Világszerte az egyik legnépszerűbb és leglátványosabb csapatjáték. Nem csak ma, az volt a múltban is. Egyáltalán nem csoda, hogy a Ferencváros is indított szakosztályt. A női ág, rövidebb, hosszabb szünet után ma is működik, a férfiak küzdelme a palánkok alatt a múltba vész.

FÉRFI KOSÁRLABDA: 1924-től 1958-ig

Dr. Springer Miklós, az FTC Elnökségének a tagja, az FTC Baráti Kör alelnöke, 2009. május 8-án, a klub fennállásának 110-ik évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen nagyformátumú beszédben méltatta a múltban elért sikereket. Igen informatív része volt a beszédnek, hogy sorjában megemlékezett az FTC összes valaha is működött szakosztályáról, azokról is, amelyek ma már a múlt homályába merülnek. Oda merülnek, de el nem veszhetnek!

Ez is indokolja, hogy sorozatunkban megemlékezzünk ezekről az egyszer volt szakosztályokról, hogy az internet adta nagyobb publicitást kihasználva minél több érdeklődőhöz eljuthassanak ezek az információk.

FÉRFI KOSÁRLABDA: 1924-től 1958-ig

Az egyik ősnek tekinthető labdajátékot az amerikai bennszülöttek játszották. A maják és az aztékok változatában egy falra erősített fém gyűrűn kellett átütni a csapattagoknak egy golyót. A maják játéka kegyetlen volt: a vesztes csapatot feláldozták az isteneknek…

A mai értelemben vett kosárlabda 1891-ben született az Egyesült Államokban, Springfieldben. Akkoriban dr. James A. Naismith volt a Springsfieldi Testnevelési Főiskola testnevelő tanára. Mint az iskola futballedzője azt a feladatot kapta, hogy találjon ki egy olyan érdekes játékot, amelyet a diákok a téli hónapokban tornateremben játszhatnak.

A véletlen segített: egy, a terem sarkában álló őszibarackos kosárba dobta a labdát, amikor hivatták. Visszatérve látta, hogy tanítványai az unalmas gyakorlatok helyett a kosárba való dobálással próbálkoznak. Megtetszett neki az ötlet, és két héten belül elkészült a játék tervezete.

A játék bemutatásához két fából készült barackos kosarat felszereltetett a tornaterem erkélyére. A kosár magassági elhelyezése az erkély magasságából adódott, és ez a 10 láb (3,05 méter) olyan tökéletes gyűrűmagasságnak bizonyult, hogy a mai napig sem változott. Az első mérkőzést 1891. december 21-én a javíthatatlanok osztályának 18 diákja futball-labdával játszotta. A labdabirtoklónak pattogtatni kellett a labdát miközben szaladt. A portás egy létrán ült, hogy kivegye a kosárból a labdát, ha valaki kosarat ért el. Sok dolga nem akadt, mert a meccs végeredménye 1-0 lett.

Ezért lett a játék neve kosárlabda.

Európában a németek kezdtek először kosárlabdázni. Ott a játékot egy Hermann nevű tornafelügyelő vezette be. A német kosárlabda, a korb-ball különbözött az amerikaitól. Hiányzott a palánk, a kosár pedig egy póznára volt felszerelve. A labdát nem pattogtatva, hanem a levegőbe feldobálva lehetett vezetni. Az amerikai rendszerű palánkos kosárlabdára csak az 1936-os berlini olimpia évében tértek át, és megkülönböztetésül az eredeti basketball nevet használták, ami azóta teljesen gyökeret vert a német nyelvben.

A kosárlabdát Magyarországon Kuncze Géza testnevelő tanár vezette be. 1912 őszén Münchenben ismerte meg a játék német változatát. Hazatérése után lelkesen igyekezett itthon is népszerűsíteni, megismertetni. Először saját iskolájában, a Vas utcai gróf Széchenyi István felsőkereskedelmi fiúiskolában tanította saját diákjainak, majd az ő segítségükkel tartott bemutatókat. A kezdeti fellendülést a világháború megakasztotta, de annak befejeztével a katonaságtól leszerelô Kuncze Géza ismét hozzálátott kedvenc játékának népszerűsítéséhez. Ismét bemutatókkal, előadásokkal terjesztette a kosaraslázt, majd 1921-ben kiadta az általa németbôl fordított elsô magyar kosárlabda-szabálykönyvet.

1924–25-ben megalakultak az első kosárlabdázó egyesületek, az NTE, a BBTE, a MOVE, a BSE és természetesen az FTC. Az általuk vívott körmérkőzések jelentették az első lépéseket a hivatalos bajnokság felé, amelyet először 1931/32-ben írtak ki. Akkoriban nálunk még mindenhol a póznás, német kosárlabdát játszották, ezért az 1933-as torinói főiskolai világbajnokságra kiutazó magyar csapat igencsak meglepődött a palánkos pályákon és az általuk megszokottól jócskán eltérô szabályokon. A számukra váratlanul jött újdonságokat egy-két nap alatt kellett megtanulniuk. Ez sikerült, és a magyar csapat elindulhatott a versenyen, sőt a tapasztaltabb franciákat le is gyôzték.

Az új, palánkos kosárlabda hamarosan itthon is kiszorította a régit, és ez ösztönözte a fejlődést. Ugyanis a német típusú játék, amelyben kezdetben még érinteni sem volt szabad az ellenfelet, addigra eldurvult, és ezáltal elvesztette vonzerejét. Az újabb, szigorú játékszabályok által megkötött, szelídebb játékot az atlétikai szakemberek is kitűnő kiegészítő sportnak találták, és bevezették az atlétikai edzés segédeszközei közé. Ilyen körülmények között érthető, hogy az FTC-ben is az atléták űzték a kosárlabdát Záborszky Sándor vezetésével. A kezdeti FTC kosárcsapatának jeles egyéniségei az atléta Forbáth és a vízilabdázó Keserű II voltak.

Mivel ezekben az években klubunkban a kosárlabda valóban csak más sportágak edzéskiegészítő sportja volt, nem igazán tudott gyökeret verni. Nem úgy, mint a II. világháború után, amikor újraszerveződött a szakosztály és a csapat. A hazai szövetség az első osztályban való induláshoz selejtezőtornákat írt ki. Az FTC csapata ezeken megszerezte az indulás jogát.

Az 1945/46-os bajnokságban a csapat nagy erőfeszítések árán, közönsége támogatásával is megkapaszkodott az élvonalban. Egy évvel később, 1947-ben azonban ez sajnos nem sikerült, a játékosok sorra eligazoltak, a csapat kiesett. Egy ideig úgy tűnt, meg is szűnik, mivel nem lesz elegendő számú játékosa. Szerencsére lett, így a másodosztályban elindulhattak. Sőt, 1948 tavaszán annyira belejöttek, mondani sem kell, a közönséggel együtt, hogy megszerezték a feljutást érő második helyet. A csapat összeállítása ez volt: Nagy, Földi, Kövér II, Fébel, Kalovits, cserék: Csathó, Hernádi és Kövér I. A feljutás azzal az eredménnyel is járt, hogy újra népszerű lett Fradi-berkekben a kosárlabda. 1948/49-ben az első csapaton kívül további két csapatot ki tudott állítani és különböző osztályokban elindítani a szakosztály. Az első csapat azonban – az akkori krónikák szerint elsősorban a nem megfelelő állóképesség miatt – egy év után 1949-ben megint kiesett.

Ez a szakosztály azon ritka kivételek egyike volt, amely hasznot húzott az ÉDOSZ-Kinizsi korszakból. Ugyanis olyan kosarasokat irányítottak ide, akikkel megerősödött a csapat, az élvonal és a másodosztály között liftező csapatból stabil első osztályú középcsapattá vált.

Az előbb említett „megerősödés” csak tiszavirág-életű volt, gyakorlatilag addig tartott, míg a Fradi nem lehetett Fradi. Amikor 1957-től újra a nevét és színeit használhatta feszültségek keletkeztek a csapaton és a szakosztályon belül. Az egység megbontása sohasem jó előjel, elveszi az erőt. Így történt ez a kosarasoknál is, akik 1958-ban újra kiestek, majd a bomlás a megszűnéshez vezetett.

Simon Sándor

Felhasznált irodalom és weblapok:
Nagy Béla: Zöld-fehérben

http://www.ftcbaratikor.hu/2009/05/03/drspringer-miklos-unnepi-beszede/#more-6827

A magyar kosárlabda története