Bánki József

Régi játékosainkkal beszélgetek, szóban és képben megpróbálom feleleveníteni a pályafutásukat, megismertetni a jelenüket. Mai beszélgetőpartnerem Bánki József, vagy ahogy mindenki ismeri Bánki Dodó.

Bánki József 1962. szeptember 11-én született Budapesten. Édesapja is futballozott, a Fradi tartalékcsapatáig jutott és nagy vágya lett, hogy a fiát egyszer ennél is magasabb szinten, a nagycsapatban láthassa. A kis Dodó futballista karrierjét 1969-ben mégis a KSI-ben (Központi Sportiskola) kezdte, innen 1972-ben került a Ferencvárosba. Az ifi korosztályokat tisztességgel végigjárta, majd az első csapatban 1981.május 16-án mutatkozott be, a Zaragoza elleni barátságos mérkőzésen. Ekkor még nem tudta állandósítani a csapattagságát, ezért kölcsönadták, 1981-ben a Ganz-Mávag NB II-es csapatának játékosa lett. A jól sikerült kölcsönidőszak lejárta után, 1982-ban visszakerült a Fradihoz, ahol 1991. februárjáig szerepelt. Ekkor Svájcba, az SC Kriens csapatához szerződött.

Az NB I-ben 1982. szeptember 18-án, Diósgyőrben mutatkozott be, majd ezt további 153 mérkőzés követte, amelyeken összesen 25 gólt rúgott. Bajnoki címet nem ünnepelhetett, három alkalommal lett második (1982-83, 1988-89, 1990-91), egyszer pedig harmadik a csapattal (1989-90). Részese volt az 1991-ben hosszú idő után először címet nyerő (Magyar Kupa) csapatnak, a sorozat őszi mérkőzésein még játszott. Mindösszesen 272 díjmérkőzésen viselte a Fradi zöld-fehér mezét, ahol 49 gólt szerzett.

Ennyit az adatokról, kezdjük a beszélgetést:

– Egy olyan ízig-vérig fradista család ifjú reménysége, mint Te, miért nem a Fradiban kezdte a pályafutását?
– Túl kicsi voltam. No, nem termetileg, hanem életkorilag. Abban az időben a Fradinak még nem volt ilyen kicsikkel foglalkozó csapata. Volt viszont a KSI-nek, így szigorúan átmeneti jelleggel ott kezdtem el focizni. Mert, azt már az elején kikötöttem, hogy amint lehet, megyek a Fradiba. De édesapámnak nem is kellett volna ilyen feltételeket támasztani, az ő vágya is ez volt. Be is bizonyította, mikor megküzdött az átigazolásomért.

– Meg kellett küzdenie?
– De még mennyire! Édesapámról köztudott volt focista berkekben, hogy mekkora fradista. Fiatalabb korában amolyan igazi törökőri vagány volt ő, akinek barátai voltak olyan Fradi-legendák, mint például a pályáról Szabó László, vagy a nézőtérről a kor híres szotyi- és fruttiárusa, „Kalap”. Amellett, hogy a Fradiért éltek, haltak, nagyon szerettek és tudtak is élni, egyik kedvenc szlogenjük volt: „Dalolunk, zenélünk, valahogy megélünk!”. A Fradi étteremben pedig annak idején Popov Józsitól kezdve a fateromékig mindenkinek saját asztala volt. Emlékszem, egyszer Babi néniék az egyik győztes meccs után poharukat emelve így fogadtak: „Dodókám, tudod, hogy szolmizálunk mi, Fradisták? Ingattam a fejem, mire az örökzöld asszony rávágta: „Do do mi ti szo l.”. Egy biztos, meccs soha nem kezdődött el a törzsaszatalok tagjai nélkül. Szóval, 1972-ben már mehettem volna a Fradiba, de a KSI enyhén szólva sem fradiszimpatizáns vezetői ezt nem akarták megengedni. Édesapám minden követ megmozgatott, ezt nem hagyhatta annyiban. Végül Vincze Géza, a Fradi akkori utánpótlás vezetője közbenjárására csak sikerült elintéznie.

– Gondolom, boldog voltál?
– Ez csak természetes! Az első vágyam teljesült, már a Fradi család labdarúgója lettem. Nagyon élveztem az edzéseket, az egészet, ami a Fradit körülvette, nem csak boldog, nagyon büszke is voltam.

– Kik edzettek ebben az időszakban, kiktől tanulhattál?
– Remélem, a többiek nem sértődnek meg, de csak egy nevet emelnék ki, mint számomra abszolút elsőt. Elmondhatom, hogy engem edzett a Császár, személyesen mutatta be, mit és hogyan kell a különböző játékhelyzetekben a labdával csinálni. El tudod azt képzelni, mit jelentett nekem, mikor a kicsi gyerekkorom bálványa, Albert Flórián magyaráz és hozzányúl a labdához?

– Gondolom, igen. Nekem csak a közelmúltban adatott meg, hogy kezet foghattam és egy pár szót válthattam vele és már az is hatalmas élmény volt, kerestem csak a szavakat. De most nem az én élményeimről beszélgetünk, kérlek, folytasd!
– Egy egész életet és pályafutást befolyásoló élmény volt. Mindannyian nagyon szerettük, rengeteget tanultunk tőle. Akkoriban a Népstadion közvetlen szomszédságában, a Gizella úton laktunk, valahányszor kimentünk egy-egy kettős rangadóra, de még akkor is ha elsétáltam a kerítések előtt, mindig arról ábrándoztam, bár csak egyszer én is ott játszhatnék, mikor az a sok tízezer ember ott tombol a lelátón. Hála Istennek, ezt is megadta nekem, és nem is csak egyszer.

– Egy kicsit előreszaladtál, fogunk még arról is beszélni. Ha lehet, tartsunk időrendet. Egy 1981-es bemutatkozó mérkőzés után, miért kellett a Ganz-Mávag-hoz menned?
– Akkoriban olyan nevek játszottak a Fradiban, egészen pontosan a középpályán, mint Nyilasi Tibor, Ebedli Zoltán, Mucha József, Koch Róbert. Ilyen legendás játékosok közé nem férhettem be, ezt én is elfogadtam. Novák Dezső, a csapat akkori edzője javasolta, hogy mi, akiket tehetségesnek tart, ám játéklehetőséget nem tud nekünk biztosítani, kölcsönbe kerülhessünk alsóbb osztályú csapatokhoz. Nagyon jó döntés volt! Én a Ganz-Mávaghoz kerültem az NB II-be. Itt is szerencsém volt, hisz azt a csapatot egy nagyon jó, ígéretes karrier előtt álló fiatal edző, a később tragikusan korán meghalt Kaszás Gábor vezette. Végigjátszottam azt az évet, ami után Novák Dezső visszahívott.

– És ekkor befértél a csapatba? Mert, ha jól emlékszem Nyilasi Tibi, Ebedli Zoli és Koch Robi akkor is a csapat stabil tagja volt.
– Azok voltak, de Novák Dezső már számolt velem. A Császár edzősége alatti játék után ez már a második csoda volt, amit a Fradi játékosaként megélhettem. Ilyen fantasztikus képességű játékosokkal nap, mint nap edzeni, velük egy öltözőben öltözni. És bizony, egyre többet velük játszani. Soha nem felejtem. Mint ahogy azt sem, hogy Ebedli Zoli a társaságába fogadott, vele és Szabadi Lacival majdnem egy helyen laktunk Budán, rendre együtt utaztunk haza, s közben, ahogy mondani szokás, folyékonyan beszélgettünk.

– A statisztikák szerint is egyre többet játszottál, egészen 1984-ig. Akkor azonban nem találkoztunk a neveddel az összeállításokban. Miért, mi történt?
– 1984-ben meghalt az édesanyám, amit nem tudtam feldolgozni, teljesen padlóra kerültem. Ráadásul katonának is behívtak. Nem sok híja volt, hogy abbahagyjam a labdarúgást. Sokan segítettek, sokan győzködtek, leginkább édesapám, így folytattam. Teljesülhetett a Gizella úton megfogant gyerekkori álmom, a Népstadionban játszhattam sok-sok tízezernyi ember, de mindenekelőtt édesapám előtt. Nagyobb élmény volt, mint azt akkor gondoltam. Már amikor a szoborparkban melegítettünk, akkor ezernyi szurkoló nézte a gyakorlatokat, természetesen a fradisták voltak a legtöbben, a meccsre hangolódás jóval a kezdő sípszó előtt elkezdődött. Aztán a hangrobbanás, amikor kiléptünk a játékoskijáróból és a pályára léptünk. A Fradi-tábor a felső karéjokban szakadatlanul zengett, énekelt, szurkolt. De körös-körben, máshol is, ahol az úgynevezett középosztálybeli rétegek ültek, ők is nagyon tudtak lelkesedni. Itt jegyzem meg, ma ez a réteg hiányzik, de nagyon a Fradi mérkőzéseiről. Remélem, visszatérnek még!

– Edzőként eddig Albert Flóriánt, Kaszás Gábort és Novák Dezsőt említetted. Kivel dolgoztál még?
– Amikor a katonaságtól visszatértem egy rövid ideig Vincze Gézával, majd a bajnokság végéig Sárosi Lászlóval. Őt követte Dalnoki Jenő, utána Rákosi Gyula, végül az utolsó Fradinál töltött fél évemben Nyilasi Tibor.

– Velük kapcsolatban milyen emlékeid vannak?
– Vincze Gézával kevés időt dolgoztam, őt azért váltották le, mert a vezetés szerint a kiesés szele meglegyintette a csapatot. A szezon végéig Sárosi László irányított minket, akiről nagyon jó emlékeim maradtak, igen emberséges volt. Dalnoki Jenőről annyit lehetne mesélnem, hogy arról könyvet írhatnál. Ő a Ferencváros élő legendája volt, megtestesítette mindazt, amit fradizmusnak neveztünk. Játékosként és edzőként is fényesen bizonyított. Rettenetesen tiszteltem az emberségét, a haza- és a fradiszeretetét, emberileg, érzelmileg igen közel állt hozzám. Ugyanakkor szakmailag egészen más stílust képviselt, mint amit én játszottam. Ő a kemény, férfias, céltudatos játékot preferálta, míg én a játékosabb, arisztokratikusabb futballt kedveltem. Engem is a saját stílusára akart formálni, ezért állandóan „megtalált”. Érdekes történet, hogy amikor az Üllői úton egy Pécs elleni bajnoki előtt a Springer szobornál a játékoskijáróban voltunk és a kifutáshoz készülődtünk (abban az időben a játékvezető futva vezette fel a csapatokat a kezdőkörbe) mindenki által jól hallhatóan, hangosan odaszólt a bírónak. „Bíró úr! Nem a szakosztályvezetés kívánja, hanem magánemberként kérem, hogy kivételesen ne futva vezesse ki a csapatokat, különben a Bánki elfárad.”. Vagy: bekiabált egy-egy meccsen, „Bánki, legalább annyit tegyél meg, hogy kiabáld: Hajrá Fradi!”. Akkoriban ezek nem estek jól, de haragudni sem tudtam érte. De kitaláltam „ellenlépéseket”. Szinte minden meccsen lecserélt a mester. Akkor is szabály volt, hogy a lecserélni kívánt játékos számát egy táblán fel kellett mutatni. Előfordult, hogy én már a meccs előtt, például az egyik fehérvári bajnoki előtt, a vizesárokban eldugtam a 8-as táblát, ugyanis én mindig abban a mezszámban szerepeltem. Aztán meccs közben egyszer csak láttam, hogy Havasi Mihály, a technikai vezetőnk idegesen és kétségbeesve rohangál az oldalvonal mellett, majd elkezdenek mutogatni. Ilyenkor nevettem magamban, mindig a pálya másik részén kerestem helyet magamnak és még véletlenül sem igyekeztem a kispad felé nézni. Néhány perc elment, míg lezajlott a csere.

Egy mérkőzés ebből a korszakból, 1985-ből 2 Bánki góllal

Vagy egy másik, 1987-ből, ezúttal „csak” 1 Bánki góllal

– Valóban, szinte hihetetlen sztorik ezek. Megtisztelsz, hogy szerinted én írhatnék ezekből könyvet, de sokkal életszerűbb lenne, ha Te öntenéd olyan formába, hogy abból könyv lehessen. Biztos vagyok benne, a fradisták körében bestseller lenne. Dalnoki Jenő után Rákosi Gyula következett. Róla is vannak ilyen sztorik?
– Ilyenek nincsenek. Vele kapcsolatban az jut eszembe, hogy 1989-ben végig harcban voltunk a bajnoki címért, ami tényleg nüanszokon múlott. A Honvéd volt a nagy ellenfél, ám sajnos két ponttal lemaradtunk a végén. Akkor voltam a legközelebb a magyar bajnoki címhez.

– És az akkori hírek szerint a Honvédhoz is. Igaz, hogy le akartak igazolni?
– Igen! A bajnokság végén megkeresett Kozma Mihály a lakásomon, s olyan váratlanul toppant be, hogy az akkori párom a kisszobába szorult. De így legalább tanúja lehetett, hogy nagyon komoly ajánlatot tett a Honvéd . Arányaiban elmondhatom, hogy egy akkori lakás árának a két és félszeresét kínálták a szerződésért. Nem volt már Détári, az ő utódját bennem látták. Én meg annyit mondtam neki: „Én csak akkor megyek Kispestre, ha elalszom a metrón.”. Ahogy mondják, ezen a ponton megszakadtak a tárgyalások, később sem hitte el Kozma, hogy akkora summáért sem mentem Kispestre. Végül azon a nyáron is a Fradival hosszabbítottam szerződést, hetedannyi pénzért, mint a Honvéd ajánlata volt.

– Valahol ezt nevezték akkoriban klubhűségnek. Édesapád nagy álma is sokszorosan teljesült, fia az imádott csapata, a Fradi játékosa lett. Követte a mérkőzéseidet?
– Neki is kijutott a szenvedésből. Betegsége okán, 1987-ben mindkét lábát amputálták. Ő azonban ekkor sem csüggedt, a barátai ölben vitték fel a lelátókra, hogy a helyszínen nézhesse a Fradit és benne a fiát. Nagyon sokat köszönhetek neki.

– Életed formájában voltál, a bajnokcsapat mesés ajánlatát utasítottad vissza. Ezek után nem értem, miért nem lettél válogatott, annál is inkább, mert emlékeim szerint akkoriban éppen útkeresés zajlott a válogatottnál is, rengeteg új játékos kipróbálásával.
– Én fradista voltam, nem válogatott! Akkoriban a Czinege-Buda-Berecz fémjelezte politikai vonal csak a Honvédban tudott gondolkodni, onnan szinte mindenki a tűzvonalba kerülhetett. A Fradi az szálka volt a szemükben, én meg különösen, miután visszautasítottam a Honvéd ajánlatát. Dr. Lakat Károly, akivel volt szerencsém sokat beszélgetni, rengeteget mesélt a korábbi időkről és a fradiellenesség előzményeiről. Ő mondta egyebek mellett: „Magyar vagyok, keresztény vagyok és fradista, ezekől egy is elég, hogy ne vigyem semmire ebben az országban…”. Magyar vagyok, keresztény és fradista, olyan jelzők és tulajdonságok, amelyekkel tényleg nehéz volt abban a korban érvényesülni. És sajnos azt látom, ezek a szavak, ezek a tulajdonságok sokaknak ma is szálkát jelentenek. Lakat Karcsi bácsi persze anekdotázott is, egy-egy étkezésnél előszeretettel utasította vissza a céklát, mert az vörös. Ő is azon emberek egyike, akik elmélyítették bennem az istenhitet, a hazaszeretetet és a fradizmust.

– Ezekről a csodákról is szeretnék Veled beszélni, ám a kronológiai hűség kedvéért még meg kell említeni példának okáért az edzők sorában azt az embert, akit játékosként csodáltál, később együtt játszottál vele, végül edződ lett, Nyilasi Tibort. Az edzői korszakára miként emlékszel?
– Nekem ebből a csodából csak fél év jutott, de az is maradandó nyomokat hagyott bennem. Tibor a legjobb pillanatban került a csapat élére. A csapat felfrissült új játékosokkal, akik közül ki kell emelnem Lipcsei Petit. Odajött egy 18 éves srác, akinél tisztességesebb, becsületesebb fiatal játékossal még nem találkoztam. Addig nem sok kötődése volt a Fradihoz, ám egyik pillanatról a másikra fradista lett. Valósággal itta az idősebbek, így az én szavaimat, történeteimet is. És milyen a történelem? Azóta eltelt 19 év és a legőszintébben mondom, hogy ma én tekintek nagy büszkeséggel arra a fél évre, hogy együtt játszhattam egy ugyancsak legendává nemesült játékossal. Ezt az állományt fogta össze és fanatizálta Nyilasi Tibi úgy, hogy megalapozta a 90-es évek nagy sikereit. Tudom, többekkel beszélgettél már az első Nyilasi vezette meccsünkről, a Dózsa 5:0-ás legyőzéséről. Nekem azt az időszakot a lilák – fradista számára mindig örömteli – legyőzésén túl még egy esemény tette örökre emlékezetessé. Egy héttel korábban, 1990. augusztus 11-én született meg Anna lányom, akit a Dózsának rúgott góllal tudtam köszönteni.

– Mit mondjak? Igazán megadtad a módját az ünneplésnek. Ez csak az első meccs volt, ami valóban megalapozta az általad is említett későbbi sikersorozatot, amiből viszont Te kimaradtál. Miért?
– 1991 januárjában Svájcból kaptam ajánlatot, amit hosszas mérlegelés és sok számomra fontos emberrel folytatott konzultáció után elfogadtam. A Luzern melletti kisváros csapata az SC Kriens a svájci másodosztályban szerepelt, ám a körülmények elképesztően jók voltak.

– Könnyen beilleszkedtél?
– A családom kitelepített bácskai sváb család, nagyapámat még Mannhalternek hívták. Aztán valamikor a 30-as évek végén volt lehetőségük „magyarosítani” és nagyapám a Bánki nevet választotta. Ennek a származásnak köszönhetően németül kiskoromtól fogva beszélek, ami jelentősen megkönnyítette a beilleszkedést a pályán kívül is. Mert a pályán a nyelv kevésbé lényeges, ott a labdához való viszony számít.

– Mennyi ideig tartott ez a svájci kiruccanás?
– Sajnos csak szűk egy esztendeig. 1992. januárban meghalt édesapám, és ezt már végképp nem bírtam feldolgozni, képtelen voltam futballozni. A svájci vezetőknek bejelentettem, hogy nem tudom folytatni a játékot, végleg befejezem. Próbáltak kapacitálni, maradásra bírni, de semmi esélyük nem volt. Hazajöttem és tényleg befejeztem az aktív labdarúgást.

– Nem sokkal később, már mint újságíró bukkantál fel a pályák környékén. Hogy történt ez a váltás?
– A nagybátyám találta ki, mondván, jól állna nekem. Elfogadtam és beiratkoztam a MUOSZ-ba egy szakirányú képzésre. Véletlenül sem szerettem volna, ha később bárki megtalál, hogy a Bánki csak a neve, meg a múltja miatt kap lehetőséget valamelyik lapnál. 1994-ben újságírói oklevelet szereztem.

– Hol kezdődött az új karriered?
– Az erősen baloldali kötődésű Népszava sportrovatánál. Buzgó József volt a sportrovat vezetője, Ballai Attila a helyettese. Érdekesség, hogy mindhárman nemzeti érzelműek voltunk és vagyunk, igazán jól mutattunk annál a lapnál. De hagytak dolgozni, szerintem egyfajta ellensúlynak is tekintettek minket, amivel kivédhetnek bizonyos politikai támadásokat.

– Később újságírói minőségedben is dolgoztál a Fradiban, kommunikációs igazgató voltál. Ezt ki találta ki Neked és miért lett vége?
– Sipos Jenő, mint az FTC elnökségi tagja vetette fel az ötletet, amit Rieb Györggyel folytatott tárgyalásaim után autonóm módon vállaltam el. Később ugyanilyen autonóm módon távoztam.

– És ma melyik sajtócsapatot erősíted?
– A Sztársport színes hetilap munkatársa vagyok. Emellett a SportKlub televízióban szakkommentálok spanyol és német bajnoki mérkőzéseket.

– Korábban említetted már a hitet, a hazát és a Fradit. Beszéljünk most ezekről a nemes eszmékről…
– Jó, beszéljünk. Három szót el is mondtál, kiegészíteném egy negyedikkel és a megfelelő sorrendbe rakom őket: Isten, Család, Haza, Fradi. Ez a négy szó vezérli és tölti ki az életemet, mind a négyet feltétel nélkül szeretem és fogadom el. Ragozni és magyarázni felesleges bármelyiket, magukért beszélnek.

– Aki ismer, az tudja, hogy nem csak mondod, valóban ennek szellemében élsz is. És ahol lehet, össze is kötöd ezeket a szavakat. Gondolok itt arra, hogy aktív szereplője vagy a magyar katolikus válogatottnak, itt kikkel játszol együtt?
– Ennek a válogatottnak az ötletadója a futball- és fradiberkekben is közismert László atya volt. A kezdeményezést felkarolta a szeged-csanádi megyéspüspök Dr. Kiss-Rigó László, aki a csapat kapusa lett. A játékosok pedig mind istenfélő emberek, az ismertebbek közül Máté Jánost említhetem, aki egyben a tréneri teendőket is ellátja, gyakran lejár közénk a legendás Varga Zoli, aki 64 évesen is bámulatosan bánik a labdával. Hetente egyszer az Üllői úton edzünk, meghívásos mérkőzéseken veszünk részt. Nagyon fontosnak tartom ezt a missziót, hiszen a futballon keresztül is megpróbáljuk eljuttatni az emberekhez azokat az értékeket, erkölcsi, etikai normákat, amik ma sajnálatos módon kiveszőben vannak a magyar társadalomban.

– És a Fradi All Stars? Több játékossal beszéltem már, aki tagja ennek a csapatnak. Mindannyian érezhető szeretettel beszéltek erről és nagyon örültek, hogy létezik, és mindegyikük megemlítette, hogy ezt Bánki Dodó szervezi.
– Az ötletgazda, Kiss Antal, akivel a korábban a Fradi sajtó- és pr-ügyeit vittük. Egyébként ez is egy misszió, ami a kőkemény pénztelenség idején kezdődött, Gellei Imre edzőségekor, amivel a magunk módján probáltunk segíteni a klubnak, a csapatnak. Bárhol fordulunk meg a magyarlakta területeken, mindenütt a Hazát és a Fradit képviseljük. Azért említek magyarlakta területeket, mert a határokon túl is volt már szerencsénk játszani, ahol különösen fontos, hogy helybevigyük az ottélőknek mindezt. Az erdélyi túránk minden benne résztvevőnek katartikus élmény volt. A csapatot úgy igyekezzük összeválogatni, hogy abban a 60-as évek játékosaitól az elmúlt évek játékosaiig minden korosztály megtalálható legyen. Építünk a katolikus válogatottra, Kiss-Rigó püspök úr ugyanolyan szeretettel húzza fel fradimezt, mint mi, egykori fradijátékosok. A már említett Varga Zolin és Máté Janin kívül gyakori fellépő Kincses Sanyi, Szücs Misi, Nagy Zsolt, Páling Zsolt, Vincze Ottó, Mátyus Jani, Horváth Feri és Peti, Limperger Zsolt, Nyilas Elek, Dukon Béla. Külön formaruhát csináltattunk, hogy a megjelenésünk méltó legyen a névhez, amit képviselünk, a Fradihoz.

A Fradi All Stars egy tavalyi turnén

– Beszéltünk már mind a négy számodra fontos dologról. A családot azonban eddig csak a múltban tárgyaltuk. Van azonban ennek is jövője, a gyerekeid. Hányan vannak és milyen csapatnak szurkolnak?
– Még szerencse, hogy látom a mosolyt az arcodon, miközben kérdezel, különben még megsértődnék. Anna leányom születését már megemlítettem a Dózsa-meccs kapcsán. Anita leányom 8 éves, Dodi kisfiam pedig 3. Anna már komoly nagylány, ha teheti kijár a Fradi meccseire. Anita szerint a zöld szín örök divat, ha rajta múlna csak abban járna. Kicsi Dodim pedig minden este úgy alszik el, hogy elmondja: „Nincs csüggedés, csak tovább! Hajrá Fradi!”. És persze nagyon szereti a labdát, szeretne a Fradiban futballozni. Ezt persze én is szeretném, most élem meg és át, amit szegény édesapám 45 évvel ezelőtt.

– A család jövője után a Fradi jövőjéről kérdezlek, azt hogyan látod?
– Mivel Dukon Béla is eljár velünk turnézni, ő mond ezt-azt a Fradi utánpótlásban folyó munkáról, hiszen ma is ott dolgozik. Sajnos, közülünk csak ő dolgozik ott. Pedig edzői papírja a mi csapatunkból is többeknek van. Nekem viszont sosem volt ilyen ambícióm. Nagyon örülnék, ha a gyerekeket igazi Fradi-szívvel megáldott emberek nevelnék, akik a szakmai alapokon túl a Fradi szellemét is napról napra sugároznák. Rettentően fontos, hogy a gyerekek, a Fradi szeretetében nőjenek fel, és felnőve ne csak üzleti lehetőséget lássanak a futballban. Mert tehetségek mindig voltak, ma is vannak, akiket meg kell tartani. Továbbá elérni, hogy a karrierjük fő céljának tekintsék a Fradiban való szereplést, a Fradi sikereit.

– A haza jövőjéről csak azért nem kérdezlek, mert ezek a beszélgetések szigorúan politikamentesek, ez a téma pedig gyaníthatóan érintené ezt a határt…
– Egyetértek! Ám annyit el lehet mondani, amit kulcskérdésnek tartok, hogy mindenki szeresse ezt a hazát, mert csak akkor lehet jövője.

– Beszélgetésünket a Fradi szurkolóival osztjuk meg, mit üzennél nekik?
– Mindig, minden körülmények között méltósággal, szeretettel tartsanak ki a klub mellett. Jusson eszükbe, hogy a mindenkori hatalom mindig tart, sőt fél a tömegtől és a Fradi szurkolói nagyon sokan vannak, képesek nagy tömeget alkotni. Épp ezért arra is vigyázzanak, hogy ebbe a tömegbe ne férkőzhessenek provokátorok, akik a hatalom érdekében kihasználhatják és visszájára fordíthatják a legjobb szándékot is. Jöjjenek újra sokan, nagyon sokan a mérkőzésekre, jöjjenek a középosztályból, jöjjenek mindenhonnan. És ha eljöttek, szeretetüket, lelkesedésüket hangos biztatásukkal, szurkolásukkal adják át a játékosainknak. Csak nekik, mert az ellenféllel felesleges és értelmetlen foglalkozni. Tapasztalatból tudom, hogy az nem lelkesít játék közben, ha nem minket biztatnak, hanem az ellenfelet pocskondiázzák. Legyen újra fergeteges az Üllői út hangulata, hogy a soros ellenfél már az öltözőben megijedjen, a saját játékosaink pedig szárnyaljanak. A futball nemzetközi játék, egy ilyen hangulatot a magyarul nem tudó idegen játékosaink is azonnal felfognak és megértik miről van szó. Azt, hogy nem csupán egy csapatban, hanem a FRADIBAN játszanak!

Simon Sándor

A beszélgetés ideje: 2009. február 11.