Hosszú, határozott léptekkel ballagott az Üllői úton. Korát ránézésre senki sem mondhatja meg. Elegáns és tekintélyt parancsoló minden mozdulata. Öltözetével hosszú évek óta követi a kor aktuális elegáns divatját. Arcán már látszanak az évtizedek karcolt ráncai, mégis egyszerre sugárzik belőle az erő és a fiatalság tiszta éltető bája.

Szembe jön velem. Másodpercenként ver dobszólót a szívem. Most megszólíthatom, elé tárhatom kérdéseim, de bennem ragad a szó. Némán, ámulva nézem, ahogy lépked felém.

Mióta az eszemet tudom, ismerem őt. Teleírtam nevével a számtanfüzetem, melyért persze százszor leírtam, hogy többet nem teszek ilyet. Mégsem gátolt meg a büntetés, az unalmas órák alatt ismét nevével díszítettem perceim, s ha a füzet üres maradt, hát rajzát fogadta magára a zöld iskola pad.

Aztán, amikor otthon a szomszéd srácokkal pöcköltük gombjaink, ő akkor is ott volt velem, mosolyogva nézte lelkesedésemet. Én büszkén álltam a győztes meccsek után játszótársaim elé, nem féltem ha visszavágót kértek, hisz hajtott a játékszenvedély. Később már egyedül jártam mérkőzésekre, de ő mindig ott volt velem, nem hagyott magamra, akár győztünk, akár vesztettünk, közelről figyelt és biztatott.

Aztán jött egy törés, én már azt hittem, elveszítem, nem tér többet magához és én majd könnyekkel búcsúztathatom.

A remény megőrizte, a szeretet életben tartotta, a lelkesedés megerősítette őt, s most lépked felém zöld cipőjében, s én szólni sem tudok. Nem láttam még így szemtől szemben, hiszen megszemélyesítve még senki nem láthatta őt. Nem szóltam, de ő halkan rám köszönt.

A Fradizmus egy percre személynek öltözött.

Még mindig szótlanul nézem, pedig már nem látja szemem, el nem ment mellettem, tehát itt maradt velem.

Istenes Tibor