Akik hosszabb ideje olvassák írásaimat, tudják, hogy néha erőt vesz rajtam az analizálás kényszere. Hogy nem szűnik meg, azt egyetlen dolognak köszönhetem, nevezetesen, az olvasók véleményének. Bátorító megjegyzéseket kapok, hol leírva, hol kimondva.

Az utóbbi időben az Erkölcs-Erő-Egyetértés kimeríthetetlen témakörében mozogtam, ott próbáltam a véleményemet nyilvánosságra hozni. Ahogy írom is, ez a témakör kimeríthetetlen, mindig ad ihletet az arra fogékonyaknak, szerintem még nekem is fog.

Most azonban elkalandoznék a címben jelzett fogalmak köré. Klubhűség, klubikonok. Régen ezek a szavak nem adhattak okot az írásra, hiszen maguktól értetődőek voltak. Ma mit jelentenek? Ebben az írásban ezt próbálom egy kicsit körbejárni.

Szinte természetes, hogy ezt a vizsgálódást is a múltban kell kezdeni. Ott is kezdem, elsősorban Fradista példákat felhozva (csak tudnám, hogy miért?), amelyeket azonban nyugodtan lehet általánosítani.

A Fradi a XIX. század utolsó előtti évében jött létre, a megalakulásban bizonyára közrejátszottak a kor erkölcsei. Nem voltak értéktelenek, hisz mindezt a Fradi történelme bizonyítja. Aki akkor belépett a klubba, az valóban egy klubba, egy igazi egyesületbe lépett be. Nyilván voltak abban a korban egyéb civil közösségi kezdeményezések, egyesületek is, ahová ugyancsak sok ember belépett, mert céljaikkal azonosulni tudott. A sportegyesületek, így a Fradi is, azonban többet kínált, a sport, a versengés semmivel össze nem hasonlítható élményét. Ez az élmény megsokszorozta az együvétartozás általános ismérveit. A Ferencvárosi Torna Club történelmét ismerőknek (mi is azon vagyunk, hogy ezek az emberek egyre többen legyenek) evidens érzések ezek. A korabeli vezetők is tisztában voltak mindezzel, ezért szorgalmazták elsőként és mindenekelőtt a saját pálya létrejöttét, tudták, ezen múlik az egyesület jövője. Mert a megalakulás idején messze nem az FTC volt a legsikeresebb klub, ám viharos gyorsasággal azzá vált, mert igazi otthont tudott adni a tagjainak.

Egy ilyen közösséghez tartozva nem lehetett választási lehetőség a másik klub. A klubhűség a belépés pillanatával eldőlt, a tehetségesebbek automatikusan klubikonokká váltak. Legalábbis egy ideig. Mert a versengés előhozott egyéb, ahogy mondjuk, emberi dolgokat is. Nevezetesen, úgy legyőzni a másikat, ami túlmegy az írott és íratlan szabályokon, mert a győzelem, mindent megmagyaráz. A mindenki számára ismert példa Schlosser Imre esete, aki a Ferencváros bálványa volt, mégis a nagy vetélytárs MTK futballistája lett. Miért? Érvek és ellenérvek bőséggel elhangzottak, igazságot tenni, különösen az egyik oldal iránt elfogultan, lehetetlen. Az azonban idetartozik, hogy a futballon kívül, például úszásban is volt hasonló ügy, sőt korábban is, mint a futballban. A korszak nagy úszóegyénisége, Toldi Ödön 1908-ban az FTC-ből az MTK-ba lépett át, ami mögött az FTC vezetői már akkor professzionalista okokat véltek.

És ha már professzionalizmus! Törvényszerű volt annak eljötte és legalizálása is, a magyar futballban 1926-ban. Mindez azonban, legalábbis a három legnagyobb profi klub (Ferencváros, Hungária, Újpest) szempontjából nem befolyásolta a klubhűséget. Ezen klubokban, csakúgy mint korábban, a kiemelkedően tehetséges játékosok szinte pályafutásuk végéig játszottak, klubidolokká válhattak. Miért? Mert magyar viszonylatban a megélhetésük a legmagasabb szinten biztosítható volt, a pénzért nem lehetett és kellett váltani. Ha pedig a pénzért nem, más ok szóba sem jöhetett, hiszen a klubérzelmek továbbra is magas szinten lobogtak. Szervezett nemzetközi futballról pedig még nem beszélhettünk, csupán regionális viszonylatban. Ilyen volt Közép-Európában a Mitrópa Kupa, azaz a KK, ahol pedig ugyanezen magyar csapatok az élmezőnyhöz tartoztak.

Az európai futball szervezettsége a II. világháború után erősödött meg, indultak be az igazán presztízsértékű, összeurópai tétmérkőzések. A magyar futball balszerencséjére vagy éppen szerencséjére ebben az időszakban Kelet-Európában, így Magyarországon is a kommunizmus kísérlete zajlott, a maga „speciális” társadalomfelfogásával. Mely felfogás gyakorlatilag művi közösségeket akart létrehozni és fenntartani. A futballban ezek a közösségek azonban nem voltak műviek. A Fradiban továbbra is azok vágytak futballozni, akik érzelmileg is elkötelezettek voltak, de mindez elmondható volt a többi magyar csapatra is. Persze, ennyi ezen az oldalon megengedtetik, mindenekelőtt a Fradira, hívhatták azt ÉDOSZ-nak, vagy Kinizsinek. Ebből a szempontból a politikai elnyomás méginkább hajtóerővé vált, megsokszorozta az érzelmeket, az akkor ott sportolók dacból sem hagyták kialudni a lángot. Nem is beszélve a szurkolókról, akik generációról generációra, szinte a génjeikben adták tovább a klubszeretetet.

Hiába jöttek létre mesterségesen nagy magyar csapatok (Honvéd, Vörös Lobogó, Dózsa) a Fradi érzelmi erejét nem tudták megtörni. Aki a Fradiba eljutott, ott a szurkolók elementáris támogatásával teljesíteni is tudott. Ebben a korban több magyar csapat is vitézkedett a nemzetközi kupasorozatokban, a tavasz megélése egyáltalán nem volt kuriózum, de igazi eredményt csak a Fradi tudott felmutatni. Az 1965-ös világraszóló győzelmen túl is, évről-évre megmutatta magát Európának. Az, hogy azokban az időkben nem szedték szét a csapatot, az csak a kor politikájának volt betudható.

Nem úgy, mint ma. Ma nincsenek politikai korlátok. Az ideológiai börtön lerombolásával a futball világa szabaddá vált. Sokkal szabadabbá, mint a gazdaság egyéb szereplőivé. Mert gazdaságilag egyre inkább lemaradunk, ami sajnálatos módon megerősíti a futballisták orientációját is. Ma már elmondható, futballozni is azért kezd el egy gyerek, hogy felnőve egy nagy nyugati klubhoz szerződjön, egy nem magyar bajnokságban játsszon. Szó sincs arról, hogy például a Fradi évekig meghatározó futballistája, ikonja legyen, ez csupán egy állomás a nagy nyugati karrierhez. Ez a XXI. század. Tudjuk, a Fradi a meghatározó játékosának sem tud annyit fizetni, mint egy európai bajnokság (és még csak nem is élbajnokság) csapata a cserepadon ücsörgő játékosainak. Számonkérhető így a klubhűség? Hogy valaki nem itt akar ikon lenni? Ugye nehéz?

Tudomásul kell vennünk, hogy ez a helyzet! Egy játékos lehet zöldvérű Fradista, ám a Fradi szempontjából ugyanolyan szurkoló, mint mi mindannyian. Szurkolt a Fradinak mielőtt itt labdába rúgott, szurkol neki (legalábbis reméljük), míg itt futballozik, szurkol neki, mikor álmai külföldi szerződése összejön, aztán végig a távolból, hogy majd egyszer, ha külhoni szolgálatai leteltek, újra itt teljesíthessen. Ezek a játékosok lehetnek hűek a klubhoz, de nem mint játékosok, hanem hozzánk hasonlóan, mint szurkolók. Egy biztos, így ikonokká nem válhatnak. Ahhoz más, ahhoz több, ahhoz tőlük független dolgok kellenének. Mik?

Pédául az, hogy a Fradi újra számottevő eleme legyen a labdarúgásnak. Nem elsősorban a magyarnak, hiszen annak mindig az volt. Ám mit ér ez a szerep, ha ez csak egy lépcsőfoka egy középszerű játékoskarriernek? Semmit! A Fradinak újra tényezőnek kell lenni ott, ahol korábban is volt, a nemzetközi futballban. Amikor nem volt ez szervezett, csupán barátságos presztízsmérkőzéseket vívtak, akkor is számontartották. Amikor regionálissá vált, Közép-Európa élcsapataként tekintettek reá. És ezek után is tudta Európa a Fradit félni, míg annak játékosai nem igazolhattak a nagyobb anyagi biztonság felé.

A recept adott, nem kell újra kitalálni. Ha a Fradiban a játékosok európai léptékkel is anyagi biztonsággal kalkulálhatnak, akkor nem mindenáron fognak innen elvágyódni. Akkor van esély, hogy eredményeket érjenek el, kis hazánkban mindenképp, de az európai kupákban is. Akkor nem lesz, nem lehet kérdés, azonos nagyságrendű fizetségért a Fradiban futballozni vagy máshol a cserepadon ülni. Ebben az esetben csak a legnagyobbak, a valódi ikonok kerülnének válaszlehetőség elé, a Fradiban vagy Európa legjobb csapataiban futballozzanak? Nagyon szeretném megélni, hogy már csak ez lehessen a kérdés.

Addig is, ha lehet tenni kéne, hogy közelebb kerülhessünk ezekhez a vágyakhoz. Lehessen újra klubhűségről, klubikonokról beszélni, akár a XXI. században is. A Fradi múltja, eredményei mindenképp megérdemlik, hogy ez a kérdés a jövőben is kérdés legyen.

Simon Sándor