A Fradi vezetői: beszélgetés Rieb Györggyel
A most közölt beszélgetéssel megint egy új irányt vesz vállalkozásom, melyben a Fradiról, a fradizmusról beszélgetek olyan emberekkel, akik ahogy mondják, közel voltak vagy vannak a tűzhöz. Úgy kezdődött, hogy régi, a pályafutásukat már befejező játékosokat kerestem meg.
Később jöttek olyanok is, akik amellett, hogy játszottak a Fradiban, edzői is voltak. A továbblépés már ekkor adta magát, jöjjenek olyan játékosok, akik még ma is játszanak és jöjjenek edzők, akik korábban nem voltak játékosok. Egy nagyon fontos szegmens azonban egészen idáig hiányzott a sorozatból. Olyan emberek, akik ennek a csodálatos klubnak a vezetői lehettek vagy ma is azok. Az ő mondataik más, eddig nem érintett gondolatokat adhatnak hozzá az egészhez, amit Fradinak, fradizmusnak hívunk. Mai beszélgetőtársam a Ferencvárosi Torna Club elnöke: Rieb György.
Rieb György Budapesten született 1955. június 15-én. Már kicsi gyermekkorában, 6 esztendősen elkezdett sportolni, konkrétabban úszni és hol másutt, mint az FTC-ben. Hat esztendeig tartott ez az időszak, minden hajnalban edzésre járt, versenyeken vett részt. Érmeket is szerzett, mégsem lett úszó. Elcsábította az öttusa, amelyet 1967-től 70-ig űzött. Ekkor iskolai tanulmányai miatt felfüggesztette a sportolást, vidékre költözött. Egy esztendő múltán azonban visszatért Budapestre és visszatért az öttusához is, amit aztán 1972-ben végleg befejezett.
A sport után a tanulmányok kerültek az első helyre. 1973-ban autóvillamossági műszerész képesítést szerzett, majd később a győri műszaki főiskolán szerzett közlekedésgépészeti mérnöki oklevelet. Elkapta a „benzingőz bódulata”. Nagyon hamar, már huszonévesen önálló autóalakatrész-kereskedést nyitott, sőt az autóimportban is szerepet vállalt, Moszkvicsokkal, Tavrijákkal, Ladákkal foglalkozott. A négykerekű járművei keletről jöttek, a kétkerekűek terén azonban nyugatra nyitott, az olasz Piaggio cég robogóit vezette be a hazai piacra. 2000-ben lépett egy nagyot, üzlettársaival beindította a Mille Motor Kft-t, amely az Aprilia motorok magyarországi képviselője lett. A sportban az üzleti kapcsolatait először a Magyar Motorsport Szövetség „fedezte fel”, amelynek elnökségi tagja lett. Később a Fradi vízilabda szakosztályában találkozhattunk a nevével, ezen szakosztály ajánlásával lett 2006-ban először az FTC elnökségi tagja, majd a következő évben már a klub elnöke.
Ettől a pillanattól kezdve közéleti ember lett, élete nyitott könyvvé vált a fradisták számára. A sajtó képviselői naponta többször keresik kérdéseikkel, a szurkolók által megfogalmazott kételyekkel, vágynak egy sikeres jövőképre. Ő pedig válaszol, nem szokása visszautasítani a Fradi iránt érdeklődő média képviselőit.
És szerencsére azt is elfogadta, hogy egy magamfajta egyszerű szurkolóval beszélgessen:
– Elöljáróban is köszönöm a lehetőséget, hogy beszélgethetünk. Elárulom az olvasónak, hogy az Elnök Úrral többször találkoztam már különböző rendezvényeken, leginkább a Baráti Kör által szervezetteken. Azt is elárulom, hogy az Elnök Úr megtisztelt azzal, hogy nem kellett soha magázódnunk, mint mondta, a Fradi-családban ez nem szokás. Ez számomra akkor azt jelentette, hogy az aktuális „családfő” is a bizalmába fogadott. Jelentheti ez azt, hogy most sem kell protokolláris beszélgetést folytatnunk?
– Miért kéne? Örülök, hogy a Fradiról beszélgethetek egy szurkolóval. Legyen ez egy baráti beszélgetés, ahogy eddig is beszéltünk, amikor nem akartál belőle cikket írni.
– Köszönöm! Nem lettem volna nyugodt, ha ezt nem tisztázzuk. Akkor kezdem az elején. Egy kicsit készültem az életutadból és valahol olvastam, hogy a te fradista mivoltod bizony nem volt családi eredetű…
– Ne is folytasd! Édesapám tősgyökeres újpestiként, bizony Dózsa drukker volt. Egyebekben pedig elismert közgazdasági szaktekintély, egy időben a Magyar Könyvvizsgálói Kamara elnöke és a MOL felügyelőbizottsági elnöke is volt.
– Akkor hogy lett a gyerekből fradiszurkoló?
– Hát? Ha tudja, hogy ez lesz a történésekből, lehet, másképp csinálta volna. Alig múltam öt éves, amikor szerették volna, ha megtanulok úszni. Elvittek a Margitszigetre, a Hajós Alfréd uszodába. Mit tesz Isten, ott épp Uzdi Réka és Kovács Éva csoportjába kerültem, akik történetesen az FTC úszói voltak. Tanítottak úszni és közben meséltek. Tetszett ez is, tetszett az is.
– Ettől még nem lesz valaki szurkoló. Mi történt később?
– Megtanultam a rendet, a fegyelmet. Kolossa István kezei alá vagy inkább közé kerültem, ahol hat esztendeig úsztam.
– Egy kicsit bővebben, ha lehet, milyen volt ez a rend és fegyelem?
– Kezdődött azzal, hogy bármily kicsik is voltunk, elfogadtatta velünk a munka szükségességét, hogy a sikert nem adják ingyen, azért keményen kell dolgozni. Minden hétköznap már hajnali hatra edzésre kellett menni. Aki késett, annak minden perc késés egy kört jelentett az 50 méteres medence körül, futva. Tavasszal, nyáron, ősszel és télen is egy szál fürdőnadrágban és mezítláb. Nem volt sok késés!
– És ezt gyerekfejjel összekötötted a Fradival?
– Az FTC sportolói voltunk, akik büszkék voltak erre a címre. Hát még arra, hogy ha ez versenyeken is megmutatkozott az eredményekben. Nagyon jó érzés volt egy ilyen sportolói családhoz tartozni.
– Csak visszatérek rá… és Édesapád? Hogy fogadta ezt a számára idegen klubelkötelezettséget?
– Apám mindig azt nézte, mi a jó nekem. Látta, hogy jól érzem magam, nem rettenek meg a lemondással is járó kötelezettségektől. Soha nem próbálta a saját hitvallását rámerőltetni. A sportban sem, de az életben sem. Nagy hálával tartozom neki ezért utólag is. Ahogy cseperedtem, jókat vitáztunk egy-egy Fradi-Dózsa meccsen, miközben néztük azt a Munkácsy televízión. Ám a viták, csak addig tartottak, míg a meccs ment. Gyerekfejjel, a hatvanas években én örülhettem többet, később a hetvenes években ő.
– Megélte, hogy Te nem csak szurkolója lehettél kedvenc klubodnak, hanem vezetője is?
– Nem, szegény 1997-ben meghalt, akkor még messze volt tőlem az, ami most van.
– Hogy folytatódott a sportkarriered? Hogy lettél úszóból öttusázó?
– 1967-ben az áltanos iskolába eljött közénk egy élménybeszámolóra Karácsony László, az 1948-as londoni öttusázó olimpikon. A végén kérdezte tőlünk, ki tud úszni. Ketten jelentkeztünk, elhívott a Csasziba megnézni minket. Úsztam pár hosszt, megfeleltem. És roppant mód örültem, mert az általa elmondottak nagyon izgalmasnak tűntek, az uszodai faltól-falig úszásnál sokkal izgalmasabbnak.
– Melyik klubba kerültél, hisz a Fradinak nem volt öttusa szakosztálya?
– A lehető legjobb helyre kerültem, a Csepelbe. Ott sportolt akkoriban Balczó András is, akire minden gyerek is csak áhítattal tudott felnézni. Persze nem kellett Csepelre járni, az öt szám edzései viszonylag kis területen voltak, jól lehetett őket szervezni, alig kellett többet buszoznom, mintha csak úszóedzésekre mentem volna. A Csasziban úsztunk, a Csaszitól a Hármashatárhegyre kellett edzésként felfutni, a József nádor téren volt a vívó- és lövőedzés, a Tatterzal-ban pedig a lovaglás.
– Meddig tartott ez az időszak?
– 1970-ig. Akkor Sárospatakra mentem gimnáziumba, ami ideiglenesen véget vetett ennek az életnek.
– Pesti gyerekként miért pont Sárospatakot választottad?
– A sportban már megtanultam, mi az az elkötelezettség, az önállóság. Szerettem volna az életben is kipróbálni, úgymond saját lábra állni. Szüleim ebben sem ellenkeztek, így lettem sárospataki kollégista egy esztendeig.
– Miért ilyen rövid ideig?
– Tudod, a kamaszkor! Hirtelen túl sok lett a szabadság! Diplomatikusan fogalmazva közös megegyezéssel elváltak útjaink, így visszakerültem Pestre, a Leőwey Klára Gimnáziumba, ahol le is érettségiztem. Ha már visszakerültem, öttusázni is visszamentem, amit még másfél évig műveltem. Azóta csak hobbiszinten sportolok, a lovaglást nagyon megszerettem, ha tehetem, művelem, csakúgy mint az úszást.
– Hogy fordultál a műszaki pálya felé?
– Már gyerekkoromban érdekeltek az autók és a motorok. Emlékszem 11 éves voltam, amikor apám megengedte, hogy – persze szigorú felügyelet mellett – vezethessem a szolgálati Volgáját. Nem törtem össze! Érettségi után is az autók vonzottak, ezért szereztem meg az autóvillamossági műszerész képesítést, majd jelentkeztem Győrbe a főiskolára. A műszaki pályán nem lehet mellébeszélni, ott valami működik vagy nem működik. Köztes állapot nincs. Mint ahogy egy nem működő dologra sem lehet soha azt mondani, hogy az működik és jó. Nagy hasznát lehet ennek venni a vezetésben.
– Ezt a filozófiát abszolúte megértem és magam is vallom, hiszen én is műszaki végzettségű vagyok. Térjünk vissza a Fradihoz, ahonnan 12 évesen, mikor az úszást abbahagytad, eltávolodtál…
– … de csak mint sportoló. Szurkolóként soha!
– Igen, bocsánat, rossz szót használtam. Hogy tértél vissza? Mivel nyitott könyv az életed, tudjuk, a vízilabdába és mint szponzor. Egy kicsit a részletekre lennék kíváncsi.
– Kezdem ott, hogy a vízilabdázókra már gyerek- és ifjúkoromban felnéztem. Úszóként egy öltözőben öltöztem velük, hallgattam a történeteiket. Engem is büszkeséggel töltött el az a hatalmas sikeráradat, amit ezek a sportemberek minden szinten elértek. Mert nem csak a felnőttek sikereiről beszélhetünk, mögöttük minden korosztály hozzátette a magáét ahhoz, hogy ez a sportág igazi magyar sportág lett. Aztán az élet valóban egy kicsit messzebbre vitt, a barátságok azonban megmaradtak. Példának okáért mindjárt itt van Pálinkás Tibor, a fiam keresztapja, az ő fiának viszont én vagyok a keresztapja. 1993-ban ő volt az, aki elkezdett velem beszélgetni az FTC vízilabdacsapatáról. Először vele beszélgettem, majd elhívott a szakosztály vezetőségéhez is, Papp Alberthez, Farkas Józsefhez. A beszélgetések vége az lett, hogy támogatóként beszálltam a szakosztály működtetésébe, mert szerencsére ezt akkoriban már megengedhettem magamnak. Örömmel tettem, az előbb elmondott gyerekkori emlékek miatt is, de az sem volt rossz érzés, hogy segíthetek a Fradinak.
– Emlékeim szerint a segítség használt, hiszen a pólósok is szállították az eredményeket.
– Jól mondod, a pólósok is. Akkoriban, a 90-es évek közepéről beszélünk, az volt az FTC vezetésének a filozófiája, hogy nincs nagy szponzor és kis szponzor, csak jó szponzor van. Ebből adódóan nagyon sok szponzor volt jelen a klub életében, nem csak a pólóban, az összes szakosztálynál. Ezt a filozófiát Torgyán József szorította a háttérbe, aminek következtében magam is hátrébb vonultam.
– A történéseket ismerjük. Maradjunk azonban a vízilabdánál. Hogy kerültél ismét előtérbe?
– 2006-ban újra megkerestek a szakosztály vezetői. Akkor egyetlen játékosa és 44 millió adóssága volt a pólónak. Összeült a válságstáb, a korábban már említett urak, Wiesner Tamás és mindenekelőtt Gyarmati Dezső. A cél adott volt, tiszta vizet kell önteni a pohárba, a lehetőségek szerint gazdálkodni, csak a takaró hosszáig nyújtózkodni. Gyarmati Dezső javaslatára kezdtünk tárgyalásokat az „ősvasasos” Somossy Józseffel, akit szerencsére érdekelnek a kihívások és elvállalta a szinte lehetetlen feladatot. Aztán az eredmények sem maradtak el. Újra lett csapatunk, amelyik az első évben stabil középcsapattá vált, azóta pedig fokról fokra lépdel előre, egyre merészebb célokat tűzhetünk ki.
– 2006-ot említesz, ez már közel van a tűzhöz. Bekerültél az elnökségbe. Erre hogy emlékszel?
– Új időszámítás kezdődött akkor. A Furulyás- majd a rövid Ináncsy korszak után, a focisták jogtalan kizárását követően, Dámosy Zsoltot választották elnöknek, teljesen kicserélődött az elnökség is. Engem a vízilabda szakosztály jelölt az elnökségbe, ahová ha jól emlékszem ötödik helyen be is választottak. Az időszámítás új volt, a gondok azonban határtalanok. Szembesültünk azzal, hogy az egyesület a megszűnés közvetlen közelébe került. Nyilvánvalóvá vált, hogy egyetlen megoldási lehetőség az ún. tenderfolyamat sikerre vitele.
– Akkor miért nem sikerült ez?
– Akkoriban sok minden idegen volt nekem, sok mindent nem értettem. Leginkább azt, hogy egy ilyen egyesületben miért működnek másként a dolgok, mint a gazdasági életben. Az esetek egy részében annak dekódolása okozta a legnagyobb problémát, hogy mi és miért történik. Aki tudott, ajánlott lehetséges befektetőjelöltet. Én, már mint elnökségi tag is ajánlottam egyet, akit úgy hívtak Kevin McCabe. Sajnos, abban az időben még nem sikerült az üzletet nyélbe ütni, Pedig, ahogy ma már mindenki láthatja, sok-sok hónapot nyerhettünk volna vele, ma már sokkal előrébb tarthatnánk.
– Egyesek azt mondják, hogy Berki Krisztián volt az előretolt bástyád az elnöki székhez. Ha nem titok és megoszthatod velünk, kérlek beszélj a hozzá fűződő kapcsolatodról?
– Már megijedtem, hogy másképp kérded, ahogy mostanában sok újságíró megtette…
– Hogy képzeled? Én nem vagyok újságíró, büszkén vallom, csak szurkolok a Fradinak, de azt nagyon!
– Jól van, csak vicceltem! A kérdésed komoly volt, úgy is válaszolok. Krisztián már a nem védett a Fradiban, hanem itt Dunakeszin. A motorok iránti rajongása közismert, azt is tudta, mi mivel foglalkozunk. Több alkalommal elbeszélgettünk és én egy nagyon ambíciózus fiatalembert ismertem meg benne. Amikor a cégemnél szükségem volt egy emberre, aki a hazai kereskedelmet felügyeli, elemzi, eszembe jutottak ezek a beszélgetések és felhívtam. Örömmel jött, elvállalta a munkát. Én pedig nem csalódtam benne. Nem volt olyan feladat, amitől meghátrált volna, szó szerint éjt nappallá téve dolgozott. Aztán ha végzett, megjegyzem, korábban mint vártam volna, azonnal jött és kérte az újabb feladatot. Az új ismereteket úgy szívta magába, mint egy szivacs a vizet. Megjegyzem, én az ilyen munkatársakat szeretem, a cégemnél minden területen ilyenek dolgoznak. Később, ha jól emlékszem 2006 őszén, Dámosy Zsolt egy elnökségi ülésen kérdezett minket, ki tudna ajánlani egy embert a klubigazgatói posztra. Nálunk ez az időszak amúgy is kisebbfajta holtszezon, ezért azt mondtam Dámosynak, nálam van egy ember, aki fantasztikus munkabírású és képességű, ráadásul sportember és nem utolsósorban Fradi kötődése is van. Behívta, elbeszélgetett vele és alkalmazta. Előbb ideiglenesen, majd végleg. Nem mellesleg a fizetését továbbra is a cégem állta. Így került Berki Krisztián a Fradiba. Nekem az egyik szemem sírt, a másik meg nevetett. A cégem elvesztett egy tehetséges munkaerőt, ám a Fradi nyert egyet.
– Nemsokára azonban a Fradiban is közelebbi munkakapcsolatba kerültetek, hiszen 2007-ben téged választottak elnöknek. Milyen érzésekkel vállaltad ezt a feladatot?
– Arról már volt szó, hogy gyerekkorom óta fradista vagyok. Az elnökségben eltöltött időszak alatt láttam, hogy tényleg iszonyatosan nagy a baj. Ha az elnökség megtisztelt a bizalmával, a kötelességemnek éreztem, hogy elvállaljam a feladatot és a legjobb tudásom szerint segítsek. El kell mondjam, én a Fradit nem egy klubnak tartom, a Fradi egy intézmény, amelynek Magyarországon mindig óriási respektje volt. És ez a respekt a legnagyobb bajban is megmutatkozott. Az FTC elnökeként másként tárgyaltak velem, mint egy üzleti vállalkozás vezetőjeként. Ez persze óriási felelősséget rak az ember vállaira, ezt is vállalnia kell annak, aki ezt a funkciót elvállalja.
– Mivel kezdted az elnöki munkát?
– Azt a szemléletet próbáltam azonnal átültetni a gyakorlatba, hogy a Fradinak nem elsősorban szponzorokat és támogatókat kell keresnie, akik a költségei egy részét állják, tehát nem pénzt kell kérnie, hanem üzletet kell ajánlania. Persze, a legelső időben a túlélést kellett biztosítani, azaz beteljesíteni a mindaddig sikertelen tenderfolyamatot.
– Ami azt jelentette, hogy újra felvetted a kapcsolatot Kevin McCabe-bel?
– Felvettem, a munka elindult, szó szerint versenyt futottunk az idővel. Gondolom, ezt nem kell bővebben kifejtenem, hiszen minden Fradi iránt érdeklődő ember előtt ismertek az események. Hála Istennek, a tender sikeres lett, a Kevin McCabe féle cégcsoport elkezdhetett dolgozni, teljesíteni a szerződésben vállaltakat, a Fradi megmenekült! Persze, mi sem ültünk a babérjainkon. Elkezdtünk tervezni, szigorú szabályokat kidolgozni, hogy mindaz, ami megtörtént soha ne történhessen meg újra.
– Eközben ellenségeid száma finoman szólva sem csökkent. Hogyan élted, éled ezt meg?
– Azt szoktam mondani, hogy a kígyóverem a Fradihoz képest egy 5*-os szálloda. Tudom, hogy nem lettem népszerű azzal a bejelentéssel, hogy „Uraim, a Ferencvárosnál megszűnik az a világ, amikor innen vinni lehet, ide ezentúl csak hozni szabad!” Aki ezt nem tudja elfogadni, azzal nem tudok együtt dolgozni. A cél adott: növelni kell a bevételeket, csökkenteni a kiadásokat. Első lépcsőben ez utóbbival kezdtük a munkát, mert ezt egy gyors állapotfelmérés után meg lehetett tenni. Pár hónap alatt 40 millióról a felére csökkentettük a „head-office” kiadásait, beleértve a bér és anyagi költségeket. Az üzleti életben hozzászoktam, hogy a siker érdekében gyakran kell személyi döntéseket is meghoznom, ahol elsődlegesen csak a cég érdekeire lehetek tekintettel. Így van ez a Ferencvárosnál is. Ami persze, lévén egy a társadalomba beágyazódott intézmény, sokkal nagyobb visszhangot kap. Azonban itt is az elért eredmények kell, hogy minősítsenek.
– Jó! Lassan racionalizálódik a kiadási oldal. De mi a helyzet a bevételekkel? Lesznek-e újra szponzorok?
– Szponzorok persze jó ha vannak, de amint már kifejtettem, az én üzleti filozófiámban nem az első helyen állnak. Sok helyen kommunikáltuk, magam is elmondtam már, hogy azt a pénzt, ami a tender után, az adósságok rendezését követően a klub számláján maradt nem szabad szétosztani, az nem lehet a szakosztályok támogatásának az eszköze. Ha az lenne, hihetetlenül hamar eljönne az az idő, amikor elfogyna és újra abba a helyzetbe kerülnének a szakosztályok, mint korábban. Ez nyilvánvalóan nem lehet jövőkép. Sokkal inkább az, hogy minden szakosztály próbáljon meg üzleti vállalkozásként működni, ahol a kisebbségi tulajdonosok maguk is fontosnak érzik a szakosztály (cég) nyereséges működtetését. Így gondolja ezt az FTC, mint klub és mint a szakosztályok üzleti vállalkozásainak a többségi tulajdonosa is. Mivel tud ehhez hozzájárulni? Elsődlegesen a számláján megmaradt pénz szigorú lekötésével, majd annak éves kamatait már felhasználhatják a szakosztályok. Ez így önmagában persze kevés, ez olyan 40-50 millió körüli összeg. Ám itt utalok vissza arra, hogy az FTC üzleti lehetőséget tud partnerei részére ajánlani, immáron sokkal könnyebben, mint mikor a megszűnés szélén táncolt. Tárgyaltam már a kerületi önkormányzatok (IX. és X. kerület) vezetőivel, hogy a költségvetésük szerint a sportra fordított kiadásaikból miként kaphat többet az FTC. Úgy, hogy biztosítja a kerület iskolái, cégei és a lakosság részére az általa üzemeltetett infrastruktúrát, és személyi feltételeit, hogy ők sportolhassanak, egészségesebben élhessenek. Ez már közügy, amire nem csak hazai, de EU-s források is rendelkezésre állhatnak, azokra lehet pályázni. Ezt a programot az iskolák számára kiegészítjük azzal, hogy indítsanak sporttagozatos osztályokat, amelyek tanulóit a nekik és az edzéseknek is megfelelő időpontban az FTC emblémás saját busza hozza-viszi. Dolgozunk a klub marketing- és merchandising projektjén, ami egyszerűen szólva azt jelenti, hogy a klub nevéhez és hagyományaihoz méltón használjuk ki ezeket a jogokat, az ajándéktárgyak értékesítéséből maximalizáljuk a bevételeket. Ebben a munkában együtt kívánunk dolgozni a futballal, egy egymás közötti szerződés keretében pontosíthatjuk a bevételek elosztását. A már említett lekötött pénzösszegünket fedezetül használva bankhitelekből beruházásokat tervezünk, így a Népligetben egy jégcsarnokot, amit a hokin kívül a curling szakosztály is használni tud. Ugyancsak megoldanánk a birkózók csarnokigényét. Bővítenénk a meglevő népligeti csarnokot, hiszen a két kézilabda szakosztályon kívül immár kosárlabdánk is van. A hitelek visszafizetése is megoldott lenne, hiszen ezek a szakosztályok jelenleg is súlyos pénzeket fizetnek ki csarnokbérletre. Ezek az összegek bőven forrásai lehetnek a hiteltörlesztésnek, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy saját pályán, méltó körülmények között játszhatnak. Sok mindenről beszéltem már, aminek révén már 200 millió körül járhat az az éves összeg, amit a szakosztályok részére biztosíthatunk. És akkor még mindig nem szóltam egy szót sem a klasszikus szponzorkeresésről. Alapelvem a több lábon állás. Minél több stabil lábat sikerül forrásoldalon kiépíteni, annál kevésbé leszünk kitéve a gazdaság hullámzásának. Mindenkinek el kell fogadnia, hogy a XXI. században élünk, a sport- és egyesületi életnek is alkalmazkodnia kell ehhez. Régen ismeretlen fogalmak voltak a sportban a gazdasági társaságok, sokkal ismertebb volt az állami támogatás. Tetszik, nem tetszik, ez utóbbi megszűnt, erre nem lehet építeni. Mindeddig az egyesület alapszabályát csak toldozgattuk, foltozgattuk, hogy megfeleljen az új kihívásoknak. Fontos feladatnak tartom, hogy előkészítsünk egy teljesen új, a XXI. századnak megfelelő alapszabályt, amellyel hosszú évekre egyenes mederbe terelhetjük a klub működését.
– Köszönöm ezt a részletes, kimerítő választ, nem gondoltam volna ilyenre, mikor kérdésemet feltettem. De ugye most a futballról nem beszéltél?
– Persze, hogy nem. A focin kívüli szakosztályokban az FTC-nek 52 %-os részedése van, azok gazdaságos és sikeres működtetése többségében függ a klubtól, erre fordítja a bevételeit. Az FTC Labdarúgó Zrt-ben az FTC-nek mint klubnak öt százalék részesedése van, a többi 95 % a Kevin McCabe vezette cégcsoporté. Nyilvánvaló, hogy ez az 5 % részesedés nem jogosítja fel a klubot a döntések meghozatalára. Csak olyan kérdésekben van vétójogunk, mint a csapat neve, a csapat színei, a csapat címere, a csapat székhelye. Ebből adódóan mindenki megnyugodhat, hogy a Fradi futballistái mindig FTC név alatt, zöld-fehérben, Fradi-címeres mezben és az Üllői út 129-ben fognak sportolni. Minden egyéb kérdés, így a legfontosabbak is, mint a Zrt. költségvetése, sportszakmai, gazdasági és személyügyi döntései az angolok irányítása alá tartoznak. Van, amiről konzultálnak velünk, van, amiről nem, ez a belátásukra van bízva.
– Nem kerülhetem meg a kérdést, hiszen sokan támadnak ezzel. Az elmondottak ellenére te a személyedben is gyakran nyilatkozol a futball jelenéről, terveiről, jövőjéről. Aztán, ha nem úgy történik valami, ahogy korábban nyilatkoztad, rád zúdul össztűz. Hogy is van ez?
– Oda kanyarodom vissza, amiről korábban már szóltam. Az FTC nem egy klub, az FTC egy intézmény. Minden alkalmazott, így az elnök is ezt az intézményt képviseli. És méltón kell képviselnie! Ebben az országban természetes, ha sportról beszélünk, akkor eltekintve a négy évente megrendezésre kerülő olimpiáktól, a legtöbb embernek a futball ugrik be, azzal azonosítja. Így van ez, mióta világ a világ, természetes, hogy így van a Fradiban is. Az emberek, de gyakran a sajtó munkatársai is eltekintenek attól a ténytől, amiről az imént szóltam, hogy a Labdarúgó Zrt. nem azonos az FTC-vel, mint klubbal. Beidegződés, hogy az FTC elnöke mindenért felel. Gondolom, ezért van, hogy futballal kapcsolatos ügyekben is megkeresnek. Ilyenkor eldönthetem, hogy válaszolok vagy az illetékeshez irányítom. Én úgy ítélem meg, hogy az FTC elnökeként nem lehetek lekezelő az emberekkel, főleg nem az újságírókkal. Az embereket a Fradi érdekli, a Fradi körüli eseményekkel lehet eladni az újságokat. Ha felhívnak és felteszik a kérdést, hogy például kit igazolunk, akkor mindig elmondom, hogy ez nem az FTC elnökének vagy elnökségének a kompetenciája, hanem a Labdarúgó Zrt. vezetőié. Az is természetes, hogy ezekkel a vezetőkkel jó kapcsolatban vagyok, így esetleges terveikről, lépéseikről informálnak. Ilyenkor elmondom, hogy a vezetőség szándékai szerint igazolni fogunk. Azt is, hogy a szándékok szerint itthonról is szeretnénk igazolni, sőt még azt is, hogy külföldről is hazacsábítanánk válogatott szintű játékost. Mondom, a vezetőség szándékai szerint, akik ennek megfelelően mindig meg is teszik a lépéseket. Tárgyalnak hazai játékosokkal és klubokkal, csakúgy mint a külföldön szereplő jelöltekkel. Ám, ha az a tárgyalások eredménye, hogy a Zrt. költségvetésbe az adott játékos vagy klub igényei nem illeszthetők be, akkor abból az igazolásból, hozzáteszem, nagyon helyesen, nem lesz semmi. Ilyenkor az marad meg az emberek emlékezetében, pedig a Rieb is megmondta és mégsem. Pedig a Rieb csak annyit mondott, hogy mik a tervek, ezt vagy leírja az újságíró vagy nem, ugye vannak különböző stílusú újságok. De, ha le is írja, ezeken a feltételes mondatokon, sok esetben kötőszavakon hajlamosak az emberek átsiklani. A feltételes mondatokat sokan kijelentésként értelmezik. Az igazolásokhoz hasonló sarkalatos ügy a stadionépítés kérdése. Minden esetben elmondom, hogy meg fog épülni a stadion, úgy, ahogy azt tavaly decemberben a sajtótájékoztatón bemutatták. Tudomásul kell venni, hogy a hatósági engedélyek kiállításának Magyarországon feltételei vannak, ezeket sem az FTC elnöke, sem a Labdarúgó Zrt. vezetői nem írhatják át. Az angolok a kezdet kezdetén egy szisztematikus építőmunkát vázoltak fel, amit akkor is fokról-fokra tartottak megvalósíthatónak. Tessék megnézni, minden, amit ígértek, úgy gazdaságilag, mint sportszakmailag, az úgy teljesült. Tényleg nem értem az ellenszurkolókat! Ám ha kell, elmagyarázom ezeregyedszer is, nem hátrálok meg. Azt szoktam mondani, hogy én magyar ember vagyok, de nem magyar mentalitással. Ennek talán az az oka, hogy őseim között vannak németek, osztrákok, magyarok és székelyek is. Remélem, ezek után te nem fogsz a futballról kérdezni! Javaslom, keresd majd meg Berki Krisztián, az ő szavai ott kompetensebbek.
– Köszönöm, feltétlenül meg fogom tenni! Így, a beszélgetésünk vége felé egy kicsit visszakanyarodnék az elejéhez. Édesapád nem volt fradista, Te az lettél. És a gyermekeid?
– Mindenkit megnyugtatok, én már ezt a fantasztikus érzést örökítettem tovább. Nem parancsszóval, nem tekintéllyel, hanem tiszta szívvel, példamutatással.
– Ez végszónak sem rossz! Köszönöm a beszélgetést!
– Örömmel vállaltam, hisz az újságírók fontosak, de a szurkolóknál fontosabb nincs! Sportolók, edzők, vezetők, szurkolók, így együtt alkotjuk ezt a 110 éve működő hatalmas családot.
Simon Sándor
A beszélgetés ideje: 2009. július 6.
Akit érdekelnek az ilyen beszélgetések a Fradiról, a fradizmusról, az alábbi nevekre kattintva olvashatnak még hasonlókat:
a mai Fradi játékosaival, mint Lipcsei Péter és Dragóner Attila,
ma is aktív játékosokkal, mint Gera Zoltán és Tököli Attila,
egykori Fradi játékosokkal, akik edzők is voltak, mint Nyilasi Tibor és Varga Zoltán,
olyanokkal, kik csak edzők voltak a Fradiban, mint Gellei Imre , László Csaba és Csank János,
és persze egykori játékos kedvencekkel, mint Bánki József, Fischer Pál, Limperger Zsolt, Telek András, Nyilas Elek, Szűcs Mihály, Hajdú Attila, Nagy Zsolt, Keller József, Páling Zsolt és Balogh Gábor.