Múltunkban rengeteg sikert szerzett nekünk kedvenc csapatunk. 1935-ben, a Ferencváros-Austria mérkőzésen 4:2-re nyertünk az osztrákok ellen.

Feledhetetlen élmény lehetett ez, az akkor élő Fradista társainknak. A régi nagy győzelmeknek szívesen szemtanúja lettem volna már csak azért is, mert akkor még – nagyapáink elmondása szerint is – mindent elsöprő sikere volt a kedvenc klubunknak.

A mai kor Ferencvárosát azonban egy nő szemszögéből tudom csak értékelni, a játékukat, és azt az egész szellemiséget, ami körüllengi azt.

A futballpálya női szemmel leginkább egy ókori arénához hasonlatos, és a játékosok egyenesen Római-kori gladiátorok képzetét kelthetik a gyengébb nemben. Az idők múltak, rengeteget változott a világ apróságaiban, de az igazán lényeges, szilárddá struktúrálódott dolgok úgy vélem semmit sem változnak, még akkor sem, ha mostanában a mérkőzések nyerési arányainak tekintetében nem épp a legfényesebb a helyzet.

Napjainkban is, amikor egy újabb meccs kezdetét veszi, a régi Colosseum zaja valahogy a tudattalan emlékeim közül csendül fel. Zúg a Fradiinduló, a fények felgyúlnak, és a harcosok felsorakoznak a pályán. Azt megfigyeltem már, hogy soha sem mosolyognak és mereven átszellemült a tekintetük. Elgondolkodtatott, hogy ez miért is lehet. – A monológomban önmagamnak feltett kérdésemre – nem sok idő múlva – megtalálni véltem a választ:

Talán azon egyszerű ok miatt, mert legbelül érzik a helyzet komolyságát, és talán nem csak mi nők – akik tudvalevőleg nagyobb intuitív képességgel rendelkezünk, érezzük – hanem még ők is érezhetik a kollektív tudattalanból feltörő, ókori múltban zajlott mérkőzések vérremenő mivoltát. Nem tudják, csak érzik, ugyanúgy, ahogyan mi is. Ezt az érzést úgy gondolom, hogy a versekben lehet legjobban kifejezni és az indulókban. Találtam is egy számomra megható és kedves verset, melyet Somló Ferenc írt az FTC-hez:

Somló Ferenc: Az FTC-hez

Magyar hazánk pezsgő szívében
üdv néked, ó dicső csapat!
Üdv néked egy nemzet nevében
Amely a harci út alatt
Szorongva leste minden lépted
A messze Nyugat színterén
Egy nemzet szíve dobbant érted
Egy nap vetett beléd reményt.

S te néma vágyunk megértetted
S amiért szívünk dobogott
Sikerre vitte minden tetted
A szent nemzeti lobogót!
És a magyar név megint szép lesz
– a diadal reményt fakaszt –
Méltó lesz régi nagy híréhez”
Mint Petőfink dalolta azt…

Hódító út volt a tiétek
Diadal és újra diadal
Meghajtják zászlóik a népek
Dicsőségetekhez halk a dal.
Beszéljenek tettek helyettem:
Münchenben az első stáció
S ím látjuk boldog önfeledten
Győzelmet hoz a távíró!

Majd Hamburg, Bréma jő a sorba
S a zászló győztesen lobog.
A háromszínben nincsen csorba
S magyar szívünk büszkén dobog!
Aztán a nagy Berlin várt rátok
Ám kettős siker járja itt,
Magyar fiúk felülmúltátok
Hadik gróf hős huszárjait!

És dicső küzdelmetek látta
A messze ködös Anglia
És erőtöket megcsodálta
Mert meg kellett csodálnia.
Magyar fiúk! Hős zöld-fehérek
Egy egész nemzet vesz körül
Hálával és Árpád nemzetének
Minden fia újong-örül.

Hogy megtudhatta – hála égnek
Munkátok révén a világ,
Hogy él e nemzet, nem törik meg
A százados tragédiák…
Hogy van jövője a magyarnak
Habár a múltja mostoha,
Hogy, melynek ily fiai vannak
A nemzet nem hal meg soha!

Miközben a következő női Fradiszurkoló emlékeit emeltem ki a múltból, azon gondolat kerített hatalmába, hogy miként transzformálódik át a nő és férfi között kialakult ősi ellentét az egymással való kiegészülésre a Ferencváros Szentélyében. A férfierő és a női gyengeség, a harci szellem a nőkre jellemző szelídséggel hogyan is barátkozik össze.

Eleonore Günther, a csodálatos artista művésznő is erről a megfoghatatlan érzésről adott tanúbizonyságot és arról vallott, hogy édesapjától hogyan kapta meg azt a szellemi örökséget, amit Fradizmusnak hívnak.

Istenes Mónika