Ma ünnepli 40. születésnapját a kilencvenes évek elejének igencsak gólerős csatára, Wukovics László. Tárcsáztuk, hogy köszönthessük. És ha már köszöntöttük, beszélgettünk is.

Saját nevelésű játékosa volt a Fradinak, kölyökkorától itt rúgta a labdát és a gólokat. Nem sokkal 18. születésnapja után, 1988.03.27-én mutatkozott be az első csapatban egy nemzetközi mérkőzésen, majd 1994.06.15-ig volt játékosunk. Ezen idő alatt 173 mérkőzést játszott (105 bajnoki, 37 nemzetközi, 31 hazai díjmérkőzés), amelyeken 74 gólt szerzett (46 bajnoki, 12 nemzetközi, 16 hazai díjmeccs).

Sokan emlékszünk vissza szívesen 1992-re, amikor a dicsőséges tavaszi meneteléssel 11 év után újra bajnokcsapatunk lett, és az utolsó két gólt Diósgyőrben ő rúgta. A bajnoki cím mellett három MK győzelemben is része volt (1991, 1993, 1994), 1992, 93, 94-ben háromszor egymás után ő nyerte el a Toldi-vándordíjat, mint a csapat legjobb góllövője.

1993-ban a Mr. Gól kitüntető oklevél és serleg birtokosa is lett (képünk), amely címet az a ferencvárosi játékos kaphatta, aki az adott naptári évben az FTC hivatalos mérkőzésein (bajnoki, nemzetközi, hazai díj) a legtöbb gólt szerezte. Wukó a címet 23 góllal nyerte el.

-Az FTC Baráti Kör és a rád szeretettel gondoló Fradisták nevében is nagyon boldog születésnapot kívánok ezen a kerek évfordulón!
– Köszönöm szépen! Örülök, hogy ennyi idő után is eszetekbe jutok.

– Lehet elfelejteni az egykori Mr. Gólt? Mesélj nekünk a kezdetekről! Hogy kerültél a Fradiba?
– Mióta az eszemet tudom, a Fradinak szurkoltam, így szinte természetes volt, hogy 8 és fél esztendősen itt kezdek el focizni. Bár, ez egyáltalán nem volt egyszerű.

– Hogy-hogy?
– Akkoriban a Fradi még nem adott igazolást egy 8 éves gyereknek, ezért a szüleim elvittek az Úttörőstadionba…

– … az nem rossz hely, Nyilasi Tibi is ott kezdte. Bocsánat a közbeszólásért!
– Nekem nem voltak kellemes emlékeim, hiszen kaptam ugyan igazolást, de két évvel idősebb korosztállyal kellett volna játszanom. Aztán nem sokkal később fogadott a Fradi. Igenám, de az Úttörőstadion nem adta ki az igazolásomat, ezért másfél évig nem játszhattam, csak edzésekre járhattam.

– Te jó Isten! Már gyerekkorban is előfordulhattak ilyenek? Hogy élted ezt meg?
– Mondanom sem kell, nem értettem semmit. Nagyon szerettem focizni, csak azt láttam, hogy nekem a hétközi egymás elleni játékok maradnak. De eltelt az a másfél év és 10 évesen már meccseken is szerephez jutottam.

– Mindig csatár voltál?
– Igen, minden csapatban csatárt játszottam és gólokat lőttem, rendre gólkirály lettem a korosztályomban. Az utolsó ifiévemben úgy, hogy már az eggyel idősebbekkel játszottam.

– Milyen volt a bemutatkozásod a nagyok között?
– Rákosi Gyula volt az edző, az 1987/88-as bajnokság tavaszi szezonjában, a Videoton ellen kaptam meg csereként az első lehetőséget, 3-0-ra győztünk. Ugyanilyen emlékezetes, amikor már a következő bajnokságban, Szombathelyen a Haladás ellen először lehettem kezdő, 2-2 lett, de mindkét gólt én rúgtam, a meccs legjobbjának választottak.

– Az elsők után azt kérdezem, melyik volt a legemlékezetesebb meccsed?
– Egyértelműen az 1991/92-es bajnokság utolsó mérkőzése Diósgyőrben, amit az én két gólommal 2-0-ra megnyertünk és hosszú idő után újra bajnokok lettünk. Az a tavaszt soha nem felejtem el, ahogy dolgoztuk le az ősszel összeszedett hátrányt majd egy 11 meccses győzelmi szériával megtartottuk az egy pontos előnyünket. Fergeteges volt! Mindenképpen az a bajnokság, az a tavasz volt a pályafutásom csúcsa. Az utolsó meccsen lőtt két gólom csak a hab volt a tortán.

– Mi volt a titka annak a tavasznak?
– Nem volt titok. Rendkívül motiváltak voltunk, mindig a következő mérkőzést akartuk megnyerni. Miután sorra meg is nyertük, a közönség is ráérzett arra, hogy nagy dolog van készülőben.

– És a kupagyőzelmek? A Toldi-vándordíjak?
– Mindkettőhöz három alkalommal volt szerencsém. Természetesen azok is nagyon jó érzésekkel töltöttek el, de az előbb a legemlékezetesebb meccsről kérdeztél, onnan kanyarodtunk az 1992-es tavaszhoz.

– Igen, igazad van! Beszéljünk egy kicsit a búcsúról. 1994-ben a Kispesten megnyert kupadöntő volt az utolsó mérkőzésed a Fradiban. Miért mentél el?
– Lejárt a szerződésem és az új szerződés feltételeiben nem tudtunk megállapodni. Úgy éreztem, esetemben a vezetők arra „játszottak”, hogy nekem zöld a vérem, a Fradi iránt érzett érzelmeim kompenzálják az anyagi javakat. Nagyon fontos a zöld vér és az érzelem, de egy játékosnak abban a korban már a jövőjére is kell gondolni.

– Ne ragozzuk! Végül Újpestre mentél, sőt az Üllői úton a te két góloddal is 3-0-ra legyőztétek a Fradit. Ezt hogy élted meg zöld vérű, Fradi érzelmű játékosként?
– Nagyon furcsa érzés volt. Én nem akartam a Fradiból elmenni, így alakult. A teátrális gólörömöt mellőztem. Röviden ennyi!

– Valahogy a pályafutásod is megtört…
– … annak sokkal inkább ahhoz volt köze, hogy miután újra bekerültem a válogatottba, annak edzésén súlyosan megsérültem. A sérülés után valóban nem voltam már a régi.

– Ahogy egy kicsit keresgéltem rólad az interneten, kiderült, hogy még mindig Mr. Gól vagy, hiszen nagyüzemben termeled a gólokat az alsóbb osztályokban. Most hol játszol?
– Jelenleg Biatorbágyon a megyei I. osztályban. A góllövés is megy, hiszen az elmúlt években 40 illetve 26 gólt szereztem.

– Akkor nem állhattok olyan rosszul…
– Nem bizony, elsők vagyunk. Jó erőkből állunk, a védelmünk például úgy kezdődik, hogy Mónos, Vincze Gábor, Juhár.

– Meddig tervezel még az aktív játékkal?
– Ameddig bírom és jólesik. Szerencsére a lábam bírja, a súlyommal sincs baj, hiszen a „fénykoromban” 66 kg voltam, most 70.

– Hogy állsz az edzőséghez?
– Van A-licenszem, amivel az utánpótlásban dolgozom. Jelenleg az Újbuda U16-os csapatának vagyok az edzője.

– És a Fradi?
– Képben vagyok a csapat szereplését illetően, de a meccseket csak a tévén követem. Az elmúlt időszak nem igazán tudott lázba hozni, reméljük ez tavasszal megváltozik.

– Van családi utánpótlás? Lesz Mr. Gól junior?
– Van egy 13 éves fiam és egy 8 és fél éves lányom. A fiam éppen hezitál, hogy labdarúgó vagy kosárlabdázó legyen-e. Úgy látom, most éppen az utóbbit favorizálja.

– Akkor nem az apja alkata, azzal nehezen tudnám elképzelni a palánkok alatt…
– …valóban nem az, elég nyúlánk a gyerek.

– Köszönöm a beszélgetést! Befejezésül azt kérdezném még, hogy mit üzensz a Fradi szurkolóinak?
– Tudom, hogy ehhez a csapat, a jó játék is kell, de próbáljanak meg olyan hangulatot teremteni, mint amiben nekünk volt részünk a kilencvenes években. Legyenek sokan és sportszerűen buzdítsák a csapatot, fülsiketítően zúgjon a Hajrá Fradi!

Simon Sándor

Fotók:
Színes: Nagy Béla: Fradi emlékkönyv (1994)
Fekete-fehér: www.biai.hu/Biakro/pdf/kro-0807/kro-0807_29.pdf