Péntek este óta újra érezhető bizonyos fociláz Magyarországon. Olyan érzés, amelytől az idősebbek már elszoktak, a fiatalabbaknak pedig valami egészen új. Egy magyar csapat, egy válogatott csapat legyőzte azt a fajta kishitűséget, amely a nézőkben a válogatottak neve hallatán azonnal felmerült.

Csoda1:

Pedig nem úgy indult. A csoportkör első mérkőzésén az általunk esélytelennek tartott Honduras csapata lelépte ifjú reménységeinket. Ha valami így indul csapatainkkal, akkor az nem sok jót vetít előre, a rossz kezdés szinte predesztinálta a még rosszabb folytatást.

Eddig!

Mert ez a csapat felállt ebből a hatalmas pofon okozta esésből. Felállt, pedig hozzájuk is eljutottak a hazai lesajnáló vélemények, mert a magyar közvélemény nagyon gyorsan tud temetni, különösen fociügyekben. Két győzelem jelezte ezt a felállást, ráadásul olyan csapatok ellen, akik velünk együtt továbbjutottak a csoportból, kiejtve ezzel azt a válogatottat, amelyik majdnem elvette a hitünket. De csak a szurkolók hitét, mert a játékosokét nem tudta. Ők valami eddig ismeretlen okból ettől megacélozódtak, a dac nem elvette, hanem megsokszorozta az erejüket. Úgy jutottak tovább, amely korábban ebben a korosztályban még sosem sikerült, hogy csoportelsők lettek, amely a kezdet után méltán megérdemli a csoda titulust.

Csoda2:

A nyolcaddöntőben következett Csehország, egy olyan európai válogatott, amelyet a szakma elénk sorollt. Nem, nem úgy általában, ebben a korosztályban is. Örült is a cseh közvélemény a párosításnak. Erre fiaink úgy válaszoltak, hogy egy bődületes távoli lövéssel hamar vezetést szereztek. Ezután a csehek megmutatták, miért volt akkora az önbizalmuk, megpróbálták felőrölni a magyar csapatot, a rendes játékidőben ki is egyenlítettek. Sőt, a hosszabbítás elején a vezetést is megszerezték. Ilyenkor egy magyar csapat végleg összetörik.

Összetört eddig!

Ez a magyar csapat újra megacélozódott, a dac most sem bénított, hanem újra erőt adott, egyenlítettek. Egy meccsen belül át tudták élni a mennyet és a poklot, ahonnan vissza tudtak kapaszkodni. Majd a tizenegyespárbajban erre is rátettek egy lapáttal. Példát mutattak mindenkinek, hogyan kell egymásért küzdeni, az egyéni hibát (elrontott 11-es) azonnal kijavítani a kapusnak. Már akkor éreztem, hogy itt csoda történt.

Csoda3:

Negyeddöntő, Olaszország ellen. Ha a cseheknél azt mondtuk, előrébb rangsorolja őket a szakma, mit mondhattunk erről a párról. De már mi szurkolók is kezdtünk hinni, hinni a csodákban, amiből kettőt produkáltak nekünk a fiúk. Első perc, 1:0 ide. Majd megnyerhettük volna a meccset, de ellenfél is volt a pályán. Olyan ellenfél, aki az emberhátrányát is tudta kompenzálni, az olaszoktól már megszokott hihetetlen akarattal. És egyenlítettek is pár perccel a vége előtt, amikor már mindannyian azt hittük, továbbjutottunk. Újabb hosszabbítás. Nézve az elgyötört arcokat az is elkezdett aggódni, aki újra hinni kezdett. Ez sok lesz ennek az elgyötört csapatnak. De nem volt az!

Azt sem lehet írni, eddig, mert erre az elmúlt több évtizedben nem volt precedens. A hosszabbítás második felében talán már mindenki az újabb tizenegyesekre, az újabb lutrira gondolt. Ám a mi fiaink nem, ők gólt lőttek. Örömmámor a pályán, örömmámor a lelátón, örömmámor Magyarországon. Aztán egy perc és egyenlítenek az olaszok. Ez már sok! Ilyen sokkot csak Alfred Hitchkock tudott fénykorában okozni. A szurkoló megint magábafordult, szemben a fiainkkal, akik immár harmadszor acélozódtak meg és még a tizenegyesek előtt döntésre vitték a dolgot.

Mi következik? Mi, szurkolók, feledve a kezdeti nehézségeket, pesszimizmust, már hiszünk a csodákban. Ha háromszor bejött, bejöhet negyedszer is, aztán ötödször! Talán 1954-ben lehetett ilyen csodavárás, amikor az Aranycsapat két ugyancsak 120 perces öldöklő küzdelem után jutott a VB döntőjébe. Most azonban 2009-et írunk, és mi várjuk a csodát az U20-as VB elődöntőjében, Ghána csapata ellen. Nem játszhat az eddigi leggólerősebb középpályásunk, a csapat kapitánya és más sem eltiltás miatt. Magyar csapat ilyenkor nehezen dolgozza fel az ilyen apró körülményeket.

Ma már tudjuk, eddig! Mert ez a csapat, Magyarország U20-as válogatottja már háromszor bizonyította ennek az ellenkezőjét és hajtotta végre a csodát.

Hajrá Magyarország! Hajrá U20-as fiúk! Köszönjük, hogy újra hihetünk egy magyar csapatban, köszönjük, hogy úgy álltok hozzá ehhez a játékhoz, amit eddig csak más nemzetek fiaitól láttunk.

Örüljünk, hogy van ilyen csapatunk! Ők már győztesek, akármi is lesz a további két meccs eredménye, egyszerűen azért, mert már háromszor legyőzték az évtizedek óta beléjük kódolt gátlásokat, és akkor is győztek, amikor már senki sem hitt abban.

Mi, Fradisták örüljünk annak is, hogy ebben a csapatban van két ma is a Ferencvárosban játszó futballista. Örüljünk, még ha nem is alapemberek. De ott vannak, személyesen élik meg, hogy mire képes egy csapat, ha tagjai hisznek magukban, hisznek egymásban, tudnak egymásért küzdeni. Ez mindenképpen a hasznukra válik, ha hazajönnek és ezt a szemléletet átadhatják itthoni társaiknak, fiataloknak és időseknek egyaránt. Ők közvetlen hírhozói lehetnek annak a csodasorozatnak, amit Magyarország U20-as válogatottja Egyiptomban eddig véghezvitt.

Simon Sándor