Kakas László, csapatunk egykori kapusa, mai kapusedzője az 56. születésnapját ünnepli. Felhívtuk, hogy köszöntsük és kérdezzük őt, nem csak a mai munkájáról.

Ecséden született, 1972-ben ott kezdett aktívan futballozni, védeni. 1979-ben igazolt a Fradiba, 1983-ig összesen 62 NB I-es mérkőzésen védte a csapat kapuját. Ebből a korszakban kétszer válogatott is lehetett.

Pályafutása végén azonnal belekezdett az edzői szakmába, kapusokat oktatott és nevelt. 1990-93 között a BVSC-nél, 1993-95 között a Csepelnél, 1995-től 2008-ig az MTK-nál edzősködött, innen öltött újra Fradi-címeres melegítőt 2008-ban. Közben három alkalommal (1990-94, 1996, 2006) a magyar válogatott mellett is kapusedző volt.

– 1979-ben igazoltál a Fradihoz. Mit jelentett akkor ez neked? Miként élted meg ezt az időszakot?
– Már gyermekkoromtól Fradi-drukker vagyok, tehát azt az érzést, hogy 79-ben a Fradihoz kerülhettem, nem tudom szavakkal leírni. Így 30 év távlatából is hatalmas dolognak tartom, hogy a nevem szóba került a Fradinál. Én olyan nagyságok közé kerülhettem, mint Nyilasi, Ebedli, Mucha, Szokolai, Pogány, de még sorolhatnám a játékosokat. Amikor beléptem a Fradi öltözőjébe, akkor nekem óriási dilemmám volt, hogy miként köszönjek. Egy Martos Győző, egy Bálint László öltözött ott és nem tudtam, hogy magázzam, vagy merjem-e tegezni őket? Nekem maga a csoda volt találkozni is ezekkel az emberekkel. Én álmaim csapatába beléphettem és olyan labdarúgókkal találkozhattam, akiket tiszteltem és csodáltam. Ez egy különleges érzés és hatalmas megtiszteltetés volt a számomra.

– Milyen közönség volt az akkori Fradi mellett?
– Akkoriban még fa padok voltak a lelátón és 30-32.000 néző fért be. Általában egy meccsre 20-25.000 néző jött ki, de egy Honvéd, Dózsa, vagy jobb csapatok ellen 32.000-en is kilátogattak. Még a lépcsők is tele voltak nézőkkel, rajongás övezte a csapatot. Mikor vidékre mentünk, akkor is határtalan lelkesedés és öröm kísért bennünket. Csodás élmény volt, mikor a Fradi-buszról szállhattam le és föl, mindezt a Fradi melegítőjében. A Ferencvárosban lettem ismert, itt lettem aranyérmes, ezüstérmes, válogatott. Ezt nem lehet leírni, ez életem legszebb időszaka volt.

– Három és fél év után aztán továbbálltál.
– Voltam a Vasasban, az Újpestben, majd a Veszprémben. Itt már egy átmeneti időszakom volt, mert itt kezdtem a kapusedzői pályafutásomat is. Örülök neki, hogy kapusedző lettem, mert hála Istennek, bármelyik csapatnál is voltam, vonzottam az igazi csiszolatlan gyémántokat, akikből sportembereket lehetett nevelni.

– Nagyon sok kapus megfordult a kezeid között, kit tartasz ezek közül a legtöbbre?
– Valóban sok kapussal foglalkoztam, de aki a legtöbbre vihette volna, az egyértelműen Babos Gabi volt. Adottságait nézve – mivel magas és jó felépítésű volt – nagyon sokra vihette volna. Sajnos, nem volt meg benne az a típusú alázat, szorgalom, ami például Hajdú Attilában, Fülöp Marciban, Rabóczki Balázsban, vagy éppen Végh Zoliban megvolt. Amikor a Gabi kiment külföldre, én azt gondoltam, hogy ő egy Európa szintű klasszis kapus lesz. Megvan benne a versenyképesség, de az alázat hiányzik.

– Sokat változott a labdarúgás, a játék felgyorsult. Mennyivel másabb ma kapusnak lenni, mint a Te idődben?
– A szabályok változtak és ez elsősorban a hálóőröket érinti. Az én időmben a védő hazapasszolta a labdát, én felvettem, majd kigurítottam. Ez mára megszűnt, amit én is jó döntésnek tartok, mert gyorsabb lett általa a labdarúgás. A kapusnak ma már a mezőnyjátékos szintjén kell gondolkodnia és cselekednie. Tudni kell rúgnia jobb lábbal, bal lábbal, a kapusszakma felértékelődött. Bevezették a hárompontos rendszert, egy jó kapus pedig, én úgy számolom 10-12 pontot betesz a csapat tarsolyába. Mikor 1-0-ra vezetsz és egy kapus ziccereket fog meg, az a három pontos rendszerben felértékeli a teljesítményét.

– Milyen a XXI. század kapusa?
– Én úgy képzelek el egy kapust, mint egy modern gladiátort, akinek minden fegyvernemben jónak kell lennie. Egy jó kapusnak mindent tudnia kell, magas szinten. Legyen jó versenyző, bánjon jobbal, ballal magas szinten a labdával. Elsősorban a tudatos munkában hiszek, tehát ahhoz, hogy valaki jó kapus legyen, ahhoz rengeteget kell melózni. Egy őszinte ember vagyok, ebből volt már sok problémám is, de ilyen vagyok. Ezt várom el a kapusaimtól is, legyen közöttünk egy őszinte emberi kapcsolat. Szakmailag kritizálom, bírálom őket, de emberileg nem bántok meg senkit. Nálam az elképzelhetetlen, hogy egy kapus az edzésen nem 100 százalékot hoz. Én a tudatos kapusokat helyezem előtérbe. Vannak tudatos és ösztönös kapusok. Nagy különbség van a kettő között, azokat a kapusokat mindig előtérbe helyeztem, akik használták a fejüket. Az ösztönkapusok között is vannak jók, de nálam a gondolkodó, fejét használó van mindig előnyben.

– Milyen célokat tűzöl ki magadnak a munkádban?
– Nekem az a célom, hogy először legyen egy jó kapus a Fradiban, majd kerüljön oda a válogatotthoz. Aztán ki tudjon jutni külföldre, keressen sok pénzt, hogy a gyerekeinek, családjának sok mindent tudjon adni, mert én azt mondom mindig, hogy a legcsodálatosabb dolog adni! A kapusaimnak is azt mondom, hogy azzal tudsz adni, mikor a szüleid, rokonaid kimennek egy meccsre és azt látják, hogy Te egy sikeres sportember vagy. Hiszek abban, hogy aki felveszi a Fradi mezt, annak nemcsak megtiszteltetés, hanem kötelesség is, hogy a maximumot hozza ki magából. A Fradiban védeni egy felemelő érzés, úgy szoktam mondani, ez egy más kávéház. Remélem a sors, az élet megadja nekem a lehetőséget és még jó pár évet a Fradi kapusedzője lehetek. Kinevelhetek olyan kapusokat, akik majd egyszer, amikor visszajönnek a külföldi munkájuk után, megkeresnek és azt mondják: „Jó szakmát adtál a kezembe. Most abból a három négy évből élek, amit veled töltöttem el és hál’Istennek Európában is meg tudtam állni a helyemet.” Nekem baráti kapcsolatom van a kapusaimmal, de a munkában nem ismerek kegyelmet! A munkát el kell végezni, nem magam miatt, hanem értük.

-Milyen érzés volt a Fradi ellen védeni, a Dózsa játékosaként?
– Nagyon vegyes érzések kavarogtak bennem. Én nem azért mentem el ebből a klubból, mert elvágyódtam innen. Szembe kellett néznem azzal a ténnyel, hogy a Fradiban van egy zseniális ember, akit úgy hívtak, Zsiborás Gábor. Vele remek kapcsolatom volt, 500 méterre laktunk egymástól, soha nem volt közöttünk féltékenység. Hol ő védett, hol én. Aztán egyszer csak jött egy időszak, amikor úgy éreztem, nekem el kell mennem. A Zsiga fiatalabb volt mint én, Fradi nevelés volt és jobb kapus is volt nálam. Úgy éreztem még évekig ülhetek a kispadon mögötte, de én meg akartam mérettetni magam, hogy mit tudok. Nem éreztem volna sem a győzelem, sem a vereség ízét, ha nem velem kezdődik az összeállítás. Elmentem, védtem más csapatokban is, de nekem a Fradi az szent. Annyira, hogy azt szoktam mondani, ha meg kell egyszer majd halni, akkor azt szeretném, hogy ez a Fradi pályán edzés közben legyen. Addig azonban még jó pár kapust szeretnék a Fradinak nevelni. Vissza kell állítani azt a hegemóniát, hogy az megtiszteltetés legyen, ha a Fradi valakit hív.

– Családodon belül választotta más is a labdarúgó pályafutást?
– Nem, én ezt nem akartam a gyermekeimre erőltetni. Nekem az a fontos, hogy boldogok legyenek. Amúgy az én családomban senki nem élt a sportból, magam sem tudom hogyan kerültem bele. Már gyerekkoromtól imádtam sportolni. Nagyon boldog ember vagyok, mert hála Istennek, mindig azt csinálhattam, amit szerettem. Labdarúgó voltam, most pedig kapusedző. Bejártam a fél világot, rengeteg élményben volt részem. Azt mondom, ha én a jó Istentől kapnék 10 évet és ez alatt a Fradiban lehetnék kapusedző, kinevelhetnék jó pár tehetséges gyereket. Akkor elmondhatnám vénségemre, a futballtól rengeteget kaptam, amit úgy tudtam viszonozni, hogy kapusokat képeztem. Úgy szeretném élni az életem, hogy ne csak elteljenek az évek. A munkámmal, kapusaimmal, maradandót szeretnék alkotni!

– Mit üzennél a Fradi szurkolóknak?
– Azt üzenném, hogy szeressék még jobban a Ferencvárost és bízzanak benne, hogy a Fradi meghatározó tényező lesz. Azok viszont, akik a rendbontást csinálják, azok nem Fradi szurkolók. Az, hogy zártkapus meccseket kell játszani, az tragédia a játékosoknak, tragédia azoknak a szurkolóknak aki szeretnék a csapatot látni és buzdítani. Remélem tavasszal egy más Ferencvárost fognak látni a nézőink és remélem, ők is jobban összetartanak majd abban, hogy kivetik maguk közül azt az 50-100 embert, akik balhékat csinálnak és akik miatt zártkapus meccseket kell játszani. Az üres nézőtér az tragédia! Itt szükség van a nézőkre, szükség van a segítségre. Az jöjjön ki, aki szereti a csapatot és nem akar balhézni. Szeretném, ha lehetne látni férjeket, feleségeket, gyerekeket, családokat a lelátón, ami csak akkor tud megtörténni, ha nyugalom és béke lesz. Nem szabad engedni, hogy 10-15.000 néző bűnhődjön 50-100 ember miatt! A Fradinak remek közönsége van! Volt ősszel, hogy nem igazán játszottunk jól és azt mondtam, ez előtt a szurkolótábor előtt a kalapot meg kell emelni! A kapu mögötti B-közepes srácokat én tisztelem! Volt, hogy eredménytelenül, rosszul játszottunk és ők végig énekeltek, szurkoltak. Ezeket az embereket meg kell tartani, sőt toborozni kell őket! Most ezt a nagyszerű szurkolói csoportot büntetjük majd amiatt az 50 ember miatt? Aki büszke arra, hogy Fradi szurkoló, az jöjjön ki, találjunk egymásra. Mi, akik a Fradiért dolgozunk, tegyünk meg mindent a szurkolókért, a szurkolók tegyenek meg mindent értünk, azt a pár rendbontó embert pedig felejtsük el.

– Az FTC Baráti Kör és a Fradi szurkolói nevében, nagyon boldog születésnapot kívánok és nagyon köszönöm ezt a tartalmas beszélgetést!
– Engem örvendeztettetek meg azzal, hogy gondoltatok rám. Nagyon kedves ez tőletek, őszintén köszönöm!

Istenes Tibor