Szeretem ezt a klubot.

Hogy miért?

Persze, van sablonos válasz is. Mert apám is szerette, mert Fradistának születtem.

Sokat számít ez, hisz lobog a gyerek előtt egy példa, egy követendő példa. Azt azonban hozzá kell tennem, apámat nagyon korán elvesztettem. Azelőtt, hogy személyesen is el tudott volna vinni egy meccsre, pedig hogy tervezte, hogy majd akkor igazán megértem, mi is ez az érzés.

Én mégis megszerettem ezt a klubot. Jó volt a tévé előtt is gyerekhangon mondani, Hajrá Fradi. Jó volt gyerekfejjel a világ más dolgaihoz hasonlón felfogni, egyre jobban megérteni, mit jelent ez. Jó volt ezt gyerekésszel megfogalmazni, elraktározni valahol mélyen a szívemben. Valahová igazából tartozni, még akkor is, ha egyelőre csak én tudtam, hogy már odatartozom. Innentől kezdve másképp olvastam a híreket a csapatról, másképp csengettek a fülemben a rádión hallott nevek, másként néztem a képernyőn a meccset. Az enyéimről olvastam, hallottam, őket láttam, azokról, akikhez én is tartozom.

Aztán, immár kamaszként eljött az az élmény is, ami apám korai halála miatt jó pár évet csúszott, személyesen is megtapasztalhattam mindezt. Nem is akárhol, a Népstadionban, úgy 60-70.000 emberrel. Döbbenetes volt látni, hogy a míg a másik három csapatnak (kettősrangadók voltak) egy-egy szektornyi ember szurkol, addig a Fradinak az egész stadion. Igaza volt apámnak, valóban megérintett az érzés. Ekkor már nem felépített, hanem megerősített és kiolthatatlanná tett bennem valamit, azt ami addig is ott volt mélyen a szívemben.

Szeretem ezt a klubot.

Mert megéltem, mert kialakítottam magamban az érzést, amit felnőtt fejjel már tudom, Fradizmusnak hívnak. Megtapasztaltam, hogy mennyire valós a mondás: „Mi akkor is győzünk, hogy ha kikapunk.” Igaz ez a csapatra, a versenyzőre, a szurkolóra, mindenkire. Azt is tudom, van egy nagyon egyszerű előfeltétele is ennek, hinni kell a csapatban, a versenyzőben, a szurkolóban, mindenkiben. Igen, mindenkiben, akiben hasonló zöld és fehér érzések vannak. Akiből ez a hit hiányzik, az nem hogy akkor nem győz, mikor kikap, hanem talán akkor is kikap, ha győz, mert az csak pirruszi győzelem lehet.

Higyjünk abban, hogy aki ma Fradistának vallja magát, mindenki tudja, ő egy a sok, a nagyon sok, a rengeteg közül, és az a sok, nagyon sok, rengeteg ember kézen tudja fogni, lelkesíteni tudja egymást, egyetértve az eszmében, hatalmas erőt sugározva tudja mutatni az utat a győzelmek felé és elrettent minden áskálódó ellent.

Fogjuk meg egymás kezét, lelkesítsük és erősítsük egymást!

Simon Sándor