A hír, melyet az MTI is közzétett, ezáltal a legtöbb médium átvett: „Eltemették László atyát.”

Utolsó útjára kísérték a fővárosi gazdagréti Szent Angyalok templomában Lipp László katolikus plébánost, aki közéleti szereplésével vált országosan ismertté; az Udvardy György esztergom-budapesti segédpüspök által vezetett gyászszertartáson több százan vettek részt, sokan a templomon kívül hallgatták a búcsúztató ceremóniát, a templomhoz vezető úton pedig polgárőrök irányították a forgalmat.

Csak azért, hogy legalább oldalunkon precízen rögzítsük a híreket, egy kicsit pontosítanék a fenti hírben.

Dr. Lipp László szervező lelkészt kísérték utolsó útjára, Ő ezt a titulust haszálta. A gyászszertartást Dr. Udvardy György esztergom-budapesti segédpüspök celebrálta, a megjelent több mint harminc pap koncelebrálása mellett.

A templom valóban megtelt, sokan a kapukon kívül szorultak, mint ahogy a környező házak erkélyei és ablakai is tele voltak. A sok száz valószínűleg elérte az ezret is. Akik közül sokan Fradisták voltak. Legyen elég annyi, hogy a komor, sötét öltönyös gyászolók között fradimezbe bújt embert is felfedeztünk, meg persze ismerősöket.

A szentmisén a homíliát (szentbeszédet) Parádi Gyula tartotta, akit végakaratában maga az elhunyt kért fel erre a feladatra. Azon okból, hogy atyai jóbarátja volt. Hiába a generációs korkülönbség, Parádi atya mindenki számára érzékeltette, milyen közel állt hozzá. Három dolgot hangsúlyozott. Egyrészt a szülőföld, a maroknyi szülőföld meghatározó fontosságát, amely László atya esetében a Józsefváros volt. Másrészt a valahová tartozásról szólt, amit az esztergom-budapesti püspökségben László atya megélt és megtapasztalt. Harmadrészt pedig a haza, a nemzet egységét emelte ki, mint amit László atya mindig, mindenhol szem előtt tartott.

A szentmise végén kaptak lehetőséget a búcsúra azok, akiknek életében oly fontos szerepet kapott az elhunyt.

Először testvére, Lipp Csaba szólt nagyon szuggesztíven a gyászolókhoz, kiemelve, hogy nem állítja, hogy testvére volt a legjobb pap és a legobb testvér. Ám a hangját felemelve hangsúlyozta, hogy László atya „a nagy átlagnál sokkal jobb pap és testvér volt”. Majd hozzátette: „légy Te csak ott is olyan agilis és rámenős a túlvilágon, mint amilyen itt a Földön voltál, hívd fel Isten figyelmét a magyarok sanyarú sorsára!”

A sorban Dr. Springer Miklós következett, aki a Fradisták százezrei nevében búcsúzott az elhunyttól. Az Ő beszédéből nem részleteket írunk, azt teljes terjedelmében közöljük:

A Ferencvárosi Torna Club, az FTC Labdarúgó Zrt. és az FTC Baráti Kör nevében búcsúzom.

Keresem a szót, keresem a hangot…

Soha nem gondoltam volna, hogy ennek a régi slágernek a refrénje ily időszerű lesz számomra.

De az lehetne az eleje is: Én még nem tudom, hogy kezdjek hozzá, én még nem tudom, hogy kezdjem el…

Nem vagyok olyan, mint Te voltál!

Te nem kerested, Te mindig megtaláltad a szót, megtaláltad a hangot…

Mindig és mindenkivel! Isten segítségével olyan életet éltél, mely valóban világító lámpás volt a sötétségben. Nem ismerted azt a szót, hogy lehetetlen. Tudtad, a hit erejével mindent el lehet érni, minden falat le lehet rombolni. És Te gyakorlatilag mindent elértél, minden falat leromboltál!

Egy sportegyesület, egy labdarúgó csapat nevében is búcsúzok Tőled, Isten pásztorától. Ez sem általános, mint ahogy az életed sem volt az. Veled kapcsolatban azonban ez is természetes! A Te életedbe a Ferencvárosi Torna Club is mélyen beleivódott. Ennek a klubnak, ezeknek a sportolóknak szurkoltál már kicsiny gyermekként a Baross utcában, ahonnan tényleg csak kőhajításnyira volt az Üllői úti pálya, a Fradisták otthona. Mondom, belédivódott klubunk szeretete, ugyanúgy, mint Isten szolgálata, amelyre ugyancsak oly korán, és oly lelkiismeretesen készültél. És amelynek áldásait oly bőven vissza is juttattad nekünk, amikor a legnagyobb bajban voltunk. Mert Te akkor szálltál a viharok által megtépázott hajónkra, amikor a legtöbben menekültek onnan. Régi barátoddal, Gellei Imrével vállvetve harcoltatok a megmaradásért, kiállva minden fórumon. Fennen hirdetted, a Fradi nemzeti kincs, amelyet a kincstárnokoknak akként is kéne kezelni. És példát mutattál! Alapítványt szerveztél, a modern kommunikáció minden eszközét bevetetted, tévéműsorodban fontos perceket adtál, internetes blogodban írtál, felhívtad a figyelmet, ha a Fradi elveszik, a magyarság egy fontos szimbóluma veszik. Mert számodra a Fradi igenis szimbólum volt, amely sokkal több, mint egy család, a szívedben élt! A Fradiról beszélek, de nyugodtan említhetném a magyar sportot, a testkultúrát is, amelynek ugyancsak modern apostola voltál. Te töltötted meg igaz tartalommal az „Ép testben, ép lélek” szlogent. Hirdetted a híveidnek, ajánlottad rendtársaidnak. Nem lehet véletlen, hogy a Magyar Katolikus Labdarúgó válogatottat is Te szervezted meg. Mint ahogy az sem, hogy minderre egy méltán népszerű Fradista, Pusztai László tragikus halála, az utódokon való segíteni akarás adta meg a végső lökést. Ez a válogatott összeállt, a Fradi öregfiúkkal mérkőzött meg először és játszik azóta is számtalan mérkőzést, immár több mint 20 esztendeje. Számunkra szimbolikus jelentőségű, hogy ez a válogatott az utóbbi években a mi stadionunkban készül és az is, hogy ezen válogatott tagjaként az utolsó gólodat, társaid megemlítik, fejesgólodat, 2009. májusában nálunk érted el. Ahogy ők is örökké emlékezni fognak erre a gólra, a Fradisták sem fogják soha elfelejteni a neved. Nem felejthetik már csak azért sem, mert hivatalos funkciót is betöltöttél egyesületünkben, elnöki felkérésre örömmel vállaltad el a klub lelkészi teendőinek terhét, ami persze számodra sohasem volt teher. Hozzád bárki, bármikor, bárhol fordulhatott gondjával, bajával, biztos, hogy gyógyítólag hatottál rá. A játékosok, akik hallották, örökre megjegyezték mondataid az ellenfélről, akit tisztelni és becsülni kell, hiszen ellenfél nélkül nem lehet győzni, ami a versenysport célja. És a Fradi sportolóinak is mindig csak ez lehet a céljuk: tisztességes, becsületes versenyben győzni!

A Fradisták nem felejthetik a Neved, mert mindig és minden Fradistának tudnia kell, hogy ki volt dr. Lipp László, László atya, az FTC Aranydiplomása, aki a hit erejével nem ismert akadályt. Aki mindenki számára érthetővé tette klubunk 110 éves jelszavait, azt a bizonyos három E betűt. Az Ő olvasatában ez így szólt:

az Erkölcsben kell Egyetértenünk és akkor megsokszorozódik az Erő!

Ígérjük, megteszünk mindent, hogy ez az erő valóban megsokszorozódjon.

És most, a Fradisták százezreinek képviseletében elkísérünk nyughelyedre, azzal a rendíthetetlen hittel, amellyel Te is kísérted az elmúlt években utolsó útjukon Simon Tibit, Zavadszky Gabit és Dalnoki Jenőt, akikkel immáron együtt szurkolsz és imádkozol szeretett csapatodért.

Engedtessék meg nekem, hogy az ősi magyar himnusz, a Boldogasszony Anyánk, aktualizált két sorával búcsúzzam:

A mennyországból, égi hazádból,
Ne feledkezzél el rólunk, Fradistákról!

Ezután Rockenbauer Zoltán lépett az emelvényre, aki nem mint volt politikus, hanem mint az egyházközség tagja búcsúzott. Kiemelte, hogy „a fekete gyász óráit éljük, pedig hozzá a ragyogás illik, mert László atya hite fénylett és bevilágított mindent.” Hatéves kora óta papnak készült, mert „tudta, hogy a hit maga az élet”. Reménytelennek tetsző dolgokat fordított reménnyé, valósággá, így lett a templom mellett sportpálya, szeretetotthon, kulturális központ. Ugyanakkor „hagyott itt feladatot bőven, ami a hívők közösségének épülésére szolgálhat és azt meg kell oldaniuk” – mondta.

A következő búcsúbeszédben Molnár Gyula, a főváros XI. kerületének szocialista polgármestere rámutatott arra, hogy a hosszan tartó betegség után elhunyt Lipp László építtette fel a gazdagréti Szent Angyalok templomát. Ezzel, és többi cselekedeteivel „mindenkinek megmutatta a maga útját”, bátorítva a híveket, hogy „ne féljünk megtenni azt, amit meg kell tenni” – fogalmazott. És ígéretet tett arra, hogy pontosan tudja ő is, mi még az elvégzendő feladat, amit meg is fognak tenni.

A búcsúk sorát egy határon túli, felvidéki paptestvére zárta, aki felelevenítette azokat a boldog emlékű találkozásokat, amelyeket a szülőföldjükön tartottak a magyarság, az együvétartozás jegyében.

A gyászolók ezután kísérték a koporsóban nyugvó elhunytat utolsó útjára, végső nyughelyére, az általa elképzelt és megépített „kőtemplom” altemplomába. Ez az út a templom körül vezetett, gyakran meg-megállva.

Majd haladtak tovább:

A gyászmenetben is fel lehet ismerni a Fradisták képviselőit. Természetesen ott volt mindenki, akit Dr. Springer Miklós megemlített. Ott volt az FTC elnöke, Rieb György, ott volt az FTC Labdarúgó Zrt. vezérigazgatója, Berki Krisztián, ott voltak az FTC Baráti Kör vezetői, Rudas Ferenc, Dr. Fenyvesi Máté, Hélisz József. Ott voltak még más elnökségi tagok, úgy a klubból, mint a Baráti Körből. Ott voltak a korábbi képeken is látható játékosok, Lipcsei Péter és Dragóner Attila. Ott volt a régi barát, Gellei Imre. Ott voltak a szurkolók. De ott voltak az ellenfelek képviselői is, akikről Miki bácsi a búcsúbeszédében szót ejtett. Akiket a tudósító látott: a Vasasból dr. Puskás Lajos és Tamás Gyula. És valószínű, nem láttam mindenkit.

Egy a dolgunk! Őrizzük meg ennek a nagyszerű embernek, ennek az ízig-vérig Fradistának, az FTC Baráti Kör Tiszteletbeli Tagjának az emlékét, aki tényleg akkor segített, amikor arra a legnagyobb szükség volt!

ADJ URAM ÖRÖK NYUGALMAT NEKI ÉS AZ ÖRÖK VILÁGOSSÁG FÉNYESKEDJÉK NEKI!

– Simon Sándor –