Elnézést kérek azoktól, akik ezen a ponton egy Vincze Ottóval készült interjút (mert a szavazáson őt tették első helyre) vártak, az egyelőre időpont egyeztetési nehézségekkel küszködik, ám egészen biztos sorra fog kerülni. Adódott viszont egy rendkívüli alkalom, amit korábban nem is reméltem, így érthetően örömmel fogadtam, hogy létrejöhetett. Mai beszélgetőtársam: Gera Zoltán.

Gera Zoltán 1979. április 22-én, Pécsett született. Egy bátyja van, akivel szinte egyidőben kezdett el futballozni 10 esztendősen a Pécsi Kinizsi serdülő csapatában. A testvére kapus volt, ő csatár. Jó kis közösség, jó kis csapat alakult ott ki, amiből Zoli 12 évesen kimaradt, mert „eltévedt”. Minderről később sokat beszélt, soha nem rejtette véka alá múltjának ezt az árnyasabb oldalát sem. Négy esztendő maradt ki, sok szakember szerint talán a legfontosabb négy esztendő a kis futballista életéből, ám Isten segítségével a tehetsége mégis ki tudott bontakozni. Megtérése ugyanúgy közismert, mint eltévelyedése. Ez a beszélgetés nem ezekről szól. 16 esztendősen Harkányba került, az ottani ificsapathoz, ám a megye I-ben játszó felnőttek között is bemutatkozott. 1997-ben visszakerült szülővárosába, a PMFC futballistája lett, egészen 2000-ig. Itt egyre többet játszott az első csapatban, bemutatkozhatott az NB II-ben, sőt 2000 tavaszán, amikor a PMFC szezon közben az NB I-be került, ott is. 2000 nyarán ölthette magára a Fradi zöld-fehér mezét, amelyet sokunk nagy örömére 2004 nyaráig büszkén viselt.

A Fradi előtt a PMFC színeiben 72 NB II-es mérkőzésen 15 gólt szerzett, majd ezt megtoldotta 15 NB I-es mérkőzésen még 4 góllal. A Fradiban 115 NB I-es bajnoki mérkőzésen szerepelt, összesen 32 gólt szerzett. Emellett 11 Magyar Kupa mérkőzés, 5 góllal illetve 12 európai kupamérkőzés, 2 góllal színesíti ezt a mérleget. A Fradival kétszeres magyar bajnok (2000-01, 2003-04), kétszeres ezüstérmes (2001-02, 2002-03) és ugyancsak kétszeres kupagyőztes (2003, 2004).

2004-ben Angliába a West Bromwich Albion csapatához szerződött, ahol két esztendőt az első osztályban (53 mérkőzés, 8 gól), kettőt pedig a másodikban töltött (86 mérkőzés, 13 gól). A második Championship idényben (2007-08) megnyerték a bajnokságot. Mindeközben játszott még 16 kupameccset, 4 góllal. Szerződése lejárta után 2008 nyarán a Fulham FC futballistája lett, ahol tevékeny közreműködésével a csapat eddigi történelme legjobb eredményét érte el a hetedik helyezéssel, amely európai kupaszereplést ér. Zoli 32 bajnokin és 6 kupameccsen játszott, amelyeken 2 illetve 1 gólt ért el.

A magyar válogatottban 2002-től kezdődően napjainkig 60 alkalommal szerepelt, 18 gólt szerzett. A válogatottnak jelenleg is ő a csapatkapitánya.

Mindeddig háromszor választották Magyarországon az év labdarúgójának (2002, 2004, 2005).

Beszédesek és igencsak tekintélyesek ezek a számok, amik azonban még jócskán nőhetnek. A számok után azonban jöjjön a beszélgetés:

– Kezdjük odahaza, Pécsett a beszélgetést. Kinek szurkolt Gera Zoli akkoriban?
– Ki másnak, mint a Pécsnek. A kerítésmászó brigádhoz tartoztam. A kilencvenes években jó kis csapata volt a városnak. Ott védett Bodnár László, a védelemben Kocsis György, a középpályán Dárdai Pali. Nem ritkán játszottak 8-10 ezer ember előtt. És bizony egy-egy gólnál sokadmagammal elindultunk örömködni a kerítésre. Néha egészen félelmetesen meghajlottak a kerítéstartó rudak. A nagyobb csapatok, köztük a Fradi is, számomra egy teljesen más világ, akkor megközelíthetetlennek tűnő világ voltak.

– Játékosként a Pécsi Kinizsiben kezdtél ismerkedni szervezetten is a futballal. Milyen csapat volt az?
– Nagyon összetartó és nagyon jó társaság, akik később, az újrakezdésem után is visszafogadtak, amiért nem tudok elég hálás lenni nekik.

– Eddig úgy tudtam, hogy Harkányban kezdted újra a focit…
– Helyileg valóban ott, de a csapat az ugyanaz volt. Időközben a Pécsi Kinizsi megszüntette a korosztályos csapatokat, ez a csapat egy az egyben Harkányba igazolt. Miután újra visszatértem a normális életvitelhez, 1995-ben megkeresett Bódi Zoltán, a csapat edzője és Harkányba hívott a régi játszótársak közé. Nagyon sokat köszönhetek ennek a gesztusnak, boldogan és örömmel mentem. Játszhattam, játszottam.

– Hogy folytatódott a történet? Hogy kerültél vissza Pécsre?
– Elég érdekesen. Eleinte úgy tűnt, a Videoton játékosa leszek. Egy regionális dél-nyugat magyarországi válogatott találkozón figyeltek fel rám, el is vittek magukkal 1997-ben egy túrára, hogy szokjam a légkört. Jó hogy elvittek, mert így legalább kiderült, hogy nem igazán érzem jól magam köztük, meg amúgy is a junior csapatukba kínáltak szerződést. Szemben Róth Antallal, aki a PMFC edzőjeként hívott, emlegetve az első csapatot is. Ezek után számomra már nem volt kérdés, melyik megoldást választom. Róth Antaltól nagyon sokat tanultam, a játékhoz való hozzáállása, szakmai képességei számomra akkoriban egyedülállóak voltak.

– És lassan, de biztosan kihagyhatatlanná váltál a Pécs csapatából. Amikor 2000 tavaszán az NB I-ben is megmutattad magad, sokan felkapták a fejüket, gondolom a csapatok képviselői is. Miért a Fradit választottad?
– Valóban, 2000 elején szinte minden NB I-es élcsapat le akart igazolni. Én azonban már korábban eldöntöttem ezt a kérdést. Egy esztendővel korábban, még 1999 nyarán, két pécsi társammal, Kardos Ernővel és Sólyom Csabával együtt előszerződést írtunk alá a Ferencvárossal. Csak erről senki nem tudott, egészen sokáig sikerült titokban tartani.

– Ki képviselte a Ferencvárost?
– Dr. Páncsics Miklós és Gál László. Ők intézték a formaságokat, ők írták alá az előszerződést, majd egy évvel később az igazit is.

– Ettől még mindig érvényes lehet a korábbi kérdésem, miért a Fradit választottad? Hiszen a Fradi azokban az időkben (BL szereplés utáni évek) eléggé zaklatott állapotban volt.
– Az első kérdésedre válaszul már elmondtam, a Fradi korábban megközelíthetetlennek tűnt a számomra. Ezek után odajönnek hozzám 20 évesen és előszerződést kínálnak. Nem akartam elhinni, hogy ez velem történik. Akkor még csak éreztem azt, amiről később meg is bizonyosodtam, a Fradi az más, az több, mint a többi magyar csapat. Röviden erre mondják, a Fradi az a Fradi!

– Szóval, 2000 nyarán három ifjú pécsi legény elindult a fővárosba, az Üllői útra szerencsét próbálni. Segített neked, hogy nem egyedül jöttél? Együtt is laktatok?
– Nem laktunk együtt, Csaba és Ernő egy közös albérletbe került, én azonban ragaszkodtam a magányos albérlethez. 18 éves korom óta Pécsett is egyedül laktam, megszoktam ezt, úgy érzem, így jobban tudtam a feladataimra koncentrálni.

– Hogy fogadott a csapat?
– Mindenki nagyon rendes volt velem. Az idősebbek segítettek, semmi panaszom nem lehetett. Nem is volt! Új csapat épült, új edzővel, hiszen Csank Jánost is azon a nyáron nevezték ki a csapat élére. Mondjuk, ő az első időben nem igazán számolt volna velem, mondotta is, hogy egy fél évet még erősödnöm kell, mielőtt a mély vízbe bedob. Erre az első bajnoki meccsemen, a Haladás ellen sikerült beköszönnöm, bedobtam a szaltót, a közönség azonnal el- és befogadott. Csank mester meg is jegyezte, hogy a fizikális erősítési terveinek lőttek, hisz ezek után nem teheti meg, hogy kihagyjon. Nem is hagyott, kénytelen voltam a meccseken edződni. Jó volt ez így, örülök, hogy így alakult. A szurkolók szeretetét pedig nagyon könnyen meg lehet szokni, sokkal jobb így játszani. Egy klubot mindig csak a játékosok és a szurkolók együtt tudnak igazán felemelni és naggyá tenni, mint ahogy a Fradit naggyá is tették a történelem során. Lehetnek akármilyen jó játékosok egy csapatban, nézők nélkül nem sokat ér az.

– Idekerülésed idején tartottál a Fradi szurkolóitól?
– Nem, nem jó szó az, hogy tartottam. Elmesélek egy sztorit. 2000 tavaszán, mint U21-es válogatott Budapesten voltam, és a társaimmal kiültünk az Üllői úton a lelátóra megnézni a Fradi bajnoki meccsét. Nem volt acélos a Fradi, szenvedett rendesen. És amit a szurkolóktól kaptak a játékosok… Úristen, gondoltam magamban, pár hónap múlva engem is így fognak szidni, ha nem megy? Mert ugye akkor már tudtam, hogy ide fogok tartozni. Gyorsan lezártam magamban a kétkedést, mert a recept is adott volt, jól kell játszani, gólokat kell lőni és szeretni fognak. Amit később valóban be is bizonyítottak. Sőt, nem csak azon az ominózus első bajnoki meccsen, hanem már korábban is, a felkészülési meccsek idején, ahol ugyancsak jól ment a játék. Sikerültek a cselek, a váratlan megoldások, gól is volt, amit ugyancsak sokan láttak. Mert a Fradiban egy nyári előkészületi mérkőzésen is sokan vannak. Ezek a sokak engem már előre megkedveltek, ami jóleső érzéssel töltött el. Nem rakott béklyót a lábamra, a bajnokikon is meg mertem csinálni a cseleket, amelyek többsége bejött. A szaltómat is jól fogadták, szóval nem volt mitől tartanom.

– Említed a szaltódat, mint gólörömöt. Ez hogy alakult ki?
– Még gyerekként, a játszótéren kezdtem el próbálgatni. Különböző eséstompító dolgokat, matracot és egyebeket összepakoltunk és ugráltunk. Volt, hogy sikerült is! Aztán Harkányban egy gólom után teljesen spontán jött a mozdulatsor. Másoknak is tetszett, én is megkedveltem, utána már tudatosan alkalmaztam.

– Hozzáteszem, nagy-nagy örömünkre. Ezen a ponton kérdeznélek a mezszámokról. A Fradiban 12-esként kezdtél, aztán legendás 30-assá váltál. Miért volt a váltás?
– 2000 nyarán, mint ifjonc érkeztem, azt mondták, te leszel a 12-es. Köszönettel vettem, örültem, hogy mezt kaptam. Később lehetett választani. Őszintén szólva a 10-es szerettem volna lenni, mert ezzel a számmal sok jó játékos játszott a világban és idehaza is. A 10-es mez azonban foglalt volt, ha jól emlékszem, Schultz Levi viselte. Ugyanez volt a helyzet a 2×10-zel, azaz a 20-assal, míg a 30-as szabad volt, addig, amíg el nem kértem. Egyébként nincsenek számbabonáim, én abban a mezben szeretnék jól játszani, amit éppen felhúzok. Angliában, mikor kikerültem, nem is kérdeztek, az edző jelölte ki a 11-est. Akkor ennek is a pozitív oldalát néztem, hiszen a 11 a kezdőcsapaton belül van, tehát ott számol velem.

– Angliára még visszatérünk, maradjunk még a Fradinál, amellyel már az első szezonodban bajnok lettél. Mondhatjuk azt, hogy mindez igazolta a korábbi döntésedet?
– Ez így nem helyes! A döntésem helyességét már az első mérkőzéseken tapasztaltak, a közönség reakciói igazolták. A Fradi játékosa lehettem 20 évesen. Én, aki négy évvel korábban azt sem hittem volna, hogy korábbi ballépésem okán egyáltalán labdarúgó lesz belőlem. Mindez független volt az eredménytől. Az eredmény az a hab volt a tortán. De milyen édes hab! Fokozatosan érett össze egy jól működő gépezetté a társaság, amely a bajnokság alapszakaszában még eléggé botladozott, ám a rájátszásra történő igazolások valódi erősítést jelentettek, csapatként tudtunk funkcionálni.

– Baráti kapcsolataid is alakultak az öltözőben és a pályán?
– Nem nevezném barátinak ezeket a kapcsolatokat. Egy csapatot nem az visz előre, ha tizenegy barát alkotja. Sokkal fontosabb, hogy egységként működjenek, olajozott gépezetként. Valahol ez is olyan, mint minden más munkahely. Az együtt dolgozó munkatársaknak a célok érdekében kell cselekedniük, mindenkinek hozzátenni az egészhez a maga részét. Ilyen szinten egy futballcsapat is hasonlítható egy munkahelyhez. A szertárostól, a gyúrón és az edzőn át a különböző posztokon játszó játékosokig mindenkinek a legjobb tudása szerint hozzá kell tenni a magáét az elérni kívánt sikerek érdekében. Persze az sosem hátrány, ha az egymás mellett játszó játékosok emberileg is értékelik a másikat, de ennek a kapcsolatnak nem kell feltétlenül barátinak lenni. Ahogy gondolom, neked sem barátod minden munkatársad, akivel egyébként jól együtt tudsz dolgozni.

– Jól gondolod, és egyben tökéletesen meggyőztél ebben a kérdésben. Folytassuk inkább a történeted a Fradinál. A második szezon eleje kevésbé volt sikeres…
– De a vége azzá lett. Úgy tűnt, hogy az új tulajdonos, az általa hozott edző, Garami József jót tett a csapat egységének. Józsi bácsi nálam külön „jó ponttal” indult, hiszen ő is pécsi. De a viccet félretéve szerintem nagyon jól helyrerakta a csapatot, aminek 2002 tavaszán már az eredményei is látszottak, nagyon hátulról indulva úgy lettünk ezüstérmesek, hogy a címvédésre is volt esélyünk.

Kezdjük a varázslatos Gera gólok felidézését itt, 2002.04.06. Akasztó: Dunaferr – FTC 0:1

És egy ollózós csodagól a Sopron ellen

– Gondolom 2003 tavasza már nem ilyen pozitív érzésekkel tölt el?
– Sajnos, valóban nem. Egy abszolút megnyert bajnokságot engedtünk kiénekelni a szánkból, hogy a mesére aposztrofáljak. A kupagyőzelem nagyon szép emlék a Puskás Stadionban, de a bajnokság vége nagyon nem sikerült.

– Miért?
– Nem tudom! Talán az a tudat, hogy megvan, azt az érzetet keltette, hogy automatikusan mennek a dolgok. Edzett a csapat rendesen, mégis fásult volt. Aztán az eredmények is elmaradtak, ami görcsösséget is okozott. Ma sem jó erre a néhány mérkőzésre visszagondolni…

– Ne is gondoljunk! Beszéljünk inkább a rákövetkező évről, amikor minden pont fordítva, és nekünk oly kedvesen sült el. Mit éreztél 2004 tavaszán a Debrecen ellen?
– Életem egyik csodálatos pillanatát! Az volt már csak azért is, mert újra megtelt lelátók előtt játszottunk. És nem csak megteltek azok a lelátók, hanem a szurkolók buzdításától fel is robbantak. El kell mondjam, játszottam már nagyobb nézőközönség előtt is, de az Üllői úti stadion 15 ezres közönsége utolérhetetlen és utánozhatatlan. Mondhatom, felér 60 ezer angollal. Amikor mindenki egyszerre lelkesedik és egyszerre buzdít, az valami olyan félelmetes, hogy nem lehet szavakba önteni. Az angolok, hiába vannak sokan, mégis olyan rendezett közönség látszatát keltik. Nem csendesek, a hangjuk mégis egész más, mint a 15 ezer fradistáé. Olyankor együtt dobban 15 ezer néző szíve a 11 játékoséval, ami alól nem lehet egy játékosnak kivonni magát. Nem irigyeltem soha az ellenfeleket, amikor ezt kellett megtapasztalniuk. Azon a bizonyos 2004-es tavaszon, egy az előző évinél sokkal erősebb Debrecen jött hozzánk, ám az esélyét nagyon korán elveszítette, meg kellett hajolniuk az elszántságunk és a mindent elsöprő lelátói hangulat előtt. Mondom, ilyent én eddig csak az Üllői úton éreztem. Ilyenek voltak az Újpest elleni derbik, néhány kupamérkőzés, például a Stuttgart elleni. Csak azt tudom kívánni a mai játékosoknak, hogy ők is éljenek át hasonlókat. Különösen igaz ez a külföldiekre, akik utána hírét vihetik a világban annak, mit jelent az, ha egy fradista lelkesedik, szurkol.
Néhány videó a Zoli által említett csodás hangulatú mérkőzésekről, természetesen az ő góljaival

És egy Gera mesterhármas a Győr ellen

– A megnyert bajnokság után bekövetkezett az, amitől sokan már korábban is tartottunk, eligazoltál a Fradiból. Miért pont akkor?
– Egy évvel korábban is összeboronáltak már sok csapattal, a török ajánlatot sokan már kész ténynek vették. Ám, én nem akartam Törökországba szerződni! Számomra mindig az volt a fontos, hogy fejlődni tudjak, ki tudjam hozni magamból a maximumot. Ezért választottam Harkány után Pécset, Pécs után a Fradit. A Fradit soha nem hagytam volna el, ha a Fradi mondjuk a Bundesligában vagy az olasz, netán spanyol elsőosztályban szerepel, ahol folyamatosak a kihívások, a fejlődési lehetőség. Ez azonban akkor és valljuk be, még ma is, csupán az álmok kategóriája, a magyar bajnokságban nem lehet egy szintnél tovább eljutni. A fejlődésem szempontjából szükségszerű volt a váltás, ami 2004 nyarára végképp megérett bennem. Arról nem beszélve, hogy akkor ezzel a Fradi is jól járt, hiszen így élő szerződésből kellett kivásárolnia leendő csapatomnak. Az angol bajnokságot korábban a televízióból is csodáltam, lenyűgözött a mérkőzések irama, gyorsasága. Lehet mondani, hogy más lett volna egy spanyol vagy olasz ajánlat, de azt tudomásul kell venni, hogy olyanok nem voltak. Angol viszont igen, így kerültem Birmingham-be a West Brom-hoz.

– Könnyen felvetted ezt az egészen más ritmust?
– Igen, gyorsan beilleszkedtem. Az nem volt meglepő számomra, hogy itt többet, sokkal többet kell futni. Én ugyanis mindig is bírtam a futást, a sok futást is. Ráadásul a közönség is hamar elfogadott, élvezték a játékomat. Számomra hihetetlen, hogy milyen gyorsan találtak ki a nevemmel rigmusokat, énekeket, amiket egy-egy labdába érésemkor skandáltak. Persze, ehhez hozzá kell tenni, hogy a West Brom szurkolótábora angliaszerte híres az egységéről.

– Azért ehhez mutatni is kellett valamit, nem? És nem csak a közönség, hanem Bryan Robson egyik kedvence is lettél, ha jól tudom.
– Ez valóban így van. Robson kedvelte a játékomat. A mai napig kapok olyan visszajelzéseket, hogy még mostanság is elismerőleg szól rólam.
Hát egyebek mellett az ilyen megmozdulásai miatt szerették

– Ők csináltak belőled jobb oldali futó középpályást. Belőled, akit itthon mindenki csatárként vagy legalábbis a csatárok mögött szabadon játszó és irányító középpályásként könyvelt el. Ez hogy érintett?
– Mondtam, hogy mindig azért váltottam, hogy fejlődjek. Igazából itt Angliában értettem meg, azt az egyébként természetes dolgot, hogy védekezés nélkül nincs támadás. Ha nincs egy csapatnál a labda, akkor nehéz gólt rúgni. És azt a labdát nem csak egy-két kiválasztott embernek kell és szabad megszereznie, hanem mindenkinek erre kell törekednie. Ilyen iramú és gyorsaságú játéknál ez alapkövetelmény. Azt is elmondhatom, hogy az angol játékrendszerben én a középpálya közepén „meghalnék”, ott ugyanis a két belső középpályás legfőbb feladata a védekezés és labdaszerzés, bedarálják a magát zsonglőrnek hívő úgynevezett irányító középpályást. Ezekben az angol típusú 4-4-2-es szisztémákban sokkal jellemzőbb az, hogy a középpálya szélein vannak a kreatívabb játékosok, akik akár előre vagy akár befele mozgással tudnak váratlant húzni. Persze a labda elvesztése után azonnal le kell zárni a szélt az ellenfél akciója előtt. Más típusú ez a játék, de én nagyon kedvelem ezt is.

– Épp arra akartam rákérdezni, mennyiben más a játék, erre megelőztél. Nem hiányzik a korábban a Fradiban bemutatott virtuóz, egyénibb játék?
– Ez nem egyértelmű. Az előbb azt próbáltam meg érzékeltetni, hogy ezen a szinten nincs idő egyénieskedni, cselsorozatokat bemutatni. Tudomásul kell venni, hogy ezt nem tűrik, odavágnak keményen. Ezért lett más a játékom. Kevésbé látványos, ám úgy ítélem meg, azért a kitűzött célt elértem, itt is fejlődtem. Egy példán érzékeltetve azt mondhatom, hogy a Fradiban mondjuk 10-ből volt 6 eladott labdám, de a másik 4 megoldásom látványos volt, ami gyakran eredményre is vezetett. Az emberek pedig a látványelemek hatására hajlamosak a hibákat gyorsan elfeledni. Ma pedig 10-ből már 8 labdám jó. Ezen a szinten ugyanis ez az értékmérő, az eladott labdákat az ellenfél kőkeményen megbünteti, azok nagy számát senki sem engedheti meg magának. Magyar szinten még nem voltak ilyen következményei az elszórt vagy elcselezett labdáknak.

– Kitöltötted a szerződésed szerinti négy esztendőt a West Bromnál is, csakúgy négyet, mint korábban a Pécsnél és a Fradinál. Pedig itt is minden évben, minden átigazolási szezonban veled volt tele a sajtó. Miért nem mentél korábban és amikor mentél, miért pont a Fulham-be?
– A profi világban az nem csak tőlem függ, hogy menni akarok vagy nem. A csapatok, a tulajdonosok is képviselik a saját érdekeiket. Ezt pedig, akinek élő szerződése van, tudomásul kell vennie, egy kicsit nehezebb megtalálni a megoldást, mint ha a szerződés éppen lejár. Velem is ez történt. A fejlődésem szempontjából nem volt hátrányos ez a négy esztendő. Az első évben hatalmas bravúrral bennmaradt a West Brom a PL-ben, pedig kevesen hittek benne. A második év nekem sajnos inkább a sérülésekről, a rehabilitációkról szólt, jóval kevesebbet játszottam, a csapat kiesett. A harmadik évben egyértelmű volt a cél, azonnal visszajutni és ebben rám is nagyon számítottak. Sajnos, épp a Wembley-beli playoff-ban buktunk el. A negyedik évben viszont megint minden nagyszerűen ment, meggyőzően nyertük a bajnokságot. Mivel én kitöltöttem az időmet, úgy gondoltam, olyan csapatba kéne mennem, ahol komolyabb célokat fogalmaznak meg. Végül ez lett a Fulham. És ez a döntés is egy jó döntés volt, az eredmények legalábbis ezt igazolták vissza. A Fulham történelmének legjobb helyezését értük el, bejutottunk az európai kupaküzdelmekbe, ami további kihívásokat jelent úgy számomra, mint a csapat számára. Van még hova fejlődni.
Ezt a gólt sokszor láttuk, de a Fulham szurkolói azóta is gyakran nézik

– Ha már a kihívásoknál tartunk. Szerencsére az idén a magyar válogatott esetében is beszélhetünk erről. Beszéljünk tehát egy kicsit a válogatottról!
– A válogatott nekem mindig a szívügyem volt, óriási megtiszteltetésnek vettem és veszem, hogy az országot ilyen módon is képviselhetem. Gellei Imre válogatott be először Svájc ellen 2002-ben. Az ő kapitánysága idején lőttem az első góljaimat San Marino ellen…
Az a bizonyos San Marino elleni mesterhármas

– De micsoda gólokat! Azt hiszem, az Eurosport közvetítése révén akkor figyelt fel Európa arra, hogy van itt egy magyar srác, aki ilyenekre képes. Persze, mi fradisták ezt mindig is tudtuk. Bocs, hogy félbeszakítottalak! Kérlek, folytasd, hisz következett a Matthäus korszak, az első csapatkapitányi időszakod. Arra hogy emlékszel?
– Matthäustól gyakorlatilag szabad kezet kaptam. Nekem nem adott semmilyen speciális taktikát, azt mondta, majd a pályán meglátom és eldöntöm, hogy mit kell csinálni. Nem tagadom, nagyon jól esett, hogy nekem adta a csapatkapitányi karszalagot. Igyekeztem is neki megfelelni, sajnos azonban a csapat vele sem jutott túl a selejtezőkön.

– Aztán jött Bozsik Péter, majd Várhidi Péter, végül Erwin Koeman. Egy valaki azonban mindvégig biztos pont volt, Gera Zoltán. És most sikerül? Most túljutunk a selejtezőn?
– Azt hiszem, mindannyiunk nevében mondhatom, ez minden vágyunk és ezért a vágyért mindent meg is teszünk. Úgy érzem a csapat most minden szinten nagyon egyben van, szerkezetileg, taktikailag és morálisan is. Most valóban azok játszanak, akik a posztjukon a legjobbak és nem feltétlenül azért mert ők a legfiatalabbak. Jót tett a hangulatnak és az elszántságnak az is, hogy végre hozni tudtuk a kötelezőnek nevezett feladatokat, amik bizony nem mindig a legkönnyebbek. Az ellenfelek eredményei is kedvezőnek tűnnek. Az őszi két mérkőzésen Svédország és Portugália ellen minden eldől, hitem és reményem szerint ezúttal a jó irányba. Egy biztos, ez a csapat már nem csak képes, hanem tud is nyerni és ezt mi játékosok is elhisszük.

– Nagyon fogunk drukkolni nektek. Remélem, kicsi lesz a Puskás Stadion nézőtere…
– Reméljük! De az igazi az lenne, ha addigra a futópályát is el lehetne tüntetni és még ott is emberek ülhetnének.

– Térjünk vissza a Fradira! Követted az elmúlt időszak eredményeit?
– Mindig abszolút naprakész voltam és vagyok, használom az internetet.

– Akkor nyilván véleményed is van mindezekről, a sok idegenlégiósról, a játékról. Megosztod velünk?
– Nem könnyű kérdés! A magyar szurkoló, de mondhatom, a magyar sajtó is roppant türelmetlen, azonnali eredményt akar. Azokkal a játékosokkal, akikkel szimpatizál, elnézőbb, akiket fenntartásokkal fogad, azoknak a legkisebb hibáját is felnagyítja. Belegondolok abba, mit éreznék én, aki a magyarnál egy jóval fejlettebb futballt játszó országba ment ki légióskodni és azt kapnám a közönségtől és a sajtótól, amit itt kapnak az itt játszó idegenek. Csak remélni tudom, hogy még nem tudnak magyarul és senki nem fordítja le nekik ezeket a beszólásokat. Mert így nem lehet száz százalékosan a feladatra koncentrálni. Így előbb utóbb egy-egy mozdulatsor végrehajtása közben, még éles szituációban is mérlegelni fog, mi lesz, ha elrontom? Ezen a tavaszon a Fradi végre azokat az eredményeket hozta az NB II-ben, amit mindig is kellett volna. És még ez is szenvedélyes vitákat váltott ki. Szerintem, ez nagyon helytelen út. Ahogy már korábban mondtam, de most is megismétlem, egy klubot a játékosok és a szurkolók együtt tudnak naggyá tenni. Egymást kell inspirálniuk, az eredményeket megbecsülniük, a játékosnak a szurkoló kitartását és hitét, a szurkolónak a játékos lelkesedését, a munkához való hozzáállását és mindenekelőtt az eredményeit. Még akkor is, ha mindezeket idegen játékosok érik el, hiszen ők is a szeretett csapat mezét húzzák magukra, a csapat dicsőségére érik el az eredményeiket. A magyar fiataloknak azt tanácsolom, tanuljanak alázatot, játékhoz való hozzáállást az angol fiataloktól. Tapasztalatból tudom, van mit tanulniuk.

– Ezt egy kicsit bővebben is kifejtenéd?
– Úgy látom, hogy a mai fiatalok nem fogják fel azt, hogy nem elég tehetségesnek lenni, a tehetséget a pályára is kell konvertálni. Továbbá nem elég felvenni a Fradi címeres mezét, abban meg is kell szakadni, tenni is kell a sikerért. És ezért a sikerért akkor is tenni kell, amikor épp nem a pályán vannak, úgy kell edzeni, a civil életben élni, viselkedni, megnyilvánulni. Ezek mind-mind összefüggnek egymással. Így van ez minden csapatnál, ha valaki komolyan veszi azt, amit csinál, de a Fradinál különösen. A klub példátlanul sikeres múltja, az érte szorítók hatalmas tömege felnagyítja ezeket a dolgokat.

– Remélem, neked elhiszik, hogy másképp nem megy, csak az általad elmondottak vezethetnek a jövő további nagy sikereihez, amiben minden igazi fradista hisz. És vajon ezeknek a leendő Fradi sikereknek a részese lehet még Gera Zoltán?
– Mondtam már, ha a magyar futball szintje nem olyan, amilyen, el sem mentem volna. Én fejlődni szerettem volna és szeretnék még, kihozni magamból a bennem rejlő maximumot. Ki tudja, lehet, hogy ezek a célok és elvárások még egyszer összeérnek. Úgy tudom, a Fradi angol tulajdonosai célul tűzték ki, hogy idővel stabil Bajnokok Ligája csapattá váljanak. Én még nem játszottam a Bajnokok Ligájában. De terveim között szerepel, hogy jó volna olyan csapatban játszani, amelyik részese lehet ennek az élménynek.

– Hát! Szerintem sokan örülnénk egy ilyen nagy találkozásnak. Befejezésül azt kérdem, amivel minden ilyen beszélgetést befejezek. Mit üzensz a Fradi szurkolóinak?
– Most, hogy kiböjtölték az NB II-ben eltöltött iszonyúan hosszú három évet, higyjék el, hogy a három szűkös esztendő után újra a sikeres évek következnek. A Fradi visszakerült oda, ahová való, a Fradi nélkül nincs magyar futball. Nem véletlen, hogy a Fradi volt eddig az egyetlen csapat, amelyik egyszer már eljutott a BL csoportkörébe. Azért lehetett ez a csapat a Fradi, mert a jó játékosok mellett ott volt a csodálatos szurkolótábor is. Ha ez a szurkolótábor újra egységbe forr, újra szurkol és lelkesít, akkor a játékosok újra képesek lesznek elérni nagy sikereket. A pepsifoci.hu oldalon vezetett blogomban azzal szoktam búcsúzni, amolyan gyerekkoromban hallott jópofa mondással, hogy „Hajrá Vegyész! Mind az egész”. Most azzal búcsúznék, hogy „Fradi volt! Fradi lesz! Hajrá Fradi!”

Simon Sándor

A beszélgetés ideje: 2009. június 23.