Hétről hétre, fellapozva a régi újságokat megismerkedhetünk szurkolókkal, akik egy dologban közösek igazán, mindannyian az általunk is hőn szeretett csapat szurkolói, vagy szurkolói voltak. Szívesen olvasom beszámolóikat, nekik mit jelentett a Fradi, hogyan kötődtek hozzá és miként alakult ki ez a szerelem. A jelen és a jövő problémáinál, általában a múltból kaphatunk választ, hiszen nincs új a nap alatt. Ezért is szeretek régi újságokat olvasni; jó érzéssel tölt el, hogy a Fradi múltbéli szurkolói is hasonlóan éreztek csapatunk iránt!

A legendás Fradiszív sem mai keletű és hiszem, jellemezni is fogja csapatunkat még évek múlva is, mert ezek örök dolgok, nem koptathatja meg az idő és nem lepheti el a por sem, hiszen amikor dobban, akkor leveti magáról az elkényelmesedés szürke porát, helyét átveszi a lelkesedés ragyogása és beszínezi a lelátók és a pálya hangulatát.

Most, amikor egy vereség után vagyunk, egy Fradiszurkoló sem hivatkozhat arra, hogy mivel csapatom vereséget szenvedett, engem már nem is érdekel a következő mérkőzés és majd akkor megyek ki legközelebb, ha látom, hogy szalad a szekér. Nem, a Fradiszurkoló nem erről jellegzetes! Minket az kell jellemezzen, hogy mikor kevésbé megy, mi akkor is a csapat mellett vagyunk, átsegítjük a mienket a holtponton, szívünk együtt dobban a játékosokéval és együtt a vesztes mérkőzéseket is megnyerjük! Érdeklődve várom mennyien leszünk a következő mérkőzésünkön. Aki Fradiszurkoló, az ott lesz! Ott lesz, mert mi nem csak ünnepelni megyünk, hanem buzdítani, lelkesíteni a tizenegy játékost a zöld gyepen. Ezzel nem “fotelszurkolóinkat” akartam kitépni a karosszékből, hiszen tudom, ezernyi jogos ok van arra, ha valaki csak a tévé képernyője elől szurkolhat csapatunknak. Én azokhoz szólok, akik egyébként tévén nézik a mérkőzéseinket, de ha szalad a szekér akkor szívesen kijárnak ünnepelni. Őket sem megszólom, csak kérem őket, tegyenek többet, jöjjenek ki vesztes mérkőzések után is, és segítsenek csapatunknak átvészelni a nehezebb időszakokat!

Felelőséggel tartozunk csapatunkért, ha már egyszer felvállaltuk, hogy Ferencváros drukkerek vagyunk, akkor mutassuk is meg, nem csak ünnepelni tudunk, hanem buzdítani, lelkesíteni, hajtani is tudjuk csapatunkat! Az üres stadionok kihaltságukkal unalmas bohózattá minősítik át a legjobb mérkőzéseket is! Mi, szurkolók vagyunk a pályáknak sói, fűszerei. Ne hagyjuk cserben a zöld-fehér színeket, menjünk ki minél többen hétvégén is buzdítani a Ferencvárosi tizenegyet! Hiszem, hogy a múltból ma is meríthetünk és ha megnézem a múlt szurkolóit, akkor azt látom, ők is napsütésben, hóban, fagyban kimentek vereségek után is és tették azt, amire zöld szívük vezérelte őket!

Mai, a múltból felevelenített szurkolónk is hű volt Fradista szívéhez és az ötvenes években is kitartott és támogatta imádott csapatát. Klubszeretete és hűsége példamutató volt!

Tompa Sándor, mert róla van szó, a színész, akit Tompa Pufiként ismert és szeretett meg a szakma és a közönség egyaránt. Aki 1903-ban Kézdivásárhelyen született. Aki a Kolozsvári orvosi egyetemen kezdte tanulmányait, közben pedig Izsó Miklós színiiskolájában is tanult.

1923-ban a kolozsvári Magyar Színházban kezdte meg pályafutását, annak tagja volt 1944-ig, majd 1945-től 1969-ig, haláláig a Nemzeti Színházban szerepelt.

És hogy, hogy lett Tompa Sándorból Tompa Pufi?

“….kezdő színész koromban még Kolozsvárt, amikor Molnár Ferenc “Pufi cipőt próbál” című tréfáját játszottam, akkor ragadt rám ez a becenév. De nyilván testalkatom is hozzásegített ehhez a névhez.”

Molnár Ferenc eredetileg egy filmburleszk számára írja forgatókönyvként ezt a jelenetsort, s csak később válik színpadi művé. Egyébiránt az eredeti “Pufi” – aki a névadója a darabnak – nem más, mint Huszár Károly, vagyis a némafilmek nagy amerikai-magyar sztárja, Charles H. Puffy. Így lesz Huszár Pufi mintájára Tompa Pufi, már Kolozsvárott, Tompa Sándorból.

Következő beszámolónkat olvassuk tőle, a színésztől, aki mindvégig hű maradt Fradista érzelmeihez a nehezebb időszakokban is!

– Istenes Tibor –

FRADI – HÍRADÓ 1963; 3.szám 15.oldal:

FRADI – H�RAD� 1963; 3.sz�m 15.oldal: