Amikor a sportolást és a köré csoportosuló témaköröket kezdtem boncolgatni, nyilvánvalóan a felnőttekre gondoltam, holott jól tudjuk nem csak ők, hanem a gyermekek is előszeretettel mozognak, ráadásul aktívan. Sőt, a már „kész” , napjainkban felnőtté lett élsportolóknak is a gyermekkoron áthaladva kellett eljutniuk oda, ahol learathatták a gyerekkori munka eredményeként termett babérokat.

A kitartó, hosszú éveken átívelő, fegyelmezettséget és sok lemondást követelő sportmunka is megviseli az egyébként fáradhatatlan gyermeket, ráadásul sokszor hiába, mert sajnos nem mindig terv szerint haladnak későbbiekben a dolgok. Gondolok ugyanis arra, amikor sok évnyi munkát kudarcélmények követnek, mert nem sikerül bejutnia a felcseperedett sportolónak egy nívós sportklubhoz, mert – egészen egyszerűen – vagy vannak jobbak vannak nála, vagy mert nem kedvezőek az anyagi juttatások, amiket a klubok ígérnek. Ilyenkor, vagy marad a kompromisszum és itthon köti meg a szerződést kevésbé kedvező feltételekkel, vagy jobb híján – és ezzel ránk is rosszabb fényt vetve – elmegy az ígéretes tehetség külföldre.

Rendjén van ez így, hogy elmennek külhonba ifjú, magyar sportolóink?

Rendjén, mert egyrészt nekik jobb, megbecsülik munkájukat és nem csak szavakkal…

Másrészt elért sikereikkel és magyarságuknak köszönhetően is, hírét viszik országunknak. Az már más kérdés, miként, hogyan?

Úgy, hogy a hazánk olyan sportolókat képes nevelni, akik rákényszerülnek, hogy elmenjenek?

Vagy úgy, hogy „no lám, Ő egy magyar” ! És ezzel széles mosolyú, jóindulattól vezérelt elismerésüket kifejezve, és természetesen minket arra motiválva, hogy jobban elfogadjuk, ezáltal jobban átérezhessük nemzeti identitásunkat.

Nem hinném, hogy az utóbbi, jóval inkább az előbbi reakciót tartom reálisabbnak. Sajnos!

Nos, a gyermek szeressen sportolni, és legfőképp legyen hozzá affinitása. Sportoljon! Szem előtt tartva azt a szempontot, hogy az már jó, ha a mozgás öröméért, és az egészsége megőrzéséért tiszta szívből teszi azt. A többi meg majd kiderül, hogy kikre, hol és mikor lehetünk majd büszkék, mi és kis országunk egyaránt.

Istenes Mónika