2024. november 28. csütörtök

Beszélgetés Tóth Bencével

Szerző: Simon Sándor Bejegyzés ideje: 2009. november 19.

Bence3Bizony, sok idő eltelt azóta, mióta az utolsó beszélgetést lefolytattam. Még több, ha egy játékossal készült interjúra tekintek vissza. Eddigi utolsó játékos beszélgetőpartnerem Gera Zoltán volt. Most újra játékost kerestem meg. Nem legendává nemesült régit, nem ma is futballozó sztárt, hanem olyan fiatal játékost, aki rövid, Fradiban töltött pályafutása alatt is sokak kedvencévé, reményévé vált. Sokan benne látták és látják a régiek által kitaposott út folytatását, hogy újra felemeli és a sikerek felé viszi a zászlót, mindannyiunk szeretett színösszeállítású zöld-fehér zászlaját, amely a Fradi címerével van ékesítve. Nem kis feladat, egy húsz esztendős ifjú akár bele is rokkanhatna. Sok egyéb mellett erről is beszélgettünk. Mai beszélgetőtársam: Tóth Bence.

Tóth Bence 1989. július 22-én, Szolnokon született. Ahogy a régi meséket kezdik, harmadik, legkisebb gyermekként, bátyja és nővére után. És, ahogy a mesék folytatódnak, ő is álmodott, „legkisebb királyfiként” királlyá akart válni, a futball királyává. Hogy milyen ütemben halad ezen az úton, azt már egyre többen követhetjük, és csak remélni tudjuk, a vágyai egyszer beteljesednek, mert azzal nem csak önmagának szerezne hatalmas örömet. A család Zagyvarékason lakott, ott kezdett el futballozni, szinte egyidőben azzal, hogy járni kezdett. Szerencséjére a Góliát focisulinak Zagyvarékason is volt érdekeltsége, így jó alapokon indulhatott. A kezdetek után rövid ideig a Goldball, majd a Szolnoki MÁV ifjú labdarúgója lett. Az általános iskola befejezése után innen került a Fradiba, ahol végigjárta az utánpótlás ranglétrát, mígnem 2008. május 10-én bemutatkozhatott a Fradi első csapatában, sajnálatos módon éppen a második osztályban.

Ily módon a statisztikájában külön fel kell tüntetni az NB II-es mérkőzéseket is, amelyeken összesen 28 lehetőség jutott neki, ezeken 4 gólt szerzett. A várva várt NB I-es szereplés az idén jött el, eddig 7 alkalommal szerepelt a Fradiban, 1 góllal. Ezeken kívül 1 Magyar Kupa mérkőzés (gól nélkül) és 9 Ligakupa szereplés (3 góllal) teszi teljessé a tétmeccseinek és góljainak számát, ami 45 találkozón 8 gólt jelent.

Játékára a magyar utánpótlás-válogatottak irányítói is felfigyeltek, egyre erősebben kopog igazán reményteli korosztálya válogatottjának ajtaján. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy tagja volt az elmúlt néhány évtized legnagyobb magyar futballsikerének, az U20-as válogatottal világbajnoki bronzérmet nyert Egyiptomban.

Ezek a számok még nem olyan tekintélyesek, mint az eddigi beszélgetőtársak hasonló számai, azonban ő is azon dolgozik, mi is azt reméljük, hogy nem csak eléri, esetleg meg is haladja azokat. Következzék a beszélgetés, amely szokatlanul indult, hiszen az interjúalany kérdezett először:

– Meg szeretném kérdezni, hogy miért pont én vagyok a következő interjúalany? Mert hallva azokat a neveket, akikkel már készült beszélgetés, nem tudom, hogy jövök én a képbe? Én még semmit nem tettem le a Fradi asztalára….

– Azért, mert ezekkel a beszélgetésekkel is a Fradi nagy családját szeretnénk bemutatni. Minden családban vannak idősebbek, tapasztaltabbak, mint ahogy ifjak, sőt gyerekek is, akik felnőve, ebben a családban tovább éltetik a felhalmozott értékeket. Ez a cél vezérelt, amikor a múltban már bizonyított legendák és hírességek után a mai csapat egy ifjú tehetségét kerestem meg. Remélem, kielégítő a válaszom és átvehetem a szerepemet, azaz a továbbiakban én kérdezhetek?
– Akkor is köszönöm a megtisztelő megkeresést, igyekszem megfelelni a bizalomnak. És várom a kérdéseket.

– Családodban szurkolt valaki a Fradinak? Onnan eredeztethető a ma látott fanatizmusod?
– Nem, senki nem volt Fradista a családban, sőt nagyon a faluban sem. A Fradit úgy tekintettük, mint a legjobb, legerősebb magyar csapatot, amelyet a gyengébbeknek dicsőség legyőzni. És mint a mesékben, inkább a gyengébb felé húzott a szívünk. Akkor még az Újpest győzelmét is megtapsoltam a Fradi ellen.

– Köszönöm az őszinte választ, hisz a múlt távlatából akár mást is állíthattál volna…
– Akkor az nem én lennék. Szeretem az őszinte, egyenes beszédet.

– Csak Te szeretted meg a labdát vagy a testvéreidtől ragadt rád a szeretete?
– A bátyám 11 évvel idősebb, mint én, ő is futballista lett, ma a Zagyvarékas megyei csapatában játszik, de korábban szerepelt az NB III-ban is, egyébként tornatanár. Vele egészen kicsi koromtól labdáztam, természetesen lábbal. És már akkor is le akartam győzni, elvenni tőle a labdát, ki akartam cselezni. Ha nem sikerült, gyakran sírtam. Innen eredhet bennem a mindenáron győzniakarás. Nővérem is sportolt, ő kézilabdázott. Szóval, volt labda a környezetemben. És akkor még nem beszéltem Édesapámról, aki óvó szemmel vigyázta, és vigyázza mind a mai napig a fejlődésemet.

– Hogyan is kezdődött? Amikor már nem csak a bátyáddal labdáztál?
– Már az óvodában csapatban fociztam, hiszen a Góliát FC erre otthon is adott lehetőséget. Itt indult és ilyen korán a pályafutásom. Volt egy rövid fél esztendő, amikor Budapestre a Goldball-hoz hordtak a szüleim, de azt nem lehetett sokáig bírni, így visszatértem, de a fejlődésem érdekében már nem Zagyvarékasra, hanem Szolnokra, a MÁV-hoz. Ott játszottam három évet.

– Hol és hogyan figyelt fel rád a Ferencváros?
– A Szolnok csapatával rendszeresen vettünk részt különböző tornákon, így Budapesten a NIKE-Kupán, ahol a Fradi is indult. Ott figyelt fel rám Paunoch Péter, aki kezdeményezte a leigazolásomat.

– Hány éves voltál ekkor?
– Tizennégy. Akkor fejeztem be az általános iskolát, így apámmal egyeztetve belevágtam ebbe a kalandba, nem úgy, mint egy évvel korábban.

– Miért? Akkor mi történt?
– Akkor az Újpest keresett meg, azt nem vállaltam, visszautasítottam őket.

– Fradistának szimpatikus ezt hallani, de gondolom, akkor nem ez volt a fő ok?
– Nem bizony! Sokkal inkább az, hogy apám azt mondta, a suli befejezése előtt egy évvel nem tenne jót a váltás. Tegyem csak a dolgom és egy év múlva is lesz kérő.

– És lett! Ezek szerint a Fradi jókor volt, jó helyen! Milyen érzésekkel jöttél ide, hiszen korábban mondtad, egyáltalán nem szimpatizáltál a csapattal?
– Gyerekkoromban is erős elhatározásom volt, hogy futballista, minél jobb futballista szeretnék lenni. Ennek megvannak a megfelelő lépcsőfokai, amelyeket végig kell járni, csodák nincsenek. A fejlődésem érdekében szükségem volt arra, hogy egy nagyobb klubban focizzak tovább. Ez a nagyobb klub a Fradi lett, amelyről elmondtam, hogy amolyan vidéki gyerekfejjel csak azért nem szurkoltunk neki, mert a legjobbnak, a legerősebbnek tartottuk. Én pedig ide, a legjobb, a legerősebb klubba kerültem. Miért tiltakoztam volna? Ráadásul a Fradi annak ellenére ragaszkodott hozzám, hogy a szolnokiak fél évig nem adták ki a játékjogomat.

– Hogy-hogy?
– Ha jól emlékszem egymillió forintot kért értem a Szolnok, amit a Fradiban nagyon furcsálltak és sokalltak egy 14 éves játékosért. Fél évig csak edzettem, de nem játszhattam. Szörnyű volt!

– Meséltél az érzésedről, mikor idejöttél. De mit tapasztaltál?
– Azt, hogy ez tényleg a legnagyobb klub. Azt, hogy ettől a pillanattól másképp néztek rám az emberek. Odahaza is, de még itt Pesten is a srácok, mikor megtudták, hogy a Fradiban focizom. Hamar kiderült, mekkora varázsa, mítosza van ennek a klubnak.

– Ezek szerint gyorsan Fradistává váltál?
– Inkább úgy mondanám, hogy fokozatosan. Akkoriban még nem lehetett egy-egy meccshez kötni az átlényegülést, hiszen az utánpótlás mérkőzései nem nagy tömegek előtt zajlottak. Ám mégis, bárhová, különösen ha vidékre mentünk, éreztem azt a megkülönböztetett, azt a tisztelettel vegyes figyelmet, ami a Fradit kíséri. Persze azt is tudom, hogy ehhez egyelőre nekem vagy az én korosztályomnak van a legkevesebb köze, ezt az előttünk játszó hatalmas legendák alakították ki. Ezek a jelek, ezek az érzések mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy mára ízig-vérig Fradistává lettem, aki nem csak a Fradiban, hanem a Fradiért is játszik.

– Azon kívül, hogy gyorsan elrepültek, milyenek voltak az utánpótlás évek?
– Eleinte nehéz volt, hiszen nagy váltás volt az életemben. A Szent István Gimnáziumba jártam, kollégiumban laktam és fociztam. Ez töltötte ki az életemet. Különösen nehéz volt az első fél év, amikor nem játszhattam. Fontos és nélkülözhetetlen dolog edzeni, de a futball sava-borsa a mérkőzés. Én ezt mindig így fogtam fel és így vagyok ezzel ma is. Természetesen az edzésmunkát is komolyan vettem és veszem, sokat tanultam mindenkori edzőimtől.

– Mai kortársaid mindegyikével játszottál már azokban az években is?
– Gyakorlatilag igen, de nem egyszerre. Fokozatosan, évről évre jöttek a maiak, Sváb Dani, Kutasi Zsolt, Nyilasi Bálint, Vattai Balázs.

– Milyen poszton játszottál akkoriban?
– Mindvégig a középpálya közepén. Nagyon szerettem. Ott élheti ki magát igazán az ember, ott lehet kreatív. Nincs holtidő, állandóan figyelni kell, hiszen minden támadás centruma középen alakul ki, sőt az ellenfél kibontakozó támadása is ott indul.

– Erre később még visszatérnék majd. Most azonban ugorjuk át az utánpótlás tanulóéveit. Hogy emlékszel vissza a bemutatkozásra a nagyok között?
– Felejthetetlen élmény. 2008. május 10-én, a Tököl ellen játszottunk odahaza. 1:0-ra vezetett a Tököl, amikor szóltak, hogy be kell állnom. Olyan remegés fogott el, hogy a cipőmet is alig tudtam megkötni. Nagyon örültem, hogy mindezt a szüleim és a barátaim a lelátóról közvetlenül figyelhették és büszkék lehetnek rám…

– Nocsak! Tudtad, hogy ez fog történni? Megszervezted a közös meccsnézést?
– Nem, nem tudtam, de éreztem. Éreztem, mert előtte nem sokkal volt, hogy Bobby Davison felhozott az U19-es keretből és folyamatosan az első csapattal készülhettem. Szinte megszállottként dolgoztam az edzéseken és nagyon örültem, hogy még a saját tervemet is sikerült túlteljesítenem.

– Mi volt ez a terv?
– Mondtam már, gyerekkorom óta tudatosan arra készülök, hogy futballista legyek. Úgy érzem, eddig megfelelően haladtam az ehhez vezető lépcsőfokokon. 2007 végén, 2008 elején tudtam, hogy eljött az ideje annak, hogy a felnőttek között is játsszak, mert ez szükséges a fejlődésemhez. Megerősítette bennem ezt a tudatot az, hogy meghívtak az U19-es válogatottba, ahol azt tapasztaltam, hogy csapattársaim szinte mindegyike felnőtt csapatban játszik már. Emlékszem, 2008 elején, Spanyolországból hazatérve azt mondtam apámnak, hogy fél évet adok magamnak, hogy beverekedjem magam a Fradi első csapatába. Ha ez nem sikerül, akkor a továbbfejlődés érdekében, fájó szívvel bár, de muszáj lesz váltani. Hála Istennek nem kellett fél év és sikerült, így a váltás rémképét elűzhettem magamtól.

– Akkor ez azt is jelenti, hogy hálás vagy Bobby Davisonnak?
– Inkább úgy mondanám, sokat köszönhetek neki. Ő volt az az edző, aki rendszeresen kijárt az utánpótlás edzéseire, nem csak edzősége idején, hanem azt megelőzően is. Megadta a lehetőséget, amivel élni tudtam.

– Igen, ez már téged dicsér, mert a lehetőség az egy dolog, a bizonyítás egy másik, néhány kortársadnak nem is sikerült. Hogy fogadtak az öltözőben az idősebbek?
– Nagyon jól, semmi problémám nem volt. Az első időben Lipcsei Peti és Dragóner Attila, később pedig Ferenczi Pista és Balog Zoli igencsak sokat adott. Rengeteget köszönhetek nekik, különösen Ferenczinek, akit szinte „pótapámnak” tekintek. Megtanultam tőlük, milyen is az, ha valaki ízig-vérig profi, hogy kell elviselni és átvészelni a nehezebb időszakokat, de a sikeres periódust is. Itt a Fradiban minden felnagyítódik. Ha megy a csapatnak és nyer, akkor minden játékos imádnivaló, ha veszít, akkor meg pokolra vele. Ez egy olyan nyomás, ami magyar viszonylatban egészen biztos, csak a Fradiban van meg. Itt állandó prés alatt kell játszani, amit el kell tudni viselni.

– Mi a titok nyitja?
– Az, hogy a külsőségektől mentesen az ember csak magára, a csapattársaira, a játékra tudjon figyelni. Ne szálljon el, ha egy győzelem vagy gól után ajnározzák, de ugyanúgy ne dőljön a kardjába, ha egy vereség vagy kihagyott helyzet után el akarják zavarni. Egy fiatal játékosnak, mint én, ezt nagyon nehéz feldolgozni. Különösen, ha még érzékeny is és bántja az igazságtalanság. Mert az sokszor van, például olyan dolog jelenik meg a sajtóban, aminek köze nincs az igazsághoz. Velem is megtörtént, ha ezzel foglalkoztam, akkor az visszavetette a játékom, ami aztán felerősítette a negatív kritikát. Kitörni ebből a bűvös körből csak úgy lehet, ha a felkészülés és a játék közben függetlenítem magam a külvilágtól, az esetleges negatív felhangokat az értékükön kezelem, ha igaztalannak érzem őket, akkor nem rágódom rajtuk, hanem továbblépek, hogy legközelebb ugyanazok a hangok már dicsérjenek. Ám, ahogy a negatív felhangnak nem szabad túl nagy jelentőséget tulajdonítani, úgy a hirtelen dicshimnusznak sem.

– Szépen beszélsz az idősebbekről. Azonban azt is látjuk, a pályán is beszélsz vagy éppen kiabálsz, akár velük is…
– … a futballt nem lehet némán játszani, irányítanunk kell egymást. Minden játékos más szögben áll, másképp látja az adott szituációt. Senkinek sincs hátul szeme, hanggal kell figyelmeztetni a mögötte zajló eseményekre. Ez szerintem nem korfüggő, a pályán egy csapatban ebből a szempontból tizenegy egyenjogú játékos van. Azért mert Dragónernek vagy Lipcseinek hívják a csapattársam elmondhatom és úgy érzem, kötelességem is elmondani nekik a játékfüggő véleményemet. Én ezt meg is teszem, azonban mindig tisztelettel. De ilyenkor nem is a tisztelet a jó szó, mert ez minden csapattársra, a fiatalabbakra is vonatkozik. Úgy kell hozzáállni ehhez a játékhoz, hogy azt feltételezem, hogy velem együtt mindenki a lehető legtöbbet akarja adni a csapatnak, ennek megfelelően dönt, akár a pillanat törtrésze alatt, bizonyos helyzetekben. Az, ha ez nem a legjobb, esetleg hibás döntés, az benne van a játékban, azért nem lehet kemény szavakat használni, hiszen legközelebb velem fordulhat elő hasonló. Az már más, ha azt látom, hogy valaki nem tesz meg mindent a győzelemért, azt nehezen tudom elviselni. Én mindig győzni akarok! Egyébként az ilyen irányú hevességem is változik, az elmúlt fél évben nem kaptam ilyenért sárga lapot, ami korábban sajnos jellemző volt.

– Igen, ez is igaz. Most arra kérdeznék rá, hogy miként élted meg azt, amikor a tavaly őszi nagyszerű szezonod után az idén tavasszal gyakorlatilag peremember lettél az NB II-őn végigrobogó csapatban? Ráadásul ugyanannál az edzőnél, aki felfedezett és a csapatba rakott?
– Említettem már, nekem a játék a mindenem, mint ahogy azt is, abban a korban vagyok, amikor a fejlődésem szempontjából létszükséglet a minél több játék. Csak edzéssel nem válhat valaki jó játékossá, az ehhez szükséges tapasztalatokat a meccseken lehet megszerezni. Ebből a szempontból is nagyon nehéz volt a tavasz, majd az ősz eleje. Hiába dolgoztam megfeszített erővel az edzéseken, hiába dicsért ott az edzőm, a meccseken csak perceket kaptam, ha kaptam. Most arról nem is beszélek, hogy a bizalom milyen hatással lehet rám, ha tudom, hogy az első mellélövés után nem kerülök ki azonnal a csapatból, nyugodtan ellőhetem legközelebb is a labdát, de ugyanez igaz a cselekre, a kockázatosabb megoldásokra is. Ha nincs bizalom, akkor ezeket meg sem merem csinálni, mert mi van, ha nem sikerül és legközelebb megint hetekig csak edzhetek. Az egy másik kérdés, hogy az azóta eltelt időben arra is rájöttem, miért kerültem ebbe a helyzetbe.

– Érdeklődve hallgatlak …
– Januárban, még a felkészülés előtt résztvettünk a Zavadszky-emléktornán, ahol a teremben összeszedtem egy kisebb, belső szalagsérülést. Nem szóltam senkinek, nem akartam, hogy ebből hátrányom legyen. Aztán pont ebből lett, nem is kicsi! Ugyanis a sérülést ki kell pihenni, olyan még nem volt, hogy az rádolgozva gyógyuljon meg. A felkészülés eleje pedig nem a legpihentetőbb időszak. Éreztem is a lábam, gyakran fájt. A teszteredmények pedig kíméletlenek voltak, azok nem hazudtak. Az edző, mivel nem szóltam neki, csak azt látta és azt a következtetést vonta le, nem vagyok megfelelő fizikai állapotban, van más, akit helyettem játszat. Később hiába jött rendbe a lábam, nem mindennap végzik el ugyanazokat a teszteket. Én már tökéletes állapotban éreztem magam, edzéseken a játék is jól ment, mégsem kaptam meg a bizalmat. Persze, hozzá kell tenni, a csapat is folyamatosan nyert. De akkor sem kaptam meg, amikor, már az ősszel, ez nem volt elmondható. Leszűrtem a tanulságot, soha nem szabad elhallgatni semmilyen apró sérülést, azonnal szólni kell, hogy kivizsgálhassanak, előírják a megfelelő pihenőidőt, amely után természetes, hogy egy kis idő kell a megfelelő fizikai eredmények eléréséhez, de ebben az esetben ezzel az edző is tisztában van. Sérülésből adódóan soha többet nem akarok mártírszerepet játszani.

– Ez is egy tapasztalat. Te elég nagy árat fizettél azért, hogy a birtokában legyél, mert ki tudja hol tartanál most, ha a tavaly őszi teljesítményedre nem egy ilyen völgymenet következik…
– …így van, de most már ezt is tudom.

Néhány emlékezetes mérkőzés, Tóth Bence gólokkal:

– Jöjjön egy lazább kérdés. Miért 30-as számú mezben játszol?
– Amióta az eszemet tudom, 10-esben játszottam, ez pedig foglalt volt, amikor a csapatba kerültem. Foglalt volt a +10-es, azaz a 20-as is, így lépdeltem el a 30-ig.

– Jó szám az! Tudod, ki játszott előtted ilyen mezben?
– Hogyne tudnám, Gera Zoli. Egyik nagy vágyam, hogy azt elérjem a Fradiban, amit ő elért, no meg a Fradin kívül is. Fantasztikus játékosnak tartom.

– Gera nevének említése apropóján térnék vissza a középpályás játékra, egészen pontosan annak középső és szélén történő válfajára. Mert, hogy hozzá hasonlóan te is a szélén játszol, és mint mondottad korábban ezt belül tetted …
– … nem érdemes ezt így különválasztani. Gera Zoli itthon középen játszott, Angliában a szélén. Azonban más Anglia és Magyarország. Angliában a középpálya közepén védekeznek, a szélén építik a támadásokat, ott én is csak a szélén szeretnék játszani.

– Hihetetlen! Pontosan elmondtad, amit annak idején Zoli mesélt nekem erről. Tényleg sokat tapasztaltál már! Mondják, és látjuk is, hogy jól rúgod a szabadrúgásokat, jó a rúgótechnikád. Ezt külön fejleszted? Esetleg edzések után is?
– Az az igazság, hogy én az edzéseken is mindent kiadok magamból, a végére annyira elfáradok, hogy nincs erőm erre a pluszmunkára. Pedig szükség lenne rá, ezt mondják a régiek is. A rúgótechnikámmal kapcsolatban Balogh Toronynak köszönhetek sokat, aki az U19-ben külön foglalkozott velem, sok mindent megmutatott. Az pedig, hogy jobblábas létemre nem esek kétségbe, ha ballal kell passzolnom vagy lőnöm, apámnak köszönhető, aki már egészen kis koromtól erre szoktatott.

– Köszönöm az őszinte választ, és halkan teszem hozzá, remélem, lesz majd erőd még ezeket a pluszokat is hozzátenni az edzésmunkához, mert a jók ettől lesznek még jobbak. Sok idegenlégiós van a csapatban, az edző is külföldi, hogy kommunikálsz velük?
– Angolul. Egyre jobban megy. Örülök neki, hogy így is kényszerítve vagyok a nyelvtanulásra, amely a későbbiekben biztosan a javamra fog válni.

– Nem mehetünk el szó nélkül amellett, hogy az U20-as válogatottal világbajnoki bronzérmes lettél Egyiptomban. Gratulálok! Milyen ország Egyiptom? És mi volt a csapat sikerének a titka?
– Egyiptomból nagyon keveset láttam, hiszen ha nem játszottunk, akkor edzettünk. De ezt egyáltalán nem bánom, később biztos lesz még alkalmam a látványosságokat is bepótolni. A csapat sikere pedig a fantasztikus összetartásnak köszönhető, igazi csapatként működött a legnehezebb pillanatokban is. Mi ott a kispadon ugyanúgy égtünk, mint a pályán levők, és ugyanúgy tudtunk örülni is. Hatalmas része van ebben Egervári Sándornak, aki hihetetlenül rövid idő alatt megteremtette ezt az egységet, mindenkihez, mindig volt biztató szava. Nagyon örülök, hogy ennek az élménynek részese lehettem, külön motivációt jelent, hogy a későbbiekben is tagja lehessek ennek a sokra hivatott társaságnak, játszhassak, küzdhessek a magyar sikerekért. Ezért is fontos a folyamatos játéklehetőség.

– Érezhető ez minden szavadon, nyilván nem véletlenül hangsúlyozod annyit. Befejezésül azt kérdezem, mik a terveid a Fradival? Meddig fogsz zöld-fehérben játszani?
– Ha rajtam múlna, sosem mennék el. Az lenne az igazi, ha folyamatosan játszhatnék, a csapatban alapemberré válnék, aki bajnoksághoz, kupagyőzelemhez és sikeres nemzetközi szerepléshez segíti a Fradit és ehhez megkapja azt az anyagi elismerést is, amivel egyelőre csak külföldön lehet kalkulálni. De, ma még nem az anyagiak jelentik az elsődleges szempontot, hanem a sikerek. Ha valaha el is megyek külföldre, az biztos, nem peremembernek megyek, mert a kispadon még pénzért sem jó ülni, úgy nem lehet fejlődni. A játékomért vegyenek meg, a játékomért játszassanak. Egy sikercsapatból könnyebb kitűnni, mint egy bukdácsolóból. A Fradi esetében különösen elfogadhatatlan ez a szereplés, ez a helyezés, ezen változtatnunk kell, hogy a lehető legrövidebb időn belül a bajnoki címért harcoljunk. Velem együtt!

Simon Sándor

A beszélgetés ideje: 2009. november 17.

Hozzászólhat, vagy visszanézhet a saját oldaláról.

10 hozzászólás

  1. Tököli írta:

    Kedves Sanyi!
    Nagyon örültem,amikor láttam, hogy újra csináltál interjút és pont Bencével.Nagyon jól sikerült.Jó volt olvasni!
    Köszönjük!!!

    Bencének nagyon sok sikert kívánok! Csak így tovább, makacsul és kitartóan!

    Hozzászólás ideje: 2009. november 19. 17:51

  2. szöke miklós írta:

    Én is ugy látom ,hogy Kulcsár Dávid mellet, Bence a legnagyobb értke a mai fradinak.

    Hozzászólás ideje: 2009. november 19. 17:57

  3. Gera írta:

    Nagyon jó interjú….igaz az utolsó előtti kérdéssel megválaszolta az én 10 kérdésemet… :))))

    Hozzászólás ideje: 2009. november 19. 20:14

  4. egy rékasi fradista írta:

    Sok Fradi szurkoló van Rékason! Sok sikert neked a Fradiban!

    Hozzászólás ideje: 2009. november 20. 11:50

  5. Kutyaa írta:

    Köszönöm, hogy Bencét választottad. Szerintem is Ő a nagy ígéret (sőt már ennél is több) a Fradiban. Minden fórumon egész ősszel követeltem Őt a csapatba, végre meghallgatott a Fradisták Istene. 🙂
    Hajrá Bence! Hajrá Fradi!

    Hozzászólás ideje: 2009. november 20. 16:55

  6. Tóth: Már nem csak a Fradiban, hanem a Fradiért is játszom | Sport Világ írta:

    […] A teljes beszélgetés itt olvasható el. Címke: FTC Kapcsolodó cikkek […]

    Hozzászólás ideje: 2009. november 26. 10:08

  7. Franto írta:

    Ugyan késéssel, de végre sikerült részletesen elolvasnom a beszélgetést! És csak csatlakozni tudok az előttem szólókhoz! nagyszerű, élvezetes interjú!
    nagyon sok mindent megtudhattunk fiatal reménységünkről. és amiért még külön örülök ennek a beszélgetésnek, az az, hogy megmutatja, Bence nem csak tehetséges, hanem a szíve és az esze is nagyon a helyén van…

    Hozzászólás ideje: 2009. november 28. 15:31

  8. eagleeye írta:

    Újra elolvastam.Egyetértek Franto-val, látszik, hogy van esze és szíve is.És egy ilyen játékosra mondták, hogy nagyarcú.Ekkora alázat a Fradi iránt nincs minden játékosban.
    Haragudtam Bobby-ra, hogy miért nem játszatja többet, de választ kaptam az okra az interjúból, így utólag megbocsátom neki 🙂
    A fiatalok közül Kulcsár már úgy érzem megtalálta önmagát, akiknek szívemből drukkolok, hogy kialakuljon a saját, megbízható játékuk az elsősorban Bence, aztán Fülöp. aki most a „kölcsönnel” jól járhat, és Vass Máté, aki szerintem óriási érték szintén!
    Remélem 2-3 év múlva is itt lesznek és meghatározói lesznek a bajnoki címért játszó csapatunknak.

    Bencének még annyit, ha esetleg olvasná 🙂 , hogy bármennyire is nehéz, de maradjon kint plussz munkát végezni edzés után, elég ha „levezető” lövéseket gyakorol.
    Mindig eszembe jut Ferguson nyilatkozata C. Ronaldo-ról, egy vesztes meccs után késő este visszaért a csapat Manchesterbe.Nem győztek, C. Ronaldo a meccsen ígéretes szabadrúgást rúghatott, de nem ment be.Önmagát is hibáztatta, ezért éjszaka kiment az edzőpályára és gyakorolgatta a kapura lövést.
    A rúgótechnikáját ismerjük, nem véletlen olyan, amilyen.Gyakorlásból sosem elég.
    Hajrá Bence, hajrá Fradi!

    Hozzászólás ideje: 2010. január 27. 11:34

  9. Tóth: Már nem csak a Fradiban, hanem a Fradiért is játszom | Net-Sport írta:

    […] A teljes beszélgetés itt olvasható el. […]

    Hozzászólás ideje: 2010. február 25. 23:12

  10. Tóth: Már nem csak a Fradiban, hanem a Fradiért is játszom | Sport Lap írta:

    […] A teljes beszélgetés itt olvasható el. […]

    Hozzászólás ideje: 2010. március 30. 11:21

HOZZÁSZÓLÁS