A mai kor lelátói hangulatáról azért nehéz szót ejteni, mert most sajnálatos módon olyan napokat él meg a Ferencváros, amelyre nem lehet senki sem büszke. A lelátók a kultúrált szurkolásnak a színterei, ahol helyet kapnak férfiak, nők, gyerekek, idősek, nemtől, kortól, társadalmi hovatartozástól függetlenül. Azonban ez az idealizált kép, mely úgy engedi láttatni az Egyesületünk híveit, ahogyan az egykoron helyénvaló volt, elmúlt.

Pedig a múltban méltán lehetett az akkori Fradinemzedék a szurkolótáborára büszke. Már a nálunk eggyel korábbi generáció fradistáinak tollbamondása is tanúskodik arról, hogy régen a lelátókon minden nemzedék békében fért meg egymás mellett, nem volt egymást gyalázó agresszió egymásnak szánt mondataikban. Épp úgy a gyerekek, mint a nők is megfértek a férfiak oldalán, nem kellett attól tartani, hogy feszélyezve kell majd végigülni a 90 percnyi labdarúgó játékot.

Betekintettünk már a régi korok nőtársadalmába, ahol is nagy szerepet kapott a sport. A hölgyek sporthoz való viszonyát boncolgattuk és a társadalomban új helyre került szerepüket. Viszont arról még nem esett szó, hogy hogyan látjuk mi nők a lelátót, mit tehetünk azért, hogy az ottani viselkedés olyan legyen, hogy mi magunk biztonságban szurkolhassunk és nyugodtan engedjük el kicsiny gyermekeinket is?

Életünket átíveli a rajongás. Az áttétel az az érzelmi megnyilvánulás, amit szeretetként ismerünk, és ennek a szélsőséges formája a rajongás. Az életkorok szakaszokra bontják a rajongás korszakait, minden szakaszban más és más tárgy kerül az érdeklődésünk középpontjába. Gyermekként kitüntetett figyelmet kapnak szüleink, később ezt a helyet szerelmeink, majd gyermekeink, tanáraink, edzőink, sportlegendák, futballklubok, filmcsillagok, popénekesek, stb. veszik át. A világ legtermészetesebb dolga, hogy szeretjük az önmagunk által preferált közösségeket, személyeket, a mi világunkat. A baj csak ott kezdődik, ha az általunk elvárt és elképzelt, idealizált képnek nem felelnek meg többé ezek az emberek, közösségek. Toleranciát és lojalitást nélkülözve ennek hangot adunk felháborodásunkkal. Remek példája ennek a szélsőséges esetekben véghez vitt öntudatlan, destruktív szurkolói viselkedés.

Joggal kérdezhetnénk, miért?

Az önérvényesítésnek számtalan válfaja létezik, ki így, ki úgy jut hozzá. Ezt is boncolgathatnánk, hogy minek mi a függvénye, nyilván hosszas, szociológiai és pszichológiai okfejtések felé sodródna el az elmélkedés.

Nézzük hát azt, ami jelen esetben idevágó, az agresszió által véghezvitt önérvényesítést!

Az egészen óvodás korig természetes, ha hisztériás válaszreakciót produkál a kisautót meg nem kapó kisgyermek. A gyermekkort elhagyva némi intellektuális fejlettség után azonban egyre kevésbé tolerálja társadalmunk azt, ha erőszakkal próbáljuk érvényesíteni akaratunkat. Tetteinkért felelünk, a törvény létrejötte óta az embertársainkra, társadalmunkra veszélyt jelentő cselekedet következményekkel is jár, a büntetés a törvény megszegésének mértékével egyenesen arányos.

Visszatérve a felvetett kérdésemre, hogy mit tehetünk mi nők, hogy a lelátókon nyugodtan nézhessük a mérkőzéseket, a következő válasz jutott az eszembe: A legvégsőkig törekedni a három E, vagyis Erkölcs Erő Egyetértés eszme megtartására, hogy gyermekeinknek továbbadhassunk ezt a szellemiséget, ezáltal szilárdan megtarthassuk a csapatunkhoz méltó fradinemzedéket is.

Istenes Mónika