Már 3 éve, hogy nincs közöttünk. Dalnoki Jenőre emlékezünk
2006. február 4-én szomorú hírt közöltek a hírügynökségek, elhunyt a Fradi legendája, Dalnoki Jenő.
A Fradi-szív legendás megtestesítője 1932. december 12-én született Budapesten.
A közismerten kemény, de a sportszerűség szellemét mindig betartó balhátvéd több mint három évtizedet töltött az Üllői úton. Első bajnoki mérkőzését 1950-ben játszotta. A klub történetének első futballista olimpiai bajnoka (1952, Helsinki), az FTC örökös bajnoka (1974). A Ferencváros neve ezalatt több ízben változott, de ő mindig hű maradt a csapathoz, összesen 439 mérkőzésen szerepelt (283 bajnoki, 132 nemzetközi, 24 hazai díjmérkőzés). Összes góljainak száma 21, ebből 9 bajnoki mérkőzésen.
Részben klubhűsége miatt is, a válogatottban csak 14 alkalommal jutott szóhoz. Két olimpián szerepelt, Helsinkiben (1952), majd Rómában (1960) az arany-, illetve bronzérmes együttesben. Játékosként két (1963, 1964), edzőként egy bajnoki cím (1976) fűződik a nevéhez. 1965-ben VVK-t nyert a Ferencvárossal.
Később az ifjúsági válogatott kapitánya is volt. Edzői pályáját Tatabányán folytatta, majd újra az életét jelentő egyesületben, az FTC-ben fejezte be. Régi könyvek, ritkaságok szenvedélyes gyűjtője volt, Petőfi költészetének nagy hódolója.
A Ferencváros történetében edzőként ő dirigálta a legtöbb meccsen a csapatot – 397 díjmérkőzésen ült a Fradi kispadján. Legjelentősebb sikerei közül kiemelkedik az 1975-ös KEK szereplés melyben veretlenül jutott csapata a döntőbe, az 1975/76-os bajnoki cím, és két MNK-győzelem. 1985-ben mesteredző lett. Később a Fradi hetilap olvasói mindenidők legjobb ferencvárosi edzőjének választották.
Halálhírét hallva sokan sokféleképp megemlékeztek. Most az akkori edző, Gellei Imre szavait idézzük, amit akkori játékosai felé intézett, de azok a szavak nyugodtan ajánlhatók minden azóta is pályára lépő Fradi játékosnak (a külhoniaknak pedig le kéne fordítani) :
„Meghalt Dalnoki Jenő. Jenő bácsi, az FTC örökös bajnoka, a klub első futballista olimpikonja, az olvasók szavazati alapján minden idők legjobb ferencvárosi edzője. Bár tudtuk, hogy nagyon beteg, hogy a két korábbi szívinfarktusa után a minap fellépő agyérgörcs akár végzetes is lehet, mégis bíztunk benne: ismét felgyógyul.
Meggyógyul és kijön a meccsre a legendás balhátvéd, aki csak azért nem lehetett az Aranycsapat tagja, mert nem volt hajlandó a Ferencvárost otthagyva a Honvédba igazolni. Kijön a meccsre a megválasztott álomedző, aki csak azért nem lehetett szövetségi kapitány, mert ehhez feltételül szabták, hogy lépjen be a pártba, de erre ő nem volt hajlandó. Kijön a meccsre az a nagyszerű ember, akinek szent volt az Isten, a Haza, a Család, s akinek szent volt az Erkölcs, az Erő, az Egyetértés. Aki elásatta a Springer-szobrot, amelyet felsőbb utasításra éppen meg akartak semmisíteni. Csak a ’74-es pályaavató előtt – amikor másikat akartak készíttetni – árulta el, hogy ő megmentette az igazit. Ha a számonkérők előtt nem vallja bolondnak magát, hogy ezt meg merte tenni, megütötte volna a bokáját.
Jenő bácsi nem alkudott! Nem engedett a 48-ból. A tisztesség, a becsület, az emberség számára megkerülhetetlen volt. Tudjátok jól, ezerszer elmondta: kedvenc játékosa Vépi Péter volt, mert minden edzésen és a meccseken is kifulladásig hajtott és küzdött. Meg Ebedli Zoli, akit azért szeretett, mert bár hajlott a csibészségre, de becsületes volt, soha nem csapta be.
Nem alkudott akkor sem, amikor az öltözőben – mérkőzések előtt – egy időben a Himnuszt vagy a Szózatot kellett elénekelnie a csapatnak. Tudta, hogy a nemzeti együvé tartozás érzésének ápolása, a gyökerek pontos ismerete, a műveltség gyarapítása nélkül nem lehet valaki teljes ember. Még kevésbé sikeres élsportoló. Ifista tanítványainak ezért kellet kötelezően megnézni a színházban a Bánk Bánt, s az Ember tragédiáját. Ezért függött az öltöző falán Petőfi Sándor, s Rákóczi Ferenc fényképe. Ezért hangzottak föl edzői munkája során oly gyakran a nevelő szándékú idézetek. „Hazádnak rendületlenül, légy híve, óh magyar!” – mondta, s mindenki tudta, hogy komolyan gondolja.
A szűkebb hazának, a Ferencvárosnak is ugyanilyen rendületlen híve volt.
Ha valaki, hát Dalnoki Jenő igazán tudta, mit jelent a Fradi-szív! A Fradi szív klub szenvedélyes szeretetét, becsületének, tisztességének minden körülmények közötti megőrzését, alázatos szolgálatát, a társak iránti szolidaritást együtt és egyszerre jelenti. Ami vesztett helyzetekben annyiszor segítette már sikerre a Fradi-ügyet az elmúlt száz év során. Az a Fradi-szív, mely áldott vagy kegyelmi, győztes vagy vesztes pillanatokban – a zöld-fehér mez láttán, rajta az FTC jelképével – nyomban a torokban dobol. Ha egy játékos fürdés után, óvatlanul, vizes lábbal ráált, Jenő bácsi szemében ez annyit jelentett, mintha a magyar címerre taposott volna rá. Nem is engedte, soha.
Dalnoki Jenő nem jön ki többet a meccsre! Nem jön ki soha többet! De nekünk úgy kell élnünk, dolgoznunk, győznünk, győznünk, s mindig győznünk, hogy boldog legyen a közönség, hogy tomboljon az aréna, hogy ünnepeljen a lelátó népe, mintha még mindig itt lenne közöttünk, s jólesően nyugtázná: megtartjuk egy igazi fradista, egy igaz magyar ember intelmeit!
Jenő bácsi, légy nyugodt! Itt az öltözőben, a halálod utáni első edzés előtt megfogadjuk: megtartjuk intelmeidet. Éppen ezért soha nem mulasztjuk el – magunkat és az FTC sokszázezres szimpatizánsait – győzelemre buzdítva mindannyiszor világgá kiáltani:
Hajrá Ferencváros!
Hajrá Fradi!”
Emlékét mindörökké megőrizzük!