyőztes lett, ebben a szezonban azonban Keller József játékosként nem lépett pályára, mert az őszi szezonban Kispesten „vendégszerepelt” az NB I/B-ben játékosként, a tavasziban pedig Pintér Attila mellett „csak” pályaedző volt. Ilyen pályafutás mellett vitathatatlanul megérdemli az FTC Örökös Bajnoka címet.

18 év történéseiről sokat lehetne még mesélni, de inkább kérdezzünk:

Az első kérdés, tősgyökeres kanizsai gyerekként, hogy kerültél a Fradiba?
– Amikor bekerültem az Olajbányász NB II-es felnőtt csapatába rendszeresen ostromolt a szomszédvár ZTE vezetése. Jó ajánlólevél volt az utánpótlás válogatottban játszott szerepem, meg hogy már felnőtt tapasztalatokat is szereztem. Idősebb csapattársaim folyamatosan javasolták, hogy ne siessek el semmit, egészen biztos nagyobb csapatok is jelentkezni fognak értem. Hála Istennek megfogadtam tanácsukat és igazuk lett. Az 1984-es EB győzelem után jöttek a megkeresések. És mivel ezek között volt a Fradié is, a választás számomra egyértelmű volt.

Ez, gondolom, elég nagy változás volt az életedben. Nehéz volt vidéki gyerekként megszoknod a fővárost és a Fradit?
– Mivel már évek óta korosztályos válogatott voltam, sokat edzőtáboroztunk és utaztunk, egyebek mellett Budapesten is, így nem volt teljesen ismeretlen a nagyvárosi légkör. A Fradit pedig már csak azért sem lehetett nehéz megszoknom, hiszen ez volt gyerekkori álmaim netovábbja, amit végül elérhettem. A beilleszkedést pedig segítette, hogy az EB győztes csapattársaim közül többen is velem egyidőben, mint Pintér vagy Zsinka, igazoltak a Fradihoz, az akkori vezetőedző – Vincze Géza – pedig eléggé elkötelezett volt a fiatalok iránt, mivel egészen odáig az utánpótlásban dolgozott.

Emlékszem arra a csapatra. Valóban hajtós, fiatal csapat volt, csak valahogy az eredmények nem akartak jönni. A tavaszi idényben még a kiesés szele is meglegyintette a csapatot…
– Ez így van. Szerencsére a közönség nem fordult el tőlünk, sokan – a mai fiatalok el sem hiszik, milyen sokan – jártak a mérkőzésekre és nem szidtak minket, hanem szurkoltak, ahogy a torkukon kifért. A vezetőség, mint mindig az edzőváltozásban látta a megoldást, így a szezont Sárosi László irányításával fejeztük be és simán hoztuk a minimumot, a bennmaradást. Aztán a következő évtől Dalnoki Jenő lett az edzőnk, aki a fiatalalítást folytatva már az 5. helyre hozta be a csapatot.

Hogy folytatódott ez az eredménysor?
– Sajnos nem úgy, ahogy szerettük volna. Dalnoki Jenővel még egy 5. hely következett, majd jött Rákosi Gyula, akivel az első évben (1987-88) még mindig csak ezt a szintet tudtuk hozni. Kezdett elegem lenni az „ötösökből”, mígnem végre a következő évben elmozdultunk, a 2. helyen végeztünk. Ezek az évek a Honvéd évei voltak, a Fradiba kerülésem óta négy alkalommal is ők voltak a bajnokok, de 89-ben megszorongattuk őket. 90-ben mindenki a csodát, a bajnokságot várta, ehelyett „csak” harmadikok lettünk. Mindez Rákosi Gyula állásába került, Nyilasi Tibor váltotta, akit a közönség szinte megváltóként várt és fogadott.

És a kegyeibe is, hiszen elkezdtek jönni az eredmények…
– Igen, onnantól kezdve minden évben nyertünk valamit. 1991-ben a bajnokságban még másodikok lettünk a Honvéd mögött, de a Magyar Kupát, 1978 óta először megnyertük. 1992-ben végre bajnokok lettünk azzal a fantasztikus és csodálatos tavaszi szezonnal, majd 1993-ban és 1994-ben újra kupagyőztesek, a bajnokságban egy-egy bronz és ezüstéremmel. 1994-ben újabb edzőváltás után Novák Dezsővel újabb fantasztikus korszak kezdődött, 95-ben dupláztunk (bajnoki és kupagyőzelem), 95 őszén átéltük a BL-csodát, majd 96-ban – elég nagy hátrányt ledolgozva – a BVSC előtt újra bajnokok lettünk.

– Szinte megelevenednek azok a csodálatos évek, ahogy beszélsz róluk. Gondolom, emlékezetes mérkőzésekben akkor nem volt hiány. Melyeket emelnéd ki ezek közül?
– Rengeteg volt! Még a sikerszéria előtti időkben is. Számomra csodálatos élményt adott a szurkolók mindenen átható szeretete, még ha rosszabbul szerepeltünk is, mint azt a Fraditól joggal elvárhatták. Akkor is jöttek és szurkolásukkal átsegítettek a nehéz időkön. Aztán a 80-as évek végén még voltak kettősrangadók a Népstadionban, hát azok hangulata is szenzációs volt, örülök, hogy mint játékos átélhettem. Az Üllői úton pedig, amikor még voltak állóhelyek, 27 ezer volt a befogadóképesség. Ennek ellenére a 90-es évek elején nem volt ritka, hogy 32 ezren biztattak bennünket. Szó szerint gombostűt nem lehetett leejteni. Óriási élmény volt minden meccs, amikor körben az egész stadionban mindenhonnan jött a buzdító és biztató hangorkán. Abban a hangulatban tényleg csak győzni lehetett, de ha véletlenül nem is, akkor is mindent ki kellett adni magunkból, magunkért, a szurkolóinkért. De, hogy minden csodát lehet überelni is, azt 95 őszén, a BL-ben éltem meg.

– Volt szerencsém több akkori csapattársaddal beszélgetni arról az őszről. Gondolom, nem véletlen, hogy mind hasonlóan vélekedtek erről…
– Minden mai és leendő Fradi játékosnak őszintén kívánom, hogy élje át azt az érzést. Az addig is mindent elárasztó szurkolói szeretet elképzelhetetlen túláradását, azt a hangulatot. Szerintem kevés olyan helye van a világnak, ahol ilyen megeshet. Nekem volt szerencsém a lelátón és a pályán is megélni ezt. A lelátón is, mivel az elején egy sajnálatos sérülés meggátolt abban, hogy játszhassak. Az 1995-ös tavaszi szezon végén egy Magyar Kupa meccsen, ha jól emlékszem, a Veszprém ellen szárkapocscsont repedést szenvedtem. Mivel „csak” repedés volt, még diagnosztizálni is nehéz volt. Edzettem, játszottam és iszonyú fájdalmaim voltak. Végül egy speciális röntgen mutatta ki 95 nyarán, hogy hol a repedés. Így utaztunk ki Belgiumba az Anderlecht elleni BL-selejtezőre, ahol a kispadon ültem, mert a fájdalmak miatt a mester nem kockáztatta a játékomat. Utána sikerült végre pontosan diagnosztizálni a bajt. Gipszet már nem is kaptam, speciális műanyaggal rögzítették a sérült részt, amivel edzeni is tudtam, hogy minél előbb, már az Ajax elleni mérkőzésre rendbejöhessek és közben edzeni tudjak. Ezzel együtt a nézőtérről kellett néznem az Anderlecht elleni visszavágót és a Grashoppers elleni zürichi diadalt. De az orvosok gyógymódja bevált, így az Ajax ellen és később már a pályán érezhettem, mit jelent, ha a nézőtéren 18 ezer, és a képernyők előtt milliónyi szív ugyanazért dobban. Ez valóban csoda!

Íme a csoda egy pillanata, a Real elleni hazai meccs

– Tényleg az volt, nekünk szurkolóknak is. De menjünk tovább, hisz a Te történeted sem ért itt véget. Az 1996-os bajnoki duplázás után belekóstoltál a légióséletbe. Kérlek, mesélj erről!
– Én is úgy gondoltam, hogy 31 évesen ideje lenne kipróbálni, mit jelent külföldön focizni. Franciaországba, Párizsba szerződtem a Red Star csapatához, amely nevével ellentétben zöld-fehér színekben játszott. Legalább ez nem volt szokatlan. De a viccet félretéve, érdekes volt. A másodosztályban játszott ez a csapat, ezzel együtt a hazaiakhoz mérten fantasztikusak voltak a körülmények. Az itthoninál jóval magasabb fizetések, amik mindig a megadott időpontban érkeznek, tényleg csak a futballra kellett koncentrálni. Sajnos a csapat magasabb célokat, például feljutás, nem tűzött maga elé, az én érkezésemmel egyidejűleg például lemondtak a legjobb, később Angliában is szerepet kapó csatárukról. Ezzel együtt abban az osztályban stabil középcsapat voltunk. A honvágyon kívül egy valami nagyon hiányzott, az Üllői út hangulata, mert ott csak 2-3000 néző előtt játszottunk. Két éves szerződés kötöttem, ki is töltöttem. Ezen idő alatt volt 3 edzőm, mindegyiknél alapember voltam. 1998-ban aztán váltottam, Lille külvárosába a Wasquehal csapatába szerződtem, ugyancsak a másodosztályba. Ott is lehúztam két évet, végig játszottam.

– Miben láttad a különbséget a magyar első- és a francia másodosztály között?
– A hangulatról már beszéltem. Igaz, az nem konkrétan a magyar elsőosztályra, sokkal inkább a Fradira vonatkozik. Ellenben érdekes tapasztalat volt az edzésmunka. A szezonban jóval kevesebb volt az edzés, azok rövidebbek, de intenzívebbek voltak, mint idehaza. Ám a felkészülési időszak télen sokkal keményebb és kegyetlenebb volt, úgy mennyiségben, mint minőségben. Sokat tanultam, amit a mai munkámban igyekszem hasznosítani.

– Ha lehet, az edzői munkádról egy kicsit később beszéljünk, mert előbb még a karriered egy nagyon fontos részéről, a válogatottról szeretnélek kérdezni. Utánanéztem, 29 alkalommal szerepeltél a legjobbak között…
– Valóban. 1986-ban, a mexikói világbajnokság utáni nagy átalakításban, Komora Imre kapitánysága alatt voltam először válogatott. Norvégiában debütáltam, 0:0-ra végeztünk. Azt követte még 28 alkalom, utoljára 1994-ben Hollandia ellen idegenben Verebes József válogatott be. Azt az eredményt inkább nem említem, hiszen csúnyán kikaptunk. Természetesen nagyon örülök, hogy az utánpótlás válogatottban elért sikereimet később a nagyválogatottban is tudtam kamatoztatni, annak kevésbé, hogy nem olyan eredményekkel.

– Térjünk vissza a klubkarrierhez. 2000-ben hazajöttél Franciaországból és újra a Fradihoz igazoltál….
– Így történt. Csank János volt az edző, korom ellenére örömmel fogadott. Nehezen induló szezon volt, de a végén 2001-ben újra bajnoki címet ünnepelhettünk. Ez egy teljesen más csapat volt, mint amit 1996-ban otthagytam, talán nem játszott olyan látványosan, de nyert, tudott nyerni, öt év után újra. Aztán jöttek a változások, Várszegi Gábor és a FOTEX révén új tulajdonost, Garami József személyében pedig új vezetőedzőt kaptunk.

– Ha jól emlékszem, Garaminál kezdődött edzői pályafutásod is.
– Igen. Még 1995-ben megszereztem a TF-en az edzői képesítést, amit 2003-ig az íróasztalfiókban tartottam. Amikor Garamit kinevezték, Pölöskei Gáborral együtt és lettem a pályaedzője, eleinte szinkronban a játékos mivoltommal, 2003 tavaszán viszonylag rendszeresen játszottam, de ha nem, akkor is a kispadon ültem. Emlékszem, márciusban a Győr elleni 5:2-es győzelmünkkor én rúgtam az ötödik gólunkat.

– Hány gólt rúgtál az NB I-ben?
– Az volt a hetedik.

– Szomorú emlékű volt az a 2003-as tavasz, hiszen akkor volt az a hírhedté vált Debrecen elleni meccs, amin elbuktuk a bajnokságot. Aztán ősszel már nem találkoztunk a neveddel a Fradiban. Mi történt?

– Hogy is mondjam? Nem számoltak tovább velem játékosként, a juniorcsapat edzőségét kínálták fel. Igenám, de ennek az lett volna az ára, hogy az addig sikeresen ott dolgozó Vépi Péternek és Ebedli Zoltánnak megköszönik a munkát. Én ezt nem akartam, szolidáris voltam velük, így nem lehetett maradásom. A Pécs hívott játszani, ám családi okokból maradtam Budapesten, a Honvéd játékosa lettem. A Honvéd akkor az NB I/B-ben szerepelt, jó kis csapat jött össze, már az ősszel utcahosszal vezette a mezőnyt, Ott találkoztam Sisa Tiborral, aki az egyik pályaedző volt és az emberi és edzői kvalitásai nagyon mély benyomást tettek rám. Aztán 2004 elején, a téli szünetben Garamit elküldték a Fradiból, helyette egykori csapattársamat, Pinyőt, Pintér Attilát nevezték ki, aki pályaedzőként visszahívott. Hangsúlyozom, csak pályaedzőként, szó sem volt játékról. Vállaltam, mert a Fradiba mindig hazatértem. Bajnokok és kupagyőztesek lettünk azon a tavaszon. Pályaedzőként én is megkaptam az érmeket, örömmel tettem a játékosként megnyert 4 bajnokság és 5 kupagyőzelem ereklyéi közé. Érdekesség, hogy abban az évben a Honvéd bajnok lett az NB I/B-ben és ugye második a kupában, az ezért járó érmeket is megkaptam, hisz egész ősszel ott játszottam.

– Pintér Attilát azonban elküldték, Te mégis maradtál…
– László Csaba lett az új edző, akinél folytattam pályaedzői tevékenységemet, sőt egy idő után 2005-ben, 40 évesen, játékosként is reaktivált. Majd 2005 őszén, a szezon végén jött Gellei Imre, aki egyre kevesebbet, majd semmit sem számított rám, így 2006-ban elhagytam a Ferencvárost, eligazoltam.

– Ez nem is oly régi történet, sokak emlékezetében él. Te voltál az egyik olyan ember, akiről úgy beszéltek, feljelentetted a Fradit, miattad pontlevonással sújthatták volna a csapatot. Hogy élted ezt meg Te, aki az FTC Örökös Bajnokaként a rekordok könyvébe is visszavonhatatlanul beírtad a neved?
– Nem szívesen beszélek erről ma sem. A tény az, hogy addigra több év szerződött kifizetéseiben volt igen komoly hiány, mindig csak ígéretek jöttek. A FOTEX kivonult, helyette gyakorlatilag senki nem jött. Évekig csak annyi történt, hogy amikor közeledett egy már átütemezett fizetési határidő, akkor behívattak és dr. Petró Lászlóval, az egyesület jogászával egyeztetve aláírtam egy újabb dátumot. Soha nem jelentettem fel a Ferencvárost, csak ezen dátumok lejártakor felszólító leveleket írtam. Nem csak én, szinte mindenki ezt tette, mert nem akartunk ártani a Fradinak, hiszen az MLSZ-nek már akkor is megvolt az a szabálya, hogy amelyik klubnak tartozása van, az nem indulhat a bajnokságban. Az átütemezett tartozás pedig nem minősült kifizetetlen tartozásnak. Aztán 2006-ban már nem csak azt kérték, hogy ütemezzük át a tartozást, hanem azt is, hogy mondjunk le annak jelentős részéről. Olyan jelentős részéről, amelyet én személy szerint már nem tudtam elfogadni. A fizetési felszólításban én ekkor is az utoljára megjelölt és addig ki nem fizetett összeget írtam. Azt, hogy nem akartam ártani a Ferencvárosnak, mindennél jobban bizonyítja az, hogy végülis megegyeztünk, miattam nem vontak le egyetlen pontot sem. Nagyon bántott, ami és ahogy történt. Sok mindent írtak akkor a sajtóban, nehéz volt az embernek a saját igazát bizonygatni. De, szerencsére az az időszak is megoldódott. Az angolok szerepvállalása után 2008 tavaszán minden rendeződött.

– Akkor térjünk vissza ahhoz, hogy 2006-ban elhagytad a Fradit. Tudom, nem hagytad abba az aktív játékod, hanem eligazoltál. Hová?
– Velencére, a megye I-be. Csábi József volt az edző, 2007-ben meg is nyertük a bajnokságot, ám anyagi okok miatt nem tudtuk vállalni az NB III-at. Újráztunk, ám mivel Csábi elment, én vettem át a csapat irányítását, játékos-edző lettem, 2008-ban újra bajnokok lettünk, ezúttal feljebb is léptünk, így most az NB III-ban játszom és segítem az edző munkáját.

– Még mindig az 1995-ös papírokkal? És miért nem Te irányítod az edzéseket?
– Időközben megszereztem az UEFA B, majd A licencet is, abszolút legálisan edzősködöm. Nagyon megtisztelő volt számomra, hogy a beszélgetésünkben már említett Sisa Tibor, mint az U19 válogatott szövetségi edzője meghívott a segítőjének, így résztvehettem a prágai EB-n. Ezáltal az MLSZ alkalmazásába kerültem, ahol, ha csak alkalmilag is foglalkoztatnak az utánpótlás körüli munkákban, nem teszik lehetővé, hogy vezetőedző legyek. Sajnálom, hogy végül nem tudtuk megismételni azt a sikert, amit 1984-ben én átéltem. Mindenesetre egy élmény volt Sisa Tiborral együtt dolgozni, aki mindamellett, hogy kiváló edző, nagyszerű pedagógus és ember is.

– És meddig játszol még?
– Ameddig erővel bírom és a sérülések elkerülnek. Szerencsére a sérülések nem voltak jellemzőek a pályafutásomra, a már említett 1995-ös szárkapocscsont-repedésen kívül mindössze egy komolyabbnak mondható sérülésem volt, 1985-ben egy porcműtét.

– Az aktív futballon kívül feltűnsz a jótékony célú mérkőzéseken is, legutóbb január 11-én az „Összefogás napján” láthattunk a Zava Team-ben.
– Ha időpontot tudunk egyeztetni ezeket az alkalmakat semmi pénzért nem hagynám ki. Egyrészt, hogy ezzel is adózzak Zava emlékének, segíthessek a hozzátartozóin, másrészt jólesik a régi játszótársakkal kötetlenül játszani. Ugyanilyen örömmel megyek a Bánki Dodó által szervezett Fradi All Stars meccsekre is.

– Amilyen sokáig játszol, még az a kérdés is felvetődik, hogy egyszer talán a saját fiaddal is fogsz együtt futballozni?
– Elvileg ez lehetséges lenne, ám sajnos realitása nincs. Az első házasságomból egy leány mellett van két fiam (19 és 16 évesek), ám ők nem hódolnak a labdarúgás szenvedélyének. Iskolai szinten sportoltak, teniszeztek, kosaraztak. A második házasságomból pedig egy leányom született.

– Van egy kérdés, amit ha nem teszek fel, olvasóinknak biztos hiányérzete lenne. A futballpályák környékén mindenki Faternak hív. Ki és mikor nevezett először így?
– Amikor hazajöttem Franciaországból és újra a Fradihoz szerződtem, volt egy ifjú tehetség, akivel gyakran voltam egy párban. Ő kezdett el Faternak hívni, a többieknek pedig megtetszett, hisz tényleg én voltam a legidősebb játékos. Az ifjú tehetséget, aki ily módon keresztelt, Gera Zoltánnak hívták.

– Befejezésül: mit üzensz a mai Fradi játékosainak és a szurkolóknak?
– A játékosok közül az ifjaknak üzennék. Mindig, minden pillanatban tudják, hogy milyen csapatban játszanak, milyen mez van rajtuk. Hallgassanak az idősebb játékosokra, kérjék a véleményüket, legyenek szerények. Nem felejthetem el, mikor én alig 19 esztendősen először beléptem a Fradi öltözőjébe és ott a számomra nagy Zsiborás Gabival, Ebedli Zolival, Pogány Lacival, Takács Lacival lehettem együtt. Pisszenni sem mertem, felnéztem rájuk. Tiszteljék társaikat, az edzőiket és legyenek nagy alázattal a játék iránt.

A szurkolókat pedig arra kérném, hogy jöjjenek és szurkoljanak, úgy ahogy azt én megélhettem a 80-as és 90-es években. Legyenek újra teltházas mérkőzések, mert ez a játék csak így az igazi, különösen a Fradi esetében. A szurkoló lelkesedése magával ragadja a pályán levő játékost, aki ezt viszonozza és visszahat a szurkolókra.

Szebb jövőt kívánok mindenkinek, az egész Fradi családnak.

Simon Sándor

A beszélgetés ideje: 2009. január 14.

Hozzászólhat, vagy visszanézhet a saját oldaláról.

HOZZÁSZÓLÁS