Folytatjuk gyorsan népszerűvé vált sorozatunkat…

Telefonon érdeklődünk és kérdezősködünk olyanoktól, akikről rég nem halottunk, megkérdezzük, mi újság?

Aki ma válaszol: dr. Koch Róbert.

Persze, nem véletlen az időzítés, hiszen éppen ma ünnepli a 48. születésnapját.

Meglepődött, erre nem számított! Talán éppen ezért jól is esett neki, hogy a Fradisták nem felejtenek. Örömmel válaszolt néhány kérdésre.

A fiatalabb olvasóknak (szokás szerint) azért felelevenítjük néhány számmal a pályafutását. Két részletben, először 1979 és 1985 között, majd 1991 őszén szerepelt csapatunkban, mindösszesen 94 NB I-es mérkőzésen, amelyeken 13 gólt szerzett. Posztja szerint középpályás, mégpedig támadó középpályás volt, az irányító fajtából, annak is a javából. Kétszeres bajnok a Fradival (1980-81 és 1991-92), háromszor pedig ezüstöt vehetett át (1979, 1982, 1983).

– Haladjunk visszafelé, mi újság? Mit csinálsz manapság?
– A hivatásomnak élek, állatorvos vagyok. Persze, és ezzel biztos megelőzök egy kérdést, azért focizom is az öregfiúknál. Köszönöm jól vagyok!

– Bírja a lábad? Mert az bizony híres volt a sérülékenységéről…
– Ezen a szinten ez nem lehet probléma. A 45 év felettieknél játszom, ahol vannak akár 60 évesek is. Kimondottan élvezem, hogy itt még mindig le tudom futni némely ellenfelemet, gyorsabb lehetek náluk.

– Hol játszol és hogyan reaktiváltad magad?
– Hol játszanék? A Fradiban! Legutóbb, amikor a Vasassal játszottunk négy gólt szereztem, pedig játszott ott is néhány régebbi játékos, mint Kozma vagy Birinyi. A reaktiválásról pedig annyit, hogy egyszer, pár éve, a Fradi All Stars jött a környékünkre és én eredetileg az ellenfélnél, egy Baja környéki csapatnál játszottam volna. Észlelte ezt Bánki Dodó és megfeddett, hogy képzelem, hogy én a Fradi ellen szerepeljek? Nem kellett kétszer mondania! Azóta, ha tehetem megyek, hiányzik a játék.

– Ez van most, de hogy kerültél a Fradiba annak idején?
– Előrebocsátom, Édesapám óriási Fradista volt, ő is állatorvos. Kapcsolatai révén, gondolom dr. Fenyvesi Mátéval valahogy mindig elintézte, hogy a ’60-as évek nagy Fradija rendszresen vendégszerepelt nálunk, Hajóson. 5-6 éves lehettem, óriási élmény volt már a meccsek előkészülete is, aztán a falusi pályán 4-5000 ember. Csak ebben a klubban szerettem volna futballozni. Emlékszem, 12 évesen megkeresett a Vasas és mindent kínált, hogy hozzájuk menjek. Én meg, hatalmas öntudattal visszautasítottam őket, mit képzelnek magukról, én hozzájuk igazoljak? Nem is lett belőle semmi. Annál inkább abból, mikor a Fradi hívott, ott nem volt kérdés.

– Emlékszem, milyen óriási kedvenc voltál annak idején. Csak azok a sérülések ne lettek volna. Neked mi a legkedvesebb emléked?
– Rengeteg van. Talán mégis azt emelném ki, amikor 1984 nyarán hozzánk igazolt a fél U18-as válogatott, amelyik akkor nyert EB-t. Magam a 22 és fél évemmel szinte öregnek számítottam. Az első három meccset nyertük, az Üllői úton teltházas nézőterek előtt, akik őrjöngtek, hogy micsoda csapatunk lesz. Félelmetes érzés volt, ezt emelném ki.

– Aztán abban az évben majdnem kiestünk …
– Sajnos! Én az első meccsek után megsérültem, olyannyira hogy gyakorlatilag abba is hagytam a játékot.

– De mégsem! Hogy folytatódott?
– A rehabilitáció után természetesen nagyon hiányzott a foci, de magas szinten már nem akartam újrakezdeni. Lediplomáztam, hazajöttem Hajósra, majd a megye I-ben próbálgattam, mennyit is bír a lábam. Egyre többet bírt, egy idő után végig az egész meccset. 26 éves lehettem, amikor a német harmadosztályba hívtak és én elvállaltam a kihívást, le is húztam ott három évet.

– Mit tapasztaltál ott?
– Azonnal észleltem azt az óriási különbséget, ami a két mentalitás között van. Ma is állítom, a magyar játékosok sokkal jobbak, technikásabbak voltak, de az itthoni közeg szabályosan visszahúzta őket, nem tudták magukból kihozni a maximumot. A németek meg mentek, harcoltak, még az edzéseken is mintha az életükért küzdöttek volna. És ezzel gyakorlatilag elsöpörték a technikát, erősek és gyorsak voltak, amit tudtak, azt mindig kihozták magukból.

– Hogy lett ebből újra Fradi?
– A „fradiketyegőm” visszahozott. Német edzésmunkával úgy véltem menni fog, Nyilasi Tibor is kapacitált, no meg én is át szerettem volna mégegyszer élni az Üllői úti közönség által teremtett őrületes hangulatot. Pár meccset játszottam 1991 elején, aztán Rácz Lacival egy kicsit hátrébb szorultunk, jöttek a még fiatalabbak. Én pedig a tartalékban nem akartam elvenni a helyet egy tehetséges játékos elől, ezért akkor tényleg visszavonultam, legalábbis az NB I-től, mert mint mondottam az öregfiúknál még ma is játszom. Ráadásul igazi tétmeccseket…

– Hogy-hogy?
– Azt tapasztalom, hogy a Fradi ellen még ezen a szinten is felhúzzák magukat az ellenfelek, a Fradi ellen eredményt elérni még ötvenhez közel is dicsőség. Komolyan mondom, néha sajnálom a bírókat ezeken a meccseken, kész életveszélyben vannak, olyan indulatok szabadulnak el a játékosoknál, olyan hévvel vitatnak egy-egy esetet.

– Családi utánpótlás van?
– Van egy fiam és két leányom. A fiamnak mindent át akartam adni, amit a futballpályákon megtanultam. Az apósom kertjét felszámoltam, létrehoztam ott egy futballpályát, hogy gyerekekkel, köztük a fiammal is foglalkozzak. Úgy tűnik azonban, nem ő, hanem az egyik leányom örökölte a labdaszeretetet. 11-12 évesen 15 éves fiúkkal focizott és szinte jobb volt náluk, még én is megizzadtam, ha lábtengóban le akartam győzni. Korosztályos válogatott, gólkirály lett belőle, még Párizsba is eljutott egy nagy tornára. Aztán egészségügyi problémák miatt ki kellett hagynia néhány évet. Napjainkban próbálkozik újra, voltam is már vele a Fradinál, nézzék meg. Majd meglátjuk.

– Említetted, hogy gyerekekkel is foglalkoztál. Az edzőség nem fordult meg a fejedben?
– Mikor befejeztem, Hajós mellett volt még egy csapatom. A magyar orvosválogatott játékos-edzője lettem. Nem ment rosszul, ötször nyertük meg az orvosválogatottak részére kiírt világbajnokságot. Később megszereztem az edzői B-licenszet, edzősködtem is Baján, de őszintén megmondom, az nem az én közegem. Van nekem hivatásom, amit soha nem is akartam feladni, úgy meg nem lehet edzést vezetni, hogy közben egy sürgős esethez elhívnak.

– Köszönöm szépen a beszélgetést, amelynek révén az FTC Baráti Kör nevében ismételten nagyon boldog születésnapot kívánok és remélem, hogy ebben a körben még személyesen is találkozhatunk!
– Én köszönöm a megkeresést és a jókívánságokat, öröm volt beszélgetni. Hajrá Fradi!

Simon Sándor