Mindörökké zöld-fehérben

Szót ejtettem ugyan az ezt megelőző írásomban a rajongás lélektani jelentőségéről, szélsőséges megnyilatkozási formáiról és annak esetleges következményeiről. Azonban nem esett szó mindezidáig a normális keretek közt zajló, csapatinspiráló szurkolásról és arról, hogy mit jelent, ha a Ferencváros örökre a szívünkbe égette magát.

Az tényszerű, hogy ekvivalens módon, szinte napról-napra, hétről–hétre megszámlálhatatlan apró dologgal bővítem az indokaim, miért is vagyunk hithű Fradisták.

A nemzet csapata ma is ezerféleképpen ad bizonyságot a dicső múltban szerzett nimbuszáról. Aminek múltja van, annak a jelene is adott, szerencsésebb esetekben és következésképpen, nem csak az emlékezetünkben él. Tradíciók őrzésével éltetjük a múltat, a jövőbe mutató célkitűzéseinkkel formáljuk korunk jelenét. A Szentélyt körüllengő, valamiféle megmagyarázhatatlan, ingathatatlan szellemiség, kitörő erővel robban ki a lelátók soraiból. Az Erkölcs – Erő- Egyetértés eszméje elemi erővel szabadul el, mintha futótűz volna és a százéves klub falairól visszacsapódva a szívünkbe égetné magát. A játékosok fáradhatatlan győzni akarása, mindenek feletti fizikális és mentális ereje roppant mód motiváló és az Erőben való hitre tanít. A sportszerűség és az emberség az Erkölcs alappilléreit biztosítja, a csapat és a lelátók urainak, a szurkolóknak együvé tartozása képezi az Egyetértés fogalomkörét. E három jelszó meglehet, hogy egyeseknek közhely már, de nekünk maradéktalanul kifejezi mindazt, amitől Fradistának vallhatjuk magunkat.

De vajon mindnyájunknak egyet jelent a Ferencváros?

A Fradizmus női szemmel – természetesen árnyalatnyi eltérésekben való megjelenésben – mást jelent, mint a férfitársainknak. Mindaddig a pontig azonosak vagyunk, hogy Fradistáknak valljuk magunkat. Viszont azon túl, hogy Fradisták vagyunk, másként éljük meg rajongásunkat, és felmerül a nemek közt jelenlévő lélektani különbség. A férfit, mint tudjuk már évezredek óta a dominancia, az erő földi megtestesítőjeként tartjuk számon. A csapat küzdelme az ellenféllel a saját harcává válik a lelátón, így a győzelemért vívott harccal az tökéletesen azonosul. A női szurkolásnak más a jelentősége, a gyengébbik nem a férfiak szerepével természetesen kevésbé, vagy szinte egyáltalán nem azonosul, jóval inkább a győztes csapatot/férfit fogadja el a dominancia biztonságot adó kizárólagos hordozójaként.

Hogy a gyermekek rajongásának mechanizmusáról is essék némi említés, talán annyit célszerű figyelembe venni, hogy nagyjából ugyanolyan elemek a generálói, mint a férfiak és nők esetében. Talán azzal a különbséggel, hogy az ő életükben még nem mint egyfajta felnőttekre jellemező, racionalitástól vezérelt, kontrollált játékszenvedély elegy, nő–férfi szerepek betöltéseként van jelen, hanem a lehető legkomolyabb példaként, ami meglehetősen nagy mértékben ad majd irányt az elkövetkezendő életükben.

Istenes Mónika