Fél éve kezdődött, hogy korábbi játékosainkkal beszélgethetek, a beszélgetéseket megoszthatom a Fradi iránt érdeklődő olvasókkal, de sokkal inkább a rajongó szurkolókkal. A visszajelzések szerint a beszélgetések alapján készült írások fogadtatása szerencsére pozitív. Ez bátorított fel, hogy egy kicsit továbblépjek. Eddigi beszélgetőtársaim között is voltak olyanok, akik amellett, hogy csapatunk legendás játékosai voltak, a későbbiekben edzők is lettek (Nyilasi Tibor, Varga Zoltán). És természetesen azon beszélgetéseknek különösen érdekes részei voltak az edzői munkával összefüggő szakaszok. Ez vetette fel bennem a gondolatot, hogy hasonló formában keressek olyan alanyokat is, akik játékosként nem húzták magukra a zöld-fehér mezt, ám edzőként sokunk örömére ténykedtek.

A gondolatot akkor követte egyértelmű elhatározás, amikor 2009. február 4-én ezeken az oldalakon megemlékeztem Dalnoki Jenő halálának harmadik évfordulójáról. A megemlékezésben egy idézetet tettem közzé, amely Gellei Imrétől, csapatunk akkori edzőjétől származott. Az idézet az alábbi volt:

“Meghalt Dalnoki Jenő. Jenő bácsi, az FTC örökös bajnoka, a klub első futballista olimpikonja, az olvasók szavazati alapján minden idők legjobb ferencvárosi edzője. Bár tudtuk, hogy nagyon beteg, hogy a két korábbi szívinfarktusa után a minap fellépő agyérgörcs akár végzetes is lehet, mégis bíztunk benne: ismét felgyógyul.
Meggyógyul és kijön a meccsre a legendás balhátvéd, aki csak azért nem lehetett az Aranycsapat tagja, mert nem volt hajlandó a Ferencvárost otthagyva a Honvédba igazolni. Kijön a meccsre a megválasztott álomedző, aki csak azért nem lehetett szövetségi kapitány, mert ehhez feltételül szabták, hogy lépjen be a pártba, de erre ő nem volt hajlandó. Kijön a meccsre az a nagyszerű ember, akinek szent volt az Isten, a Haza, a Család, s akinek szent volt az Erkölcs, az Erő, az Egyetértés. Aki elásatta a Springer-szobrot, amelyet felsőbb utasításra éppen meg akartak semmisíteni. Csak a ‘74-es pályaavató előtt – amikor másikat akartak készíttetni – árulta el, hogy ő megmentette az igazit. Ha a számonkérők előtt nem vallja bolondnak magát, hogy ezt meg merte tenni, megütötte volna a bokáját.
Jenő bácsi nem alkudott! Nem engedett a 48-ból. A tisztesség, a becsület, az emberség számára megkerülhetetlen volt. Tudjátok jól, ezerszer elmondta: kedvenc játékosa Vépi Péter volt, mert minden edzésen és a meccseken is kifulladásig hajtott és küzdött. Meg Ebedli Zoli, akit azért szeretett, mert bár hajlott a csibészségre, de becsületes volt, soha nem csapta be.
Nem alkudott akkor sem, amikor az öltözőben – mérkőzések előtt – egy időben a Himnuszt vagy a Szózatot kellett elénekelnie a csapatnak. Tudta, hogy a nemzeti együvé tartozás érzésének ápolása, a gyökerek pontos ismerete, a műveltség gyarapítása nélkül nem lehet valaki teljes ember. Még kevésbé sikeres élsportoló. Ifista tanítványainak ezért kellet kötelezően megnézni a színházban a Bánk Bánt, s az Ember tragédiáját. Ezért függött az öltöző falán Petőfi Sándor, s Rákóczi Ferenc fényképe. Ezért hangzottak föl edzői munkája során oly gyakran a nevelő szándékú idézetek. “Hazádnak rendületlenül, légy híve, óh magyar!” – mondta, s mindenki tudta, hogy komolyan gondolja.
A szűkebb hazának, a Ferencvárosnak is ugyanilyen rendületlen híve volt.
Ha valaki, hát Dalnoki Jenő igazán tudta, mit jelent a Fradi-szív! A Fradi szív klub szenvedélyes szeretetét, becsületének, tisztességének minden körülmények közötti megőrzését, alázatos szolgálatát, a társak iránti szolidaritást együtt és egyszerre jelenti. Ami vesztett helyzetekben annyiszor segítette már sikerre a Fradi-ügyet az elmúlt száz év során. Az a Fradi-szív, mely áldott vagy kegyelmi, győztes vagy vesztes pillanatokban – a zöld-fehér mez láttán, rajta az FTC jelképével – nyomban a torokban dobol. Ha egy játékos fürdés után, óvatlanul, vizes lábbal ráállt, Jenő bácsi szemében ez annyit jelentett, mintha a magyar címerre taposott volna rá. Nem is engedte, soha.
Dalnoki Jenő nem jön ki többet a meccsre! Nem jön ki soha többet! De nekünk úgy kell élnünk, dolgoznunk, győznünk, győznünk, s mindig győznünk, hogy boldog legyen a közönség, hogy tomboljon az aréna, hogy ünnepeljen a lelátó népe, mintha még mindig itt lenne közöttünk, s jólesően nyugtázná: megtartjuk egy igazi fradista, egy igaz magyar ember intelmeit!
Jenő bácsi, légy nyugodt! Itt az öltözőben, a halálod utáni első edzés előtt megfogadjuk: megtartjuk intelmeidet. Éppen ezért soha nem mulasztjuk el – magunkat és az FTC sokszázezres szimpatizánsait – győzelemre buzdítva mindannyiszor világgá kiáltani:
Hajrá Ferencváros!
Hajrá Fradi!”

Tudtuk, hogy Gellei Imre a Fradiba kerülése előtt nem volt fradista. Ám aki ilyen szavakkal képes megemlékezni a Fradi egyik legnagyobb legendájáról a zöld-fehér mezbe öltözött játékosai előtt, arról bizton mondhatjuk, fradistává vált. A beszélgetés szándékával mindenféle ajánlás nélkül, e-mailben kerestem meg Gellei Imrét, aki a lehető legrövidebb időn belül visszahívott, készséges volt, örömmel vállalkozott a beszélgetésre, amit végül most volt alkalmunk megvalósítani. Tehát, mai beszélgetőtársam: Gellei Imre.

Gellei Imre Badacsonytomajon született 1950. március 29-én. Ha már a véletlen úgy hozta, hogy születésnapja előtt három nappal beszélgethettünk, természetes, erről is megemlékeztünk. Minden olyan fradista nevében, ki szeretettel gondol rá, átadtam kicsiny kis ajándékunkat, stílszerűen, egy szülőföldje híres szőlőjéből származó nedűvel teli palackot.

Játékosként is a Balaton környékéhez kötötte sorsa, 1976-77-ben Balatonfűzfőn futballozott az akkor NB II-es csapatban. 1977-ben fordult a sorsa, Keszthelyen kapott tanári állást, ami mellett felajánlották neki a helyi csapat edzői állását is, 27 éves volt ekkor. Öt esztendeig párhuzamosan végezte a két munkát, ám mivel az edzői sem ment rosszul, választania kellett. Történt ugyanis, hogy a keszthelyi csapat feljutott előbb a harmad- majd a másodosztályba. Az NB II-ben pedig már választania kellett, hiszen ott csak az kaphatott működési engedélyt, aki főállású edző volt. Az edzőséget választotta! Egy esztendő múltán pedig már az NB I-es ZTE vezetői keresték meg, így lett élvonalbeli edző 33 évesen. Akkor talán még maga sem gondolta volna, hogy ezt a debütálást több mint 500 NB I-es bajnoki mérkőzés követi. Merthogy 2009.03.14-én a félezredik élvonalbeli bajnokiján ült a kispadon.

Nézzük mi történt a bemutatkozás és a szép jubileum között. Tehát, ZTE 1983-86, Rába ETO 1986-87, Keszthely 1987-88, Siófok 1988-90, Vasas 1991-92, MTK 1992-94, Siófok 1994-95, Vasas 1995-99, MLSZ U21 szövetségi edző 2000-01, MLSZ szövetségi kapitány 2001-03, ZTE 2004-05, Nea Salamancia (Ciprus) 2005, FTC 2005-07, Paksi FC 2007-től napjainkig.

Azt hiszem, természetes, hogy beszélgetésünket az FTC-ben eltöltött időszak illetve egyéb a Fradival kapcsolatba hozható események köré fókuszáljuk.

– Gyermekként melyik csapatnak szurkoltál?
– Sokan kérdezték ezt már, és mind azt a választ várták, hogy a Vasasnak, hisz leginkább ezzel a csapattal hoztak a későbbiekben érzelmi kapcsolatba.

– Ezek szerint tévedtek?
– Igen. A hatvanas évek elején még nem sok lehetősége volt egy vidéki gyereknek élvonalbeli meccseket látni. Balaton-parti gyerekként még csak helyi csapatért sem tudtam szorítani. Abban az időben játszott az MTK KEK-meccseket a Celtic-cel, amit sikerült tévén megnéznem. Tizenéves srácként lenyűgözött, amit láttam, akkor MTK szurkolónak tartottam magam. Tudom, ez nem mélyről elkötelezett szurkolói tudat volt, hisz a ritkán kapott vizuális látvány motiválta. A hatvanas évek végén, mikor Budapestre kerültem ugyanilyen látványelemek alapján, a Dózsa játéka is tetszett. Szerintem akkor ők játszották a legszórakoztatóbb focit.

– Mivel ez egy fradista érzelmű honlap, ezt inkább ne részletezzük… A Fradival kapcsolatban nem is voltak korai élményeid?
– Hogyne lettek volna! Atyai jóbarátom volt Abonyi Ferenc, aki a TF-en volt intéző. De nem ez a lényeges vele kapcsolatban, hanem sokkal inkább az, hogy ízig-vérig fradista volt. Ő, ha csak tehette a Fradi meccseire vitt engem. Elkötelezettsége, klubhűsége igazán megható volt. De említhetem Török Lajost is, akivel még Keszthelyen ismerkedtem meg, amikor először lettem edző. A későbbiekben Török Lajos lett az FTC „mindenható” létesítményfelelőse, de nem hiszem, hogy nektek be kéne őt mutatnom. Szóval, Lajos, amikor már tudott volt, hogy Balatonfűzfőről Keszthelyre kerülök, eljött Fűzfőre, hogy találkozzon velem. Nem ismert, és véletlenül pont nálam érdeklődött, hogy hol találná Gellei Imrét. Amikor mondtam neki, hogy én vagyok az, rámnézett, végigmért, majd csodálkozva csak annyit mondott: „Te leszel a mi edzőnk?” Igazi barátság kezdődött el ott és akkor.

– Ha már említed ezt a fűzfői játékoskorszakodat, csak megkérdem, mi volt a posztod?
– Balszélső voltam, aki a góllövéssel sem állt hadilábon, mi több, még házi gólkirály is volt.

– Edzői pályádon gyakran kerültél szembe a Fradival. Milyen emlékeket tudsz felidézni?
– Rengeteg emlék van, hiszen 1983-tól 1999-ig gyakorlatilag évente kétszer meccseltem mint ellenfél a Fradival. Hirtelen eszembe jut egy kép, 1991-ben az utolsó fordulóban az Üllői úton játszottunk (Vasas) a Fradival. Sorsdöntő meccs volt a Vasas számára, hiszen a kiesés elkerüléséért játszott. Ugyanekkor a nagy vetélytárs Győr Szegeden játszott. Dzurják Csöpi az utolsó percekben „kivégzett” minket, akkor legalábbis azt hittem. Ám, a Győr is 4:1-re kikapott Szegeden, így a Vasas megmenekült. Vagy még egy Vasas-Fradi meccs, amelyet 1996-97-ben egy válogatott meccs miatti szünetben szerveztünk. A meccshiányt ellensúlyozandó Varga Zolival (ő volt akkor a Fradi edzője) egyeztettünk, hogy játszunk egy 2×60 perces felkészülési találkozót. A bírókkal megbeszéltük, hogy ez tényleg egy tréningmeccs, ezért az extra játékidő, kifejezetten kértük őket, hogy ha problémájuk van bármely játékossal, akkor szóljanak, a játékost lecseréljük. Erre mi történt? Galascheket már a 20.perc táján leküldte a bíró. Rögtön elküldtem az akkor a Vasasban játszó Fischer Palit melegíteni, ám legnagyobb meglepetésemre a játékvezető nem engedte beállni, mondván ő Galascheket kiállította. Olyannyira, hogy még jegyzőkönyvezte is, ami alapján az MLSZ 3 meccsre eltiltotta a középpályást. Illovszky Rudi bácsi meg is jegyezte, hogy kellett nekem a Fradival meccselnem! De most nem ez a lényeg, sokkal inkább az, hogy Varga Zoli látva a történteket, egy perc elteltével lehívott egy ferencvárosi játékost, így a hátralevő mintegy 100 percet 10-10 emberrel játszottuk le. Igazán sportszerű gesztus volt, Zolival azóta is megvan a sportbarátságunk. Aztán 1998 végén az Üllői úton, a Springer-szobor előtt vehettem át az év edzője kitüntetést, egy Fradi-Vasas meccsen.

– Csak Vasas-Fradi meccsek jönnek elő?
– Dehogy! Említhetek egy MTK-FTC örökrangadót is 1993-ból, amikor a Hungária körúton a félidőben 4:0-ra vezetett az MTK, a vége 4:3 lett. Az MTK-ban akkoriban Zsiborás Gábor volt a kapus, ugye nem kell bemutatnom a fradistáknak, milyen képességekkel? A második félidőben kapott két potyaízű gólt is. Mikor a meccs végén jöttek le a pályáról, odaléptem hozzá és megkérdeztem: „Zsazsa mi történt?”. A válasza pedig egy kacsintás mellett ez volt: „Tudja mester, én azért fradista is vagyok!” Zsiborás Gábor volt az a kapus, akit nem lehetett eleget csodálni. Hihetetlen érzékkel tudta irányítani a védelmet, elsősorban Híres Gabit, mértani pontossággal helyezte el őket, hogy azok kitakarják a kapu mintegy 20 %-át, neki már csak a maradék 80 %-ra kellett figyelnie. Mint akkori klubedzője tudom, hogy szinte a végzetét is előre megérezte. Amikor behívták a válogatottba, mondta nekem, hogy rossz érzései vannak, nem érzi magát olyan fizikai plusszban, hogy tökéletesen tudjon koncentrálni. De, rögtön hozzátette, semmi pénzért nem hagyná cserben a kapitányt, akkor Verebes Józsefet, aki újra bizalmat szavazott neki. Elment, és tudjuk mi lett a vége, sajnos végleg elment!

– Köszönöm, hogy megosztottad ezeket velünk. Következzék a legizgalmasabb része a dolognak, mikor már nem ellenfélként, hanem a csapat edzőjeként jöhettél az Üllői útra. Hogy kezdődött?
– Akkoriban jöttem haza Ciprusról, éppen szabad voltam. Miután László Csabától megváltak, Furulyás János keresett meg azzal, hogy átvenném-e a csapatot. Tudtam, hogy gazdaságilag vannak problémák a csapat körül, ám ez számomra nem volt újdonság. Pályafutásomban szinte mindig oda hívtak, ahol segíteni kellett a valamiért bajba jutott csapatokon. És a Fradi akkor bajban volt. Elvállaltam!

– Mit szóltak ehhez az ismerőseid?
– Amikor véglegessé vált a kinevezésem, az első két ember, aki felhívott és gratulált, az Baróti Lajos és Illovszky Rudolf volt. Baróti Lajos annyit mondott: „Gratulálok Imre, mert olyan csapathoz kerültél, amelyet én soha nem irányíthattam, pedig fradista voltam.” Illovszky Rudolf pedig: „Tiszta szívből gratulálok és jó munkát kívánok. Bár az én szívem piros-kék, ebben a helyzetben én sem mondtam volna nemet egy ilyen feladatra, mert ha egy tradicionális ellenfél bajban van, azon kötelességünk segíteni.” Meghatottak ezek a gratulációk, ám sok időm nem volt ezeken gondolkodni, mert várt a munka.

– Ezt mondták egykori, a Vasasból ismert barátaid. De mit szóltak a fradisták?
– Kezdem ott, hogy amikor először beléptem az öltözőbe a játékosokhoz, azt mondtam nekik: „Mibe léptem én itt bele? Mert itt nagyon nagy baj van, ha úgy gondolják, hogy egy idegen kell a megoldáshoz.” Mivel akkor is éppen egy válogatott mérkőzés miatti bajnoki szünet volt, elküldtem néhány napra pihenni a játékosokat azzal az útravalóval, hogy tartsanak önvizsgálatot, ők vajon mennyiben hibásak a kialakult helyzetért, keresse meg mindegyikük a saját felelősségét. Mert mégsem lehet mindent a külső körülményekre fogni, aki ebben a klubban játszik, aki élvezi a szurkolók megkülönböztetett figyelmét és szeretetét, az nem engedheti meg magának a nyafogást, a kifogáskeresést, annak legjobb tudása szerint produkálnia kell.

– Mi volt, amikor visszajöttek?
– Rögtön egy kellemetlen feladatot kellett végrehajtanom, ugyanis keretet szűkítettem. Bevallom, nem saját kútfőből. Megkérdeztem a vezetőket, hogy szerintük kik azok, akik már nem Fradi-szinten motiváltak? Kik azok, akik szerintük téves igazolásnak minősültek? És végül kik azok, akik morálisan a csapategység ellen vannak? A válaszok alapján három játékostól váltam meg, Keller Józsitól, Borbélytól és Udvarácztól. Szerintem az ilyen lépéseket egyből a kezdet kezdetén kell meglépni. A csapat tagjaival pedig egyenként elbeszélgettem, felmértem a bennük rejlő lehetőségeket és itt nem csak a fizikaiakra gondolok. Edzői hitvallásom szerint a futball csapatjáték, amelyet egyének játszanak. Ez azt jelenti, hogy egyszerre kell közösséget építeni és a játékosok fejlődésével egyedileg is foglalkozni. Nagyon fontosnak tartom az együvé tartozás érzésének erősítését, a történelmi hagyományok ismeretét és tiszteletét, a Fradinál különösen. De ugyanolyan fontos, hogy a játékosok egyenként ki tudják hozni magukból a bennük rejlő maximumot. Az én gyakorlatomban az edzések végeztével rendszeresek voltak és ma is azok az egyéni képzések, mindenki azt gyakorolja, ami a saját fejlődését a legjobban szolgálja, ezáltal még nagyobb hasznára lehet a csapatnak. A Fradi esetében jó példa erre Tímár Krisztián esete. Odaérkezésemkor egy önbizalomhiányban szenvedő, a saját képességeivel nem tisztában levő labdarúgó volt. Ám, szerencsére, határtalan szorgalommal megáldva. Mindig kérdezte: „Mester mit és miért gyakoroljak?” És az elmondottak alapján gyakorolt is becsületesen, sikerült megtalálni a helyét a csapatban.

– A védelemmel nem is volt gond, miután átvetted a csapatot, két gól nélküli döntetlent játszottunk a Pécs illetve a Debrecen ellen. Hogy sikerült az első győzelem?
– Ilyenkor az úgy kell, mint éhezőnek a falat kenyér. Biztattam a játékosokat, hogy minden rendben, jönni fog a győzelem is. Külön kis ráhatásként a csapatkapitányt, Lipcsei Petit külön is motiváltam. Tudtam, hogy gyermekkorában Vasas-szurkoló volt, ő tudta rólam, hogy számomra mit jelentett a Vasas. Korábban megemlékeztem már atyai jóbarátomról, Abonyi Ferencről. Tőle kaptam meg az 1974. május 19-i Üllői úti stadionavató meccs (FTC-Vasas) emlékplakettjét, amely dombornyomottan ábrázolta a stadiont, rajta a jeles dátummal. Féltve őrzött relikviám volt ez, amit felajánlottam Petinek az első közös győzelmünk emlékére. Mindez Tatabányán következett be, 2005. december 4-én, egy igazán élvezetes meccsen. 1:0-ra vezettünk, majd a Tatabánya fordított, végül az utolsó húsz percben sikerült győznünk 3:2-re. Remélem, Peti azóta is büszkén őrzi ezt a plakettet. És jut eszembe, Lipcsei Petinek is nagyon boldog születésnapot kívánok!

– A hangodon érzem, milyen szeretettel beszélsz a „mi kapitányunkról”. Különleges kapcsolat volt a tiétek?
– Minden csapatnak van emblematikus alakja, egy edzőnek ezt látni kell. Ez nem azt jelenti, hogy ő mindent megengedhet magának, sőt! A kettejük kapcsolatában mindig az edző a főnök, soha nem lehet ezt a kapcsolatot megfordítani. Ha ez bármi okból megfordulna, ott már az edző nem lehetne edző. Ettől még az edző respektálhatja a játékosát. Petivel én mindig jó kapcsolatot ápoltam, annak idején ellenfélként is, ám akkor különösen, amikor szövetségi kapitányként meghívtam a válogatottba. Nem felejtem, hogy amikor ez megtörtént, és kérdeztem, vállalja-e, Peti csak ennyit mondott: „Imre’bá, három éve erre a pillanatra vártam!”. Soha nem csalódtam benne, sem játékosként, sem emberként. A kezdet kezdetén ő köszönhetett sokat a Fradinak, ám az utóbbi években neki köszönhet sokat a Fradi.

– Ha már említed a válogatottat, a szövetségi kapitányi posztot, egy kérdés erejéig beszéljünk erről is. Hogy emlékszel ezekre az évekre, U21 és nagyválogatott?
– Megtisztelő volt, amikor felkértek az utánpótlás csapat szövetségi edzőjének. Később jó volt, hogy akiket én válogattam be fiatalként, azok később a felnőtt válogatottban is nálam játszottak, például Gera Zoltán, Szabics Imre, Halmosi Péter, Gyepes Gábor, Bodnár László, Löw Zsolt, Tóth Balázs. Az is jó érzés, hogy közülük többen ma is meghatározó játékosai a válogatott keretének.

Gellei és a válogatott, Gellei és Gera

– Tényleg csak egy kérdésem szólt a válogatottról, bár tudom, erről többet is lehetne beszélni. Térjünk vissza a Fradihoz, az edzői stábodhoz. A pályaedződ ifj. Albert Flórián lett. Miért ő?
– Ez megint egy olyan dolog, amely számomra evidencia. Pályafutásom során bárhová is kerültem vezetőedzőnek, mindig feltételként szabtam, ha szabad ilyent mondani, hogy a segítőm ízig-vérig az adott klub „fia” legyen. Általuk én is megtanulhattam, mit jelentenek az adott színek, az adott tradíciók. Így volt annak idején Zalaegerszegen a segítőm Szabó Rezső, Győrben Győrffy László, a Vasasnál Komjáthy Bandi és így lett a Fradinál Albert Flóri.

A 2006-os tavasz Fradijának góljai

– Mindannyian emlékszünk, a mostoha anyagi viszonyok ellenére egyre jobban játszott, egyre inkább újra csapat lett a Fradi, amely a 2005-06-os bajnokságban a jelentős hátrány után végül a hatodik helyen végzett. Mindenki bizakodva várta az új bajnokságot, a további előrelépést, ám ehelyett a szégyenteljes kizárás következett. Kérlek, mesélj azokról a napokról! Milyen volt edzőként, milyen volt a csapatot összetartó emberként megélned?
– Kezdjük azzal, hogy milyen volt edzőként. A Fradi határtalan szegénysége az egész előző bajnokságra rányomta a bélyegét. A vezetők az ígéreteken kívül nem tudtak konkrétumokkal szolgálni. A játékosok felé az adósságok törlesztésének az egyik módszere lett, hogy a játékosokat elengedték, eligazolhattak. Röpke fél év alatt így váltunk meg Szűcs Lajostól, Takács Ákostól, Sorin Botistól, Rósa Dénestől, Tőzsér Danitól, Bognár Zsolttól, Bajevszkitől. Én tiltakoztam ezen folyamat ellen, mert egy csapat soha nem csak 11 játékosból áll. Ráadásul akik elmentek, nem perememberek voltak. Hogy úgy mondjam, a biztosítékot Leandro távozása verte ki. Neki ugyanis élő szerződése volt. Könyörögtem a vezetőknek, hogy ez így nem lesz jó, de a pénztelenség nagyobb úr volt. Ám így is NB II lett. Hozzáteszem, abszolút igazságtalanul! NB I-es bajnokira készültünk, amikor pár nappal a tervezett kezdés előtt közölték, helyette NB II lesz. A játékosok össszeomlottak. Ekkor kellett emberileg is melléjük állni. Elmondtam, hogy aki akar elmehet. De aki marad, annak tudnia kell, hogy miért marad. Az később nem hivatkozhat semmire, Tudnia kell, hogy a Fradi nem NB II-es csapat, soha nem esett ki, oda csak száműzték. És érezniük kell a közönség újra megnyilvánuló óriási szeretetét, azt a szimpátiát, ami tudatosítja, hogy az anyagi nehézségek ellenére nincsenek egyedül, hogy együtt mindenkinek megmutathatjuk, hogy a Fradival ezt nem lehet csinálni. Ebben az emberi munkában rengeteget segített Lipcsei Peti, hisz az ő szava másként csengett az öltözőben. Ugyanígy hitelesen szólt Albert Flóri, a visszatérő Dragóner Attila és sokaknak reményt adott Tököli Attila is, aki sok NB I-es klub invitálását félretéve mégiscsak a Fradiba igazolt vissza. Adott volt egy szűk mag, amely záloga volt a visszajutásnak.

– Ez az általad említett szűk mag kezdetben mindent meg is tett. Látványos játékkal, többgólos győzelmekkel üzent a mezőnynek és a csapatot száműző MLSZ-nek. Hol tört meg a varázs?
– Valahol ott, hogy a kiárusításnak nem lett vége. Az őszi szezon végén Tímár Krisztiánt is eladták. Hiába jeleztem, hogy 11 emberrel nem lehet végigjátszani egy bajnokságot, sőt egy kupasorozatot. Ugyanis a Magyar Kupában is meneteltünk, nem is akárhogy. 2006 végén Gyirmóton jutottunk tovább, igazi vezéráldozattal, hiszen a bíró már a továbbjutásunk biztos tudatában kiállította Dragónert és Tökölit is. Így játszottunk 2007 elején a Vasassal. Maximálisan bejött, amitől mindig is tartottam, hogy a helyetteseik nem ugyanazon a szinten vannak. Egy-egy helyettesítés mindig elmegy, de így egyszerre sok volt. Ki is kaptunk. A visszavágó a Fáy utcában, már egészen más képet festett, finoman fogalmazva is nem volt számunkra kedvező a bíráskodás. Ekkor történt Tököli Attila ominózus megjegyzése, amit a játékra, a játékvezetésre tett, ám egyesek azt rám vonatkoztatták. Kiestünk és itt elindult valami idegen dolog. A következő bajnoki mérkőzésen a saját szurkolóink háttal a pályának álltak. Bár, hogy szurkolóink voltak-e ezek az emberek azt nem tudom, mert szerintem ez nem szurkolói magatartás. Aztán egy edzésre jöttek ilyen magukat szurkolónak valló emberek és fenyegetőleg léptek fel a saját játékosaikkal szemben. Ez nekem sok volt! A vezetők részéről sem éreztem, hogy ez ellen tenni akarnának valamit. Már a Kecskemét elleni meccs előtt jeleztem, hogy felajánlom a lemondásom, mert ezzel én nem tudok azonosulni. Sajnos, azon a meccsen csúnyán ki is kaptunk. A vezetőség pedig minden vita nélkül elfogadta a lemondásom. Sajnálom, hogy így alakult! Nagy vágyam volt megnyerni azt az NB II-es bajnokságot, majd visszajutva az NB I-be a Fradival elérni és megünnepelni a félezredik bajnoki mérkőzésemet egy elsőosztályú kispadon.

Az első NB II-es szezon képekben

– Mi, szurkolók is mennyivel jobban örültünk volna, ha ez így alakul! De, az élet másként rendelkezett. Már harmadik évünket töltjük az NB II-ben, igaz te legalább elérted az általad is említett bűvös számot a Paks színeiben. A magam nevében ehhez szívből gratulálok és megjegyzem, hogy szerintem mindannyiunknak sokkal kellemesebb érzés lehetett volna a közös ünneplés.
– Köszönöm a gratulációt, de a múlton nincs értelme rágódni.

– Igazad van, zárjuk le ezt a témát. Annyit azért még megkérdezek, mit jelentett számodra az a másfél év a Fradi kispadján?
– Aki ezt nem élte át, az soha nem tudja meg, mit jelent a szurkolók szeretete. Hiába voltam szövetségi kapitány, sok-sok klubcsapat edzője, olyan rajongást és szeretetet, nem tapasztaltam, amit a Fradiban töltött időszakban. Minden nap, bárhol és bármely percben találkozhattam valakivel, aki aláírást kért, biztatott, szeretetéről biztosított. Amikor két hete a Fradi a Bőccsel játszott, jelenlegi csapatommal a Pakssal éppen Kispestre tartottunk a bajnoki mérkőzésünkre. Az Üllői úti stadion előtt elhaladva a szurkolók észlelték a buszunkat és benne engem. Kiabáltak, hogy szeretnének velem fényképezkedni. Mindezt két évvel a távozásom után. Az ilyen apró momentumok nagyon sokat jelentenek egy edző, egy sportember életében. Örökké hálás leszek a sorsnak, hogy a Fradi edzője lehettem, hogy szerény képességeimmel segíthettem ezen a fantasztikus múltú csapaton. És amíg élek, megkülönböztetett figyelemmel kísérem az eredményeit, a sorsát, amely úgy tűnik, végre jó irányba fordult. A magyar labdarúgásnak mindig nagy szüksége volt, a mai helyzetben is nagy szüksége van a Ferencvárosra, különösen az ereje teljében levő Ferencvárosra.

Simon Sándor

A beszélgetés ideje: 2009. március 26.