A Fradi a Zalegerszeggel játszott bajnoki mérkőzést, ráadásul úgy, hogy előtte két héttel egy felkészülési meccsen is egymásnak feszültek volna, ha a vihar nem fújja el azt az alkalmat röviddel a kezdés után. Az a meccs nem fejeződött be, de nekem szerencsém volt, találkozhattam az ellenfél edzőjével, akivel nagyon gyorsan sikerült leegyeztetni egy újabb találkozót, a bajnoki mérkőzés előtti időszakra, ha már újra Budapestre jönnek. Az ellenfél edzője, másfél évvel ezelőtt még a mi edzőnk volt, sőt korábban is, amikor bajnoki címig vezette együttesünket, az volt a 27-ik.

Én egy kicsit aggódtam, hogy a mérkőzés előtti hangulatban nem lesz nyugodt a beszélgetésünk, ám Csank János megnyugtatott, hogy ő nem ideges típus. Megnyugodtam, így létrejött a beszélgetés, nem is akárhol, az FTC klubház épületében, az orvosi szoba előterében. A beszélgetés tényleg nyugodt volt, a helyszín adta lehetőségeket közelebbről nem kellett kihasználni, orvosi segítséget nem kellett használni. Mai beszélgetőtársam: Csank János.

Csank János Ózdon született, 1946. október 27-én. Már gyermekkorában sokat focizott, természetes, hogy labdarúgó lett. Eleinte a mezőnyben játszott, később azonban a kapuba állt. Védett az Ózdi Kohászban az NB II-ben, a DASE (Debreceni ASE) csapatában, alsóbb osztályban 1965-től 1969-ig. Egy év veszprémi kitérő után visszatért Ózdra, újra a Kohászhoz 1972-ig, majd hét esztendőn keresztül az Egri Dózsa kapusa volt. Egykori csapatai ingáztak az első és a másodosztály között, ám a sors úgy hozta, hogy ő mindig abban védett, amelyik éppen az alsóbb osztályban játszott.

Pályafutása végén már tudatosan készült az edzői hivatásra, annak ellenére, hogy a futball mellett agrármérnöki diplomát is szerzett. Mint, azóta közismert, életét azonban mégis a futballnak szentelte. Edzőként 1983-ban, Egerben kezdett, három év után váltott, Békéscsabára tette át a székhelyét. Itt is három esztendőt töltött el, immáron egy nagy sikerrel, 1988-ban csapatával megnyerte a Magyar Népköztársasági Kupát. Békéscsaba után hat esztendeig a Vác csapatát vezette, ahol legnagyobb sikere az 1994-ben megnyert bajnoki cím, ami mellett kupadöntők és második helyek jelezték a szakmai munka nívóját. 1995-ben Görögországba szerződött, a Proodeftiki Pireusz másodosztályú csapatához. Ez a munka hozzá képest rövid ideig, nem egészen egy esztendeig tartott. Hazatérve elfogadta az MLSZ vezetőinek hívását a szövetségi kapitányi posztra, amit korábban még a Vác edzőjeként háromszor is visszautasított. 19 mérkőzésen vezette a magyar válogatottat, mérlege 6 győzelem, 3 döntetlen és 10 vereség. Vezetésével jutottunk el mindeddig utoljára egy pótselejtezős helyig az 1998-as VB-re kvalifikáló selejtezőkben, a Norvégia mögött megszerzett második hellyel. Igaz, erre a pótselejtezőre sem ő, sem a magyar labdarúgó közvélemény nem emlékszik szívesen, hiszen Jugoszláviától két súlyos vereséget szenvedtünk. Ezután folytatódott klubedzői karrierje. 1998-ban egy esztendeig újra Vácott, majd egy esztendeig a Videoton csapatánál, ahol bajnoki címet nyert az NB II-ben. Az NB I-ben azonban mégsem a fehérváriakat vezette, hanem a Ferencvárost, nem is akárhogy, egészen a bajnoki címig. A bajnokság utáni évben az őszi szezonban bontottak vele szerződést, azonban rövid ideig maradt munka nélkül, az akkor másodosztályú Siófok szerződtette. A Siófokot az első évében visszahozta az NB I-be, ez a bravúr már a negyedik volt, három különböző csapattal (Eger kétszer, Videoton, Siófok). További állomáshelyei: Székesfehérvár (újra a Videoton, immár az NB I-ben), 2003/04, Sopron (2005), Győr (2005/06), Diósgyőr (2006/07). Ezután jött másodszor is a Fradihoz, immáron az NB II-be, azzal a céllal, hogy pályafutása során egy negyedik csapatot is, ötödik alkalommal visszajuttasson az NB I-be. Sajnálatos módon, ez pont a Fradival nem sikerült neki. Innen Zalaegerszegre került, ahol a mai napig dolgozik a ZTE edzőjeként.

Az edzői karrier hosszas felsorolásából is látszik, igen tekintélyes lehet az NB I-es mérkőzéseinek a száma. Valóban az, a mai napig 529 NB I-es mérkőzésen ült a kispadon, amely számmal a mai magyar edzői mezőnyben a második helyen áll Garami József mögött, mögötte pedig Gellei Imre következik. Érdekesség, hogy mindhárman voltak a Fradi edzői. Az az 529-es szám az edzői örökranglistán is nagyon erős, Garami József 650 mérkőzéssel első, Dr. Lakat Károly 625-tel második, Kovács Ferenc pedig 533-mal harmadik. Még öt mérkőzés, és Csank János itt is a dobogón lesz.

Kezdjük a beszélgetést:

– Először is köszönöm, hogy időt szakítottál rám…
– Nincs mit köszönni. Megbeszéltük és az csak természetes, hogy ehhez tartom magam. Várom a kérdéseket!

– Milyen volt a gyerekkorod, hogy kezdődött a pályafutásod?
– Ózdi gyerek vagyok. A szüleim nem sportoltak, ám engem nem akadályoztak abban, hogy kielégítsem a mozgásigényemet. Kölyökként rengeteget fociztam a grundon és az iskolai csapatokban…

– Már akkor is a kapuban?
– Dehogy, csatárt játszottam, illetve azt szerettem játszani. Volt azonban egy bökkenő, senki sem tudott védeni. Nekem meg volt hozzá érzékem, így a csapat érdekében is be kellett állnom a kapuba. Nyolcadikos koromig felváltva szerepeltem a kapuban és a mezőnyben. Onnantól kezdve maradtam a kapuban, annál is inkább mert akkoriban hirtelen sokat nőttem, így a fizikai adottságaim is megfelelőbbé váltak.

– Bocsánat az előbb félbeszakítottalak. Melyik volt az első hivatalos csapatod, az Ózdi Kohász?
– A Kohász akkoriban Ózdon nagycsapat volt, nem volt egyszerű oda bekerülni, 10-13 éves voltam, labdaszedőként „kezdtem” Az Ózdi MÁVAUT-ban, majd az Ózdi Vörös Meteorban játszottam, amelyek a megyei bajnokságokban villogtak. De amikor bekerültem az úttörőválogatottba, az már felkeltette a helyi vezetők figyelmét is, így gimnazistaként már a Kohászban védtem.

– Gondolom, még nem az első csapatban. Vagy igen?
– Tartalék voltam, a tartalék bajnokikon védtem.

– Kapusként volt példaképed?
– Hogyne lett volna! Aczél László, a Fradi kapusa. És ezt nem azért mondom, hogy neked kedveskedjem itt a Fradi-pályán. Igazi gumiember volt, fantasztikus reflexekkel. Nagyon örülök, hogy megadatott, hogy egy meccsen védhettem vele. 1965-ben, amikor az NB I-ben az első csapatok a Népstadionban játszottak egymással, aznap a tartalékok az Üllői úton a falelátós pályán meccseltek. Aczél védte a Fradi, én pedig az ózdi kaput.

– Az eredményre is emlékszel?
– Kikaptunk 2:1-re, Németh Miki egy olyan ollózós gólt vágott be nekem, amilyent személyesen azóta sem láttam, Aczél pedig egy kivételével megfogta a csatáraink lövéseit.

– Szóval, akkor már ott dörömböltél az NB I-es ózdi csapat kapuján, mégis alsóbb osztályba, Debrecenbe, igazoltál. Miért?
– Mert tanulni akartam. Felvettek Debrecenbe az egyetemre az agrárszakra. A DASE csapatában a tanulás mellett játszottam, sőt később edző is voltam.

– Már akkor?
– Volt külön edzője a csapatnak, engem viszont már érdekelt a dolog. Negyedikes koromban elküldték az edzőt, így lettem az NB III-as csapat játékosedzője. Ekkor olvastam el az első edzői szakkönyvet, Zalka András írta, „Alsóbb osztályú labdarúgók edzése” volt a címe. Nem tagadom, ezek az élmények is közrejátszottak abban, hogy később végleg az edzői hivatás felé fordultam.

– Értem, így az egyetemi éveket a futballban sem töltötted haszontalanul.
– Annyira nem, hogy amikor Debrecen után újra Ózdra kerültem, megszereztem a középfokú edzői képesítést is. Ózdon két évet védtem az NB I/B-ben, majd Egerbe igazoltam, amelyik fél évvel később esett ki az NB I-ből. Nagyon pikáns volt az első Ózd-Eger meccsen nem az ózdi kapuba állni. Lényeg az, hogy 1979-ig Egerben védtem a 2. ligában, utána abbahagytam az aktív játékot.

– A korod miatt? 33 év a kapusoknál nem kor.
– Nem, nem a korom miatt. Sokkal inkább azért, mert akkor már végérvényesen eldöntöttem, edző leszek. Felvettek a TF-re, négy év alatt megszereztem az okleveles szakedzői képesítést. Egerben hagytam abba a játékot, Eger adta meg a lehetőséget, hogy debütálhassak edzőként. Mindez 1983-ban volt, az NB II-ben.

– Ezt nevezem debütálásnak! Első edzői évedben bajnokként feljuttattad az egri csapatot az NB I-be, oda, ahonnan 1972-ben éppen akkor esett ki, amikor Te odaigazoltál.
– Tudod, ha már játékosként nem jött össze az NB I, legalább edzőként be akartam pótolni, ezért igyekeztem nem sok időt elvesztegetni.

– Milyen volt ez az NB I-es világ? Az eredmények szerint nehéz, hiszen azonnal ki is estetek.
– Óriási volt a konkurrenciánk. Soroljak csapatokat? Ebben az évben a kiesés ellen harcoltak olyan csapatok, mint az MTK, az Újpesti Dózsa, a jónevű Tatabánya és persze mindenekelőtt a Fradi, amelyik ebben az évben drasztikusan fiatalított.

– Látom, a Fradit csak-csak előhozod minden lehetséges alkalommal…
– Miért ne hoznám, mikor ezek a tények. Abban az évben tízszer nyert az Eger, mégis kiesett. Igaz, az is tény, hogy a Fradi oda-vissza megvert minket. Jött még egy NB II-es év, ahonnan azonnal visszajutottunk.

– Te viszont váltottál. 1986-ban nem az Eger, hanem a Békéscsaba edzőjeként ültél le az NB I-es kispadra. Miért?
– Mert kitöltöttem a hároméves szerződésemet Egerben. Ilyenkor az ember, ha jól végezte a dolgát válogathat az ajánlatokban. Én Békéscsabáról kaptam olyan ajánlatot, amin elgondolkodtam és elfogadtam, mert előrelépésnek tekintettem.

– Miért volt ez előrelépés? Hiszen a Békéscsaba az előző években csupán a bajnokság alsó felében végzett.
– Azért, mert standard első osztályú csapat volt. És azért, mert olyan játékosok voltak ott, akikben benne volt az előrelépés lehetősége. Egy évet még együtt dolgozhattam a békéscsabai labdarúgás emblematikus alakjával, Pásztor Józseffel, de a fiatalabbakban is lobogott a tűz. Közülük most csak egyet emelnék ki, Csató Sándort.

– Sejtem, miért. Veled érte el a békéscsabai labdarúgás az első igazi nagy sikerét, 1988-ban kupagyőztes lett. Gondolom, akkor váltál országosan ismert edzővé. Jól gondolom?
– Szerintem nem. A szakma egészen biztosan értékelte korábban is a teljesítményemet. Az viszont kétségtelenül igaz, hogy a nagyközönség akkor figyelt fel a nevemre.
Az a bizonyos 1988-as kupadöntő (Békéscsaba – Bp. Honvéd)

– A kupagyőzelem kapcsán először kóstolhattál bele a nemzetközi futballba. Milyen érzés volt?
– A futballt minden országban és minden pályán azonos szabályok szerint játsszák. Így egy-egy meccsre történő felkészülés során nem érhettek meglepetések. Az viszont igaz, hogy odakint más a futballt körülvevő közeg, ott igazán csak a futballra kell koncentrálni.

– Azért említsük meg az első nemzetközi eredményeidet is, hiszen a Békéscsabával kiejtetted a norvég Byrne csapatát, idehaza ráadásul 3:0-s győzelemmel, maj a török Sakaryasport is sikerült itthon legyőzni (1:0). Ezek az eredmények méltán emelték az edzői ázsiódat. A sikeres békéscsabai évek után következett Vác, a még nagyobb sikerek ideje. Három évet töltöttél Békéscsabán, feltételezem, annyi időre szerződtél, lejárt a szerződésed és új kihívásokat kerestél…
– Látom, gyorsan tanulsz! Ez pontosan így van.

– Hogy kezdődött a váci csoda?
– Nehezen! Az első évben 11-ik lett a csapat, nem mellesleg, éppen előző csapatom, a Békéscsaba mögött. 1990-ben aztán már végig a dobogóért harcoltunk, amelyről éppen csak lecsúsztunk. A harmadik évben pedig már az aranyért futottunk nagy versenyt, természetesen a Fradival, amely végül egyetlen ponttal megelőzött.
Az FTC-Vác meccs arról a tavaszról

– Erre sokan emlékszünk, hiszen az volt a Fradi dicsőséges tavaszi menetelése 1992-ben. Nagyszerű verseny volt, hiszen a sorozatos győzelmek ellenére a Vác csak nem akart lemaradni, ők is hozták a meccseiket.
– Sok ilyen párharc kellene a magyar futballnak. A Fradi mindvégig bírta a nyomást, nem botlott, megérdemelten nyert.

– A váci eredmények javulása tényleg csodaszámba ment, de mi volt a titok?
– Jó futballistákkal, jó közegben dolgoztam. A vezetők is tették a dolgukat, valóban csak a szakmára kellett koncentrálni. A játékosaim pedig azon túl, hogy jók voltak, sikerre is éhesek. A legtöbbjük olyan csapatoktól jött, ahol ilyen-olyan okokból nem voltak alapemberek, égtek a bizonyítási vágytól. És ami a legfontosabb, nem rettentek meg az elvégzendő munkától.

– Akkor már értem, hogy a váci periódusod miért tartott tovább három évnél. Gondolom, amit elkezdtél, be is akartad fejezni, a kihívás a legmagasabb szinten is adott volt, ezért ahhoz nem kellett váltani.
– Kellek én még ide? Hiszen pontosan válaszolsz helyettem is. Meg különben is lassan kezdődik a meccs, ahol azért nem ártana a kispadra ülnöm.

– Jól van, majd gyorsítunk, mert kérdés még lenne szép számmal. Hosszabbítottál Vácon még három évet, jött még egy ezüstérem, majd a várva várt arany, a harmadik évben pedig osztályozós hely. Miért volt a visszaesés?
– Ne felejtkezzünk meg a kupadöntőkről sem. A Vácott töltött hat év alatt három kupadöntőt játszottunk, kétszer a Fradival, egyszer az Újpesttel, sajnos mindhármat elbuktuk. De visszatérve a kérdésre, ami a visszaesést firtatta. Korábban említettem, hogy sikeréhesek voltak a játékosaim. Nos, a nagy sikert elérték, immár nem kiegészítő emberekként számolhattak velük a magyar labdarúgásban, többen válogatottak, keresett sztárok lettek. Itt is bebizonyosodott az az alapigazság, hogy a nagy sikert, még ha gyötrelmesen nehéz és sok munkával is, de könnyebb elérni, mint azt megtartani. Az osztályozón azért bentmaradt a Vác.
A bajnoki arany évéből egy győztes meccs Debrecenben

– Edzője viszont új kihívások után nézett. Nézhetett, hiszen megint letelt az a bizonyos három esztendő. Légiósnak álltál, Görögországba szerződtél, mégpedig a másodosztályba. Újra és újra, de csak az a kérdés, miért?
– Itthon elértem azt amit edző elérhet. Nem az úgynevezett nagycsapatok egyikével nyertem bajnokságot és kupát is. Ki kellett próbálnom magam külföldön is. Volt bennem kalandvágy is. A másodosztály nem zavart, miért is zavart volna, itthon is így kezdtem. De most megelőzöm a kérdésedet és gyorsan megválaszolom, miért csak egy esztendeig tartott ez, miért nem töltöttem ki, életemben először, az aláírt szerződésemet. Kezdem ott, hogy hamar rájöttem, görög klubom vezetőinek nem a korrektség a legjellemzőbb ismérve. Egészen mást ígértek, mint amit teljesítettek. És itt nem csak az anyagiakra gondolok, sokkal inkább a szakmai kérdésekre. Megbeszéltük az igazolások színvonalát, amiből semmi sem valósult meg. Így pedig nem lehet dolgozni, még Görögországban sem, ezért már a félidőben arról kezdtünk el tárgyalni, miként lehet ennek véget vetni. Úgy lehetett, hogy közös megegyezéssel szerződést bontottunk, hazajöttem.

– Most én köszönöm a monológgá változtatott dialógot. De mindez talán azt is bizonyítja, hullámhosszaink nincsenek oly messze egymástól. Hazajöttél Görögországból és megkaptad a legnagyobb magyar edzői titulust, szövetségi kapitány lettél. Erre kevesen gondoltak akkor, sokkal inkább a váci sikerszéria idején.
– Mondjuk, hívtak akkor is, nem is egyszer. Három alkalommal mondtam nemet, mert élő szerződésem volt a Váccal. A negyedik megkereséskor, pedig szerződés nélküli edzőként csak nézőként jártam meccsekre, így nem volt vitás, hogy elvállalom.

– Azt hittem, azt mondod, ez is kalandvágyból történt. De félre a tréfával, miként emlékszel vissza erre a korszakodra? Immáron nem azokkal dolgozhattál, akik csak úgy maradtak, hanem épp ellenkezőleg, a legjobbak közül csemegézhettél.
– Az utolsó két meccs kivételével igen kellemes emlékeim vannak. Valóban, a legjobb magyar játékosok közül válogathattam, de volt egy bökkenő. Ellentétben például a mára kialakult helyzettel, amikor legjobb játékosaink nívós bajnokságokban, mint az angol, német, holland, játszanak, és tényleg játszanak, akkoriban még nem ezek voltak a célországok, sokkal inkább Izrael, Ciprus, Ausztria. Azt gondolom, nem kell ecsetelnem a különbséget, hogy ez mit jelent. Akkori légiósaink a magyar körülményekhez képest jól kerestek, de szakmailag egyáltalán nem fejlődtek. Így az igazán éles szituációkban, nyomás alatt nem tudtak átlépni a saját árnyékukon.
Egy győztes meccs VB-selejtezőn

– Újra klubedző lettél. Gyorsítsunk egy kicsit, mondjuk a Fradiba kerülésedig!
– A kapitányság után visszamentem Vácra, de utólag látom, ez nem volt jó döntés. Az első váci korszakomhoz képest ott minden megváltozott. Az állam végérvényesen kivonult a labdarúgásból, nagyon sok klubnál szerencsevadászok kerültek reflektorfénybe. Vácott is ekkor kezdődött el az igazi bomlás, minden szinten megszűnt az egység, játékosok között, akik többet foglalkoztak az anyagi problémáikkal, mint a játékkal. Vezetők és játékosok között és hadd ne soroljam, szinte minden szinten, a csapat szétzilálódott. Szerencsére 1+1 éves szerződésem volt, így az első év végén nem kívántam azt meghosszabbítani. Az NB II-be kiesett Videoton keresett meg, akikkel ugyanígy szerződtem. Az akkor egycsoportos NB II-t fölényesen nyertük, 103 ponttal, 106 rúgott góllal. Mielőtt érvénybe lépett volna a hosszabbítási opció, keresett a Fradi. Elgondolkodtam, hogy előttem is sokan mondták már, hogy Magyarországon az edzőknek két vágyálma lehet, egy szövetségi kapitánynak lenni, kettő a Fradi edzőjének lenni. Nem beszélve a kihívásról, ami addig is végigkísérte a pályafutásom. Nem hosszabbítottam Fehérváron, a Fradihoz szerződtem.

– Helyben vagyunk! Azt már meg is válaszoltad, hogy miért vállaltad. Ki keresett meg a Fraditól?
– Dr. Páncsics Miklós, vele egyeztettem a részletekről.

– És mit kért?
– Csak azt, hogy dolgozzam nyugodtan. Elmondta, hogy miként alakul a játékoskeret, kérdezte, lenne-e valami javaslatom. Mivel nekem amúgy rendszeres hobbim a meccsrejárás, képben voltam az alacsonyabb osztályokban is. Az elmondottakon felül azt kértem, Balog Zolit igazolja le a Ceglédből. Páncsics csodálkozott ugyan, mert fogalma sem volt róla, hogy miért kérem, de megtette, könnyen tehette, nem került sok pénzbe. Én meg nem csalódtam benne, mint ahogy gondolom, azóta a fradisták többsége sem.

– Amúgy, gondolom, a játékoskeret sem alakult rosszul, hiszen ebben az évadban lett a Fradi játékosa többek között Gera Zoli, Pinte Attila, jött újra vissza Szűcs Lajos, Hrutka János. És bajnok lettél újra! Nem rontotta el az örömödet, hogy sokan azt mondták, a te csapatod volt minden idők leggyengébb Fradi bajnokcsapata?
– Bántásként mondták, ám én dicséretként éltem meg. A leggyengébbeket is győzelemre tudtam vezetni. Mi ez, ha nem szakmai bravúr?
Egy csodás emlékű mérkőzés a bajnokság szezonjából, győzelem a Megyeri úton

– Mégis, bajnokként a következő ősz végén felállítottak a kispadról. Mi volt az ok?
– A közvetlen ok az úgynevezett eredménytelenség volt, hogy az őszi szezon végén nem álltunk dobogós helyen. Az nem számított, hogy a hátrány a harmadik helyhez képest minimális volt. Sokkal inkább az lehetett a háttérben, hogy létrejött az új tulajdonosi szerződés és az új tulaj nem velem képzelte el a jövőt. Nem voltam boldog, de tudomásul vettem a döntést, annak ellenére, hogy szakmai pályafutásomban először történt meg, hogy kirúgtak. Úgy tűnik, én sem úszhattam meg ezt az érzést. Volt mit feldolgoznom, de sikerült. Már a télen új állást kaptam, az akkor másodosztályban szereplő Siófoktól. Nem csekély, csupán 10 pont hátránnyal álltak az akkor Pintér Attila vezette Celldömölk mögött, de a bajnokság végére fordult a kocka, a Siófok jutott fel bajnokként az NB I-be. Jól sikerült az NB I-es szezon is, a Siófok az élmezőnyben végzett, meglepetéscsapatként tartották számon.

– Számomra az akkor történtek a váci időszakot idézték, már ami a játékosok kiválasztását és motiváltságát illeti…
– Jól látod, a helyzet valóban hasonlított egy kicsit a váci kezdetekre. De csak ebben, mert a vezetői tőkeerő és elszántság az különbözött. A lényeg, hogy a sikeres év után a szerződésem letelt és én elfogadtam a Videoton hívását, akiket anno a Fradi miatt hagytam el. Utólag visszagondolva ez sem a jól sikerült döntéseim közé tartozott.

– Miért?
– Mert a Videoton éppen olyan volt, mint egy forrongó fazék. Minden éppen átalakulóban volt. Zajlott a stadionépítés, ezért az infrastruktúra is mindennek volt nevezhető, csak nem ideálisnak. Konténerekben öltöztünk, földhányások között játszottunk. Gazdaságilag pedig éppen a befektetőkeresés jegyében zajlott le az az év. Úgy tűnik meg is találták az új befektetőt, aki az új bajnokságra készülés utolsó fázisában döntött úgy, hogy nem velem képzeli el a szakmai munkát. Mivel az utolsó pillanatban közölte ezt, számomra egy év veszteséget okozott. Addigra ugyanis már minden kispad elkelt, így munka nélkül maradtam. Végül Romániában lettem szaktanácsadó Vizer aktuális csapata mellett. Egy év múlva Vizer megvette a Sopront és engem nevezett ki vezetőedzőnek. Annak ellenére fogadtam el, hogy hívott a ZTE, de kikosaraztam őket, mondván, becsületbeli ügy Sopronban folytatnom. Ebből aztán bohózat lett a javából. Vezetőedző lettem csapat nélkül, hisz alig volt játékos. Vizer úr is csapongott rendesen, gyakrabban váltott edzőt, mint más fehérneműt. Nekem csak hat meccs jutott. Ugyanannak a szezonnak a telén Győrbe szerződtem, ahol befejeztem a bajnokságot, rengeteg fiatallal együtt dolgozva, új csapatot építve, ám a bajnokság végén déja vú érzésem volt. A hosszabbítás helyett csak ígéreteket kaptam, végül nem velem képzelték el a jövőt, éppen úgy mint anno Fehérváron. Így kötöttem ki Diósgyőrben a 2006-os szezon kezdetén. Becsületesen dolgoztunk, a 9-ik helyen végeztünk.

– Az elmondottakkal megint megelőztél, mindenesetre köszönöm az el nem hangzott kérdésekre adott válaszaidat is. Csak azért vágok közbe, mert megint a Fradi jön, mégpedig az NB II-es Fradi.
– Ne is kérdezz, hisz abban az időben lenyilatkoztam néhány helyen, hogy ezt tényleg kalandvágyból vállaltam el. Egyrészt, másrészt pedig azért, mert addigi pályafutásom során négy esetben is sikerült már a másodosztályból csapatot felhoznom. El nem tudtam volna képzelni, hogy ez pont a Fradival nem sikerülhet. Azzal a Fradival, amelynek minden körülmények között az NB I-ben a helye, annál is inkább, mert onnan soha nem esett ki.

– Mégsem sikerült. Megbántad?
– Nem szoktam megbánni a döntéseimet, akkor sem, ha azokat esetleg nem tökéletes információk birtokában hozom meg vagy utólag nem tartok sikeresnek. A Fradival kapcsolatban legyen elég annyi, hogy amikor hívtak és vállaltam, más játékoskeretet vázoltak, mint amellyel elkezdtem a munkát. Ez persze nem mentség, ezzel is ki kellett volna harcolni a feljutást. Külön pech, hogy a Nyíregyháza után ebben az évben is ráérzett egy csapat, a Kecskemétre gondolok, arra, hogy itt a soha vissza nem térő alkalom és tulajdonosai minden követ megmozgattak a sikeres szereplésért. Nem tudtam teljesíteni a vállaltakat, ezért ezúttal megértettem, hogy idő előtt felállítottak.

– Milyen volt a viszonyod Bobby Davisonnal, aki először szaktanácsadód lett, később pedig az utódod a vezetőedzői székben?
– Mindig jó, kifejezetten kollegiális kapcsolatban voltunk. Míg szaktanácsadó volt, minden egyes edzésünket végignézte, így nekem tiszta volt a lelkiismeretem, láthatta, hogy nem az elvégzett munkán múlik. Amikor ő lett az edző, már elment a hajó. Nyugodt szívvel elkezdhetett tisztogatni, az edzésmunkán keményíteni. Rólam azt mondják, a sok futás híve vagyok. Nos, a játékosok igazán meglepődhettek, amikor Davison még ezt is überelni tudta, még több futást kért és várt el a játékosaitól. A következő, harmadik NB II-es szezon megnyeréséhez persze kellett az is, hogy nagyon jól igazoltak, tudatosan olyan játékosokat kerestek, akik mentalitásban új színt hozhatnak a magyar mezőnyben, így a Fradinál is meghonosodott palettára.

– És ha nem csak Davisont említem? Hanem azt kérdem, milyen a viszonyod a többi magyar edzővel?
– Semmi problémám nincs velük, korrektnek nevezhető mindenkivel a viszonyom. Ehhez a kollegialitáshoz pedig az is kell, hogy én soha sem kritizálom egyetlen edzőtársam munkáját sem nyilvánosan, ha nem is értek egyet velük, azt megtartom magamnak. Minden edző a maga sikereinek a kovácsa, ebbe másnak nem lehet beleszólása.

– Egy edzőtársadat azonban ki kell emelnem a sorból, Vass Lászlót, aki most is, mint az évek során annyiszor, a segítőd. Vele hol és mikor találkoztál?
– Őt „örököltem” az első váci korszakomban, ő már az elődömnél is pályaedző volt. Az együtt végzett munka során kiderült, hogy alapvetően nagyon hasonlóan gondolkodunk a labdarúgásról, az edzői munkáról. Nem véletlen, hogy a váci korszak után, ha lehetőségem adódott, mindig kértem a vezetőket, hogy szerződtessék őt is. Így dolgoztunk együtt a Videotonnál, az első időszakban a Fradinál, a Siófoknál, majd újra a Videotonnál, most pedig Zalaegerszegen.

– Jó is, hogy említed Zalaegerszeget, hisz arról még nem beszéltünk, ide hogy kerültél?
– Ez egy valamiben megint újdonság volt számomra, nevezetesen, hogy előtte még sosem vettem át futó idény közben egy csapatot. Örültem, hogy a zalaegerszegi vezetők újra gondoltak rám, hisz már említettem, hogy korábban Vizer miatt egyszer kikosaraztam őket. Ám azóta végigcsináltam egy téli alapozást, majd most a nyárit, ez már az „én csapatom” lesz.

– Beszélgetésünk egyértelműen az edzői szakma köré fókuszál. Megkérdezhetem, hogy ki volt, vagy ki a kedvenc játékosod és hogy miért?
– Név szerint nem fogok megemlíteni senkit. A válaszom az, hogy az én kedvenc játékosom a jó futballista, aki profi a szó legigazibb értelmében. Ami azt jelenti, hogy megszállottja a futballnak, nem csak belőle, hanem érte is él. Mindig, minden mérkőzésre felkészül, úgy fizikálisan, mint mentálisan.

– Szerettem volna neveket is hallani, de elfogadom ezt a választ is, majd végiggondolom, hogy kiket edzettél, kik voltak a játékosaid és kitalálom a megoldást. Mi a véleményed a mai magyar futballról, benne az idegenlégiósok nagy számáról?
– Nem éppen pozitív. A magyar futballban túl nagy szerep jut a menedzsereknek, akik saját jól felfogott érdekükben és anyagi hasznuk miatt elömlesztik a magyar játékospiacot külföldiekkel. Persze, hogy ezt megtehetik, ahhoz az is kell, hogy a magyar szövetség túlontúl liberalizált ebben a kérdésben. Nálunk az első között játszhatott először három, majd öt külföldi labdarúgó. Aztán az EU csatlakozás után külföldinek már csak az EU-n kívüli bizonyul. Sőt még ez sem igaz, mert különböző egyezményeket is azonnal elfogadnak. Ad abszurdum egy magyar NB I-es csapat ma nyugodtan kiállhat 11 külföldivel. Vegyük észre, hogy ez a nagyszámú külföldi a felnövekvő új magyar futballista nemzedék elől veszi el a helyet. Ők ugyanis kinőve az ifikorból egyszerűen nem találnak emiatt magyar csapatot maguknak, legalábbis élvonalbelit nem. Akkor hogyan fejlődhetnek? Az NB II-ben? Vagy még lejjebb? Ugye, ezt senki sem gondolja komolyan. Ugyanerre a kérdésre adják válaszul, persze megint csak menedzserszemlélettel, hogy a tehetségesnek mondott magyar fiatalokat már 15-17 évesen eladják külföldre. Szerintem, ez nem jó válasz. Nem jó, mert nem szakmai szempontok vezérlik ezeket az üzleteket. Csak egy példát említek, az utóbbi években rengeteg tizenéves kapusunk ment el Angliába. Kérdem én, miért pont Angliába? Ahol bevallottan nincs elég jó színvonalon védő hazai kapus, ami az én olvasatomban azt is jelenti, hogy a kapusképzés nem nevezhető a legjobbnak. Ilyen alapon a fiatal kapusainkat sokkal inkább Dél-Amerikába kellene irányítanunk, ahol az utóbbi időszakban nagyon jó eredményeket értek el ezen a területen. Ami évekkel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna, ma már nagyon sok európai csapat brazil és argentin kapust alkalmaz.

– Élvezet hallgatni, amilyen vehemenciával beszélsz az edzői szakmáról, ami tényleg a szívügyed. Talán egy utolsó kérdés, annál is inkább, mert hallom, már keresnek. Meddig szeretnéd ezt csinálni?
– Addig, amíg van igény a munkámra és amíg az egészségem engedi. Az idő rajtam sem múlik el nyomtalanul, fáj itt, fáj ott. De a munka gyógyítólag hat mindenre.

– Mit vársz a mai mérkőzéstől?
– Becsületes és férfias küzdelmet. A játékosaimat megpróbáltam felkészíteni mindarra, ami ma itt rájuk vár, hogy el kell viselniük a nyomást. Egyrészt amit a pályán kapnak az ellenféltől, másrészt, amit mindehhez a közönség tesz hozzá.

Ezen a ponton a beszélgetés hirtelen megszakadt, hiszen a zalaegerszegiek kétségbeesetten keresték a „főnököt”, hogy átadhassák neki az ellenfél összeállítását, aminek tükrében esetleg finomíthat a taktikán. Vass László finoman még számon is kér, hogy csak néhány percről volt szó, nem arról, hogy a meccs előtt „elrabolom” az edzőjüket. Így azt a kérdést, hogy Csank János mit üzen a Fradi szurkolóinak, ekkor nem tudtam feltenni. De szerencsém volt. A meccs után, miközben arra várt, hogy nyilatkozzon a közvetítő televízió riporterének, melléje léphettem és pár szót még válthattunk.

– Ugye, nem bántódsz meg, ha azt mondom, én nagyon örülök az eredménynek?
– Miért bántódnék meg? Amit vártam, megkaptam, becsületes és férfias küzdelem volt, amiben győzött a jobb. A játékosaim nem tudták elviselni a nyomást. Sem a pályán levőt, sem a nézőtérről jövőt. Ez az, amiben a Fradi szurkolói utolérhetetlenek. Olyan légkört tudnak teremteni, amelyben a színeikért harcoló játékosok képesek az erejüket akár megtöbbszörözni is, az ellenfél játékosai pedig a valós képességeiknek csak a töredékét tudják nyújtani. Ezért is Fradi a Fradi. Gratulálok a csapatnak és gratulálok a közönségnek! És azt kívánom, csak így tovább!

Simon Sándor

A beszélgetés ideje: 2009. augusztus 1.