Nem tagadom, csalódtam. Bár azt nem mondom, hogy nem vártam. Vártam, mert olvasom nem csak a cikkeket, hanem azok hozzászólásait is. És látom, hogy szélmalomharcba kezdtem, kezdtünk azon barátaimmal, akik nem valami, valaki, valakik ellen, hanem a Fradiért, a Fradizmusért akarnak harcolni. Akikkel együtt újra vissza szeretnénk hozni az Erkölcs, Erő, Egyetértés jelszavakat a Fradisták szótárába, a Fradiról való gondolkodásuk középpontjába. De feladni nem tudom.

Én is, mint mindenki, aki ezen a honlapon kifejti a gondolatait, szurkoló vagyok. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy pénzadományaimmal segítsem a csapat működését, ergo nem vagyok sem tulajdonos, sem szponzor. Nem vagyok abban a helyzetben sem, hogy javaslataimat, ötleteimet döntésekként lássam viszont a csapat életében, ergo nem vagyok sem választott, sem kinevezett vezető. Még csak abban a helyzetben sem vagyok, hogy szakmai meglátásaimmal hasznára legyek a csapatnak, ergo nem vagyok edző. Abban a helyzetben meg pláne nem vagyok, hogy futballozzak a pályán, ergo nem vagyok játékos. Egyetlen helyzetben vagyok, szurkolhatok, ergo szurkoló vagyok! És mint ilyen próbálom az írásommal sokezernyi társamat ráébreszteni, hogy ők is velem azonos kenyeret esznek, ők is szurkolók.

A csapat körül azonban mi vagyunk a legtöbben. Büszkén valljuk, hogy Magyarországon az összes csapatot figyelembe véve messze a legtöbben. Csak éppen nem bizonyítjuk. Koromból adódóan emlékszem azokra az időkre, amikor ez nem így volt, amikor Magyarországon nem lehetett vitatéma, hogy melyik a legnépszerűbb csapat, tényleg elég volt megnézni a mérkőzésekre jegyet váltók számát. Bárhol, ahol játszottunk. Nem csak az Üllői úton, szerte az országban ünnep volt a Fradi csapatának pályára lépése, mert mindenütt jöttek a helyi szurkolók, akik évente csak azon az egy ünnepnapon láthatták élőben a csapatot. Fiatalabbak kedvéért elmondom, nem kísérte akkor sem mindig siker az erőfeszítéseket. Volt olyan korszak, hogy legmegátalkodottabb ellenfeleink, kik lila színekben játszottak, sorozatban hétszer nyertek bajnokságot, sőt volt olyan is, hogy átalakított csapatunkat bizony a kiesés szégyenteljes réme is meglegyintette. De sem erre, sem arra nem az volt a szurkolók reakciója, hogy „szégyen reájuk”, meg hogy „ezek nem érdemelnek meg minket”. Sokkal inkább a még erősebben szóló „HAJRÁ FRADI”. És ez a hit, ez a lelkesedés törvényszerűen visszahatott a mindenkori csapatra. Újra bajnokok tudtak lenni, a kiesés rémét leküzdve előremenekültek, sőt nemsokára ismét bajnokok lettek. Együtt dobbant játékos, edző és szurkoló szíve, volt EGYETÉRTÉS. Ez mindenkinek újabb ERŐ-t adott. Rengeteg Fradi-legenda született, a Fradihoz tartozás nem üzlet volt, véletlenül sem pejoratív, annál inkább az ERKÖLCS szellemében történt.

Gondoljunk csak bele, a történelemben hányan és hányszor próbálták leradírozni a Ferencvárost a térképről. Próbálkoztak mindennel, a színek, a címer elvételével, uniformizálással, büntetéssel. De nem sikerült senkinek. Nem sikerült sem kívülről, sem belülről. Bárki akarta, nem tudta megtenni, de nem tudta az érzéseket sem kisajátítani. Mert nem lehet, ezek az érzések apáról fiúra szálltak és szállnak, merem remélni ma is ott szunnyadnak a fiúk lelkének mélyén, csak elő kell hozni őket. Nem egymásnak ugrani kell és főleg nem egymásnak ugrasztani! Nem a másik döntéseit felelőtlenül kritizálni! Nem kell a másikban zsigerből ellenséget látni! Hinni kell abban, hogy mindenki a Ferencváros szebb jövőjét akarja. Ezt akarja a tulajdonos, hiszen neki anyagi érdekei is fűződnek hozzá. Ezt akarja a vezető, hiszen karrierjének piros betűs lapjait írhatja a Fradi sikertörténetével. Ezt akarja az edző és a játékos. És csak ezt akarja a szurkoló is. Korábban írtam már, hogy az új tulajdonos már lépett, hiszen megmentette a csapatot a megszűnéstől, a mai magyar viszonyokat figyelembe véve a többi klub számára irigylésre méltóan működteti, új stadiont kíván építeni. A vezetők is léptek, hiszen a tulajdonos által kijelölt keretek között már észrevehető a tevékenységük, jönnek új és újabb játékosok, a nem megfelelőktől elköszönnek. Az edző munkája is érezhető, hiszen a csapat szezonjában láthatóak a változások a korábbiakhoz képest, elsősorban a pontokban mérhető eredményben, másodsorban a fizikális mutatókban. A játékosok is teszik a dolgukat, mindenki a képességei szerint. Egyedül nálunk, szurkolóknál érzek deficitet. Mi nem álltunk a többiekhez mérhetően a változások mellé. Mi vagyunk azok, akik fanyalgunk, mindenki ellen és mindenért. A tulajdonos miért csak akkora stadiont tervez, amekkorát, miért nem nagyobbat, miért nem ad még több pénzt? A vezetők miért azt igazolják, akit és miért nem, akiket mi ajánlanánk nekik? Az edző miért abban a hadrendben játszatja a csapatot, amiben és miért nem azt játszatja, akit mi szeretnénk? A játékos miért nem tesz meg még többet, miért nem rúg még eggyel több gólt, miért bénázik az összjátékban, mikor még mi is jobban tudnánk helyette tenni? És eközben véletlenül sem arra szerveződünk, hogy legyünk minél többen a stadionban és legyünk minél hangosabbak, csináljunk még nagyobb hangulatot, sőt ennek épp az ellenkezőjét tesszük. Bojkottot hirdetünk, elmegyünk de hallgatunk, mert ezek mást nem érdemelnek. Jól van ez így? Az én válaszom egyértelmű, NEM! Nekünk nem az a dolgunk, hogy a távollétünkkel tüntessünk, sokkal inkább a jelenlétünkkel fejezzük ki az EGYETÉRTÉS-t, az együvé tartozást. Hangosan és sportszerűen szurkoljunk, hogy ezzel is átadjuk az ERŐ-t. És mindeközben viselkedésünkkel legyünk hűek 110 éves klubunk haladó hagyományaihoz, az erőszak helyett hozzuk vissza a megkopott ERKÖLCS-öt a lelátóra, a köztudatba. Ezen cselekedeteinkkel mi lehetünk a Fradi igazi megújulásának a motorjai. Teltházak előtt, sokkal nagyobb hangulatban a játékos sem tud lélektelenül játszani, mindig kiadja magából a maximumot. Tessék csak megkérdezni minderről a régi idők játékosait, akiknek megadatott még ez az érzés. Az edző helyzete is könnyebb, hiszen adott esetben a játékosai és a taktikai lehetőségei között nem a legkevésbé rosszat kell választania, hanem a lehető legjobbat. A vezetők és a tulajdonos ugyancsak dörzsölhetik a tenyereiket, hiszen mindez a bevételek növekedésével jár, amit vissza tudnak a csapatba forgatni. Ebben az esetben automatikusan oldódik meg a leendő stadion nézőkapacitásának is a kérdése, mindenkinek a minél nagyobb lenne az érdeke. Ha mi szurkolók nem így lépünk, sőt mindennek csak a fonákját nézzük, kritizálunk, sértegetünk, fenyegetünk, akkor sosem lesz EGYETÉRTÉS, nem lesz ERŐ és vágyálom marad az ERKÖLCS. Szinte már könyörgöm, vegyük észre, nálunk van a kulcs. Lépjünk, mert most rajtunk lesz a sor. Talán jól is jön most a bajnoki szünet, van idő gondolkodni. És miközben lázasan olvassuk a híreket, hogy éppen kiket boronálnak össze a csapattal, ki, mit vagy éppen ugyanannak az ellenkezőjét állítja, kinek a bütyke fáj éppen vagy milyen lábbal kelt fel, azon túl, hogy hevesen reagálunk, gondolkodjunk a lényegről is. Az sem baj, ha erről nem hevesen reagálunk, ezen talán nem is lehet összeveszni, de beszéljünk róla. Beszéljünk róla barátainkkal, győzzük meg a kétkedőket, csitítsuk a lényeget nem látó, a felszínen vitatkozó társainkat. A Fradiért küzdjünk, véletlenül se ellene. A Fradi bennünk van! Próbáljuk meg újra beindítani a motort, kezdjünk el igazi szurkolóként viselkedni, meg kell hogy legyen az eredménye, mint ahogy a Fradi-történelem 110 éve alatt mindig is megvolt!

– fradissimo –