Sárosi III. Béla

Kezdetben nehéz örökségként cipelte magával a Sárosi nevet, Sárosi György legendás futballtudásának örökségét. Mint annak öccsétől, mindenki valami egészen különöset, valami beteljesült tökélyt várt tőle már az első mérkőzéseken.

Csaknem két méter magas fiú volt. A kezdet kezdetén, nem sokkal a Fradiban történt bemutatkozás után írtak róla:

Ma még a felkelő csillag, de fél év múlva már ragyogóan fényes nap lehet a magyar futball egén.

Csillogott is, de másként, mint a bátyja, elsősorban robusztus erejével, ám technikai képességeit is sokan irigyelték. Bemutatkozása után hamarosan igazolta a várakozásokat és az egyik legjobb támadó fedezetté vált. Bátyja posztját vette át, aki addig ott alkotott maradandót. Ám, hogy helyet biztosítson öccsének a csapatban, előrement a csatársorba, centerbe, ahol ugyancsak világklasszis teljesítményt nyújtott.

Béla mindkét lábbal messziről is kitűnően rúgott, óriási bombáitól rettegtek a kapusok. Csakúgy, mint a fejjátékától, mely élményszámba ment. Fizikai adottságait jól kihasználta, szinte elnyomni sem tudták ellenfelei.

És volt még egy jellegzetessége, amire taktikát lehetett építeni. Akkora partdobásai voltak, mint a lórugás. Ennek titkát egykori csapattársa Rudas Ferenc el is árulta. Ugyanis nem két kézzel dobott, hanem kihasználta, hogy hatalmas tenyerébe elfért a labda és azt egy kézzel hajította el, a mási kezét kezével csak kísérte a levegőben, becsapva így mindenkit. Mindehhez jó illusztráció a mellékelt fotó, ahol Béla a kezében tartja a labdát, mellette bátyja, György.

A legemlékezetesebb válogatottbéli teljesítményét 1939. november 12.-én nyújtotta:

Sárosi Béla volt a mezőny legjobbja! A közönséget főleg fejjátékával bűvölte el. Nagyobbakat fejelt, mint amekorrákat a jugoszláv hátvédek rúgtak. Igazi érdeme azonban az volt, hogy minden támadást megzavart, a középcsatárt pedig teljesen semlegesítette és ezzel a jugoszláv csatársor megbénításának fő részese volt.

A válogatottban egy gólt is rúgott, a berlini német – magyaron:

A 44. percben Balogh Sárosi III.-nak adja a labdát. Az ifjú középfedezet 28 méterre a kaputól hirtelen lövésre szánja el magát és nagy erővel küldött váratlan lövése pompásan száll a jobb kapufa mellett a hálóba. Az udvarias közönség meg is tapsolja a szép gólt …

1939 és 1945 között 25 alkalommal szerepelt a nemzeti csapatban. Utolsó válogatottbéli fellépése 1945. szeptember 30.-án volt: Magyarország – Románia: 7-2.

A Fradiban elért statisztikáit az adattárban lehet elolvasni.

Azt is, hogy utolsó meccsét 1946.07.06-án játszotta a Fradi színeiben. Ekkor már hívta az FC Bologna, ahová mégsem tudott menni, mert útlevelét minden ok nélkül bevonták. Ezt nem tudta megbocsátani, inkább igen kockázatos módon távozott. Az osztrák-magyar határon, embercsempészek vitték át a feleségével együtt. Az ősszel már a Bolognában játszott. Hiába, a fejébe vette!

Később, 1949-ben az FC Bari játékosa lett, melynek új edzőjét dr. Sárosi Györgynek hívták, ő hívta csapatához.

Játékosként játszott még az Atletico Junior (1950), az FC Porto (1951), az FC Zaragoza (1952) és a Lugano (1952) csapataiban, az utolsóban már játékosedzőként. Ugyanis pályafutása végén az edzői pályát választotta.

Edzői pályafutásának a helyszínei: Basel, Regensburg, Aachen, Beerschot, Barcelona (Kubala László segítőjeként) és Zaragoza.

74 éves korában Zaragozában hunyt el. Végakaratának megfelelően fia hazahozatta a hamvait és a Rákoskeresztúri temetőben helyték végső nyugalomra.

Emlékét büszkén őrizzük!

Horváth Károly és Simon Sándor
Forrás: Nagy Béla Fradisták fényképalbuma, Bordó Bársonysapkában, Fradisták futballmezben 2.