Az utóbbi időben egyre többen kérdezték tőlem, befejeztem az interjúsorozatot? Miért fejeztem volna be, kérdeztem vissza. Ezt nem lehet befejezni, ezt nem lehet megunni. Ennek most bizonyságát is adom, hiszen olyan játékost kerestem meg, aki sokak emlékezetében él, hisz nem oly régen még szeretett csapatunk mezében futballozott. Mai beszélgetőtársam: Szkukalek Igor.

Szkukalek Igor Dunaszerdahelyen született, 1976. július 1-jén. A család Nemesócsán lakott, tíz esztendősen ott kezdett el a labdarúgás rejtelmeivel ismerkedni, majd négy év múlva Dunaszerdahelyen, a DAC csapatában folytatta, ahol 1999-ig volt igazolt játékos. Az évek során sok „kölcsönkenyeret” evett, hiszen fejlődése érdekében rendre kölcsönadták, vagy épp katonaidejét töltötte. Így szerepelt a Vágsellye, a Rimaszombat és a Trencsén csapataiban is (persze a csapatnevek szlovákul voltak, úgymint: FK Duslo Šala, FK Rimavska Sobota, Dukla Trenčin). 1999-ben Csehországba költözött, az SFC Opava vásárolta meg, majd két év után az ugyancsak cseh FK Drnovice lett az új csapata. Ekkor 2001 elejét írtuk, majd fél év múlva már a Fradi mezét ölthette magára. Első időszakában négy évig játszott, mindösszesen 76 bajnoki mérkőzésen, amelyeken egy gólt szerzett. A négy év alatt egyszer bajnok (2003-04), kétszer ezüstérmes (2001-02, 2002-03), kétszer kupagyőztes (2003, 2004) lett a Fradival. A négyéves periódusának harmadik Fradi ezüstérmének (2004-05) nem lehetett tevőleges részese, mivel egyetlen percet sem játszhatott bajnoki meccsen abban a szezonban.

A Fradi után először Pápán futballozott fél esztendeig, majd újra Szlovákiába vezetett az útja, először az AS Trenčin, majd újra DAC következett, 2008 elején innen érkezett másodszor is a Fradiba, sajnálatos módon immár az NB II-be. Az is sajnálatos, hogy adminisztratív okok miatt az első fél évet ki kellett hagynia, hiszen egyazon szezonban már játszott az előző két csapatában. Amikor 2008 nyarán bemutatkozott, immár Bobby Davison Fradijában, az őszt végigjátszotta, a tavaszt viszont szinte teljesen kihagyta, csak az utolsó két meccsen jutott szerephez, azaz összesen 17 NB II-es meccsel gyarapította a Fradiban játszott bajnoki mérkőzéseinek a számát. Két gólt szerzett, a másodikra, az utolsóra valószínűleg sokan emlékszünk az utolsó NB II-es bajnokin. Az ellen a Vecsés ellen lőtte, amely csapatnak 2009 nyara óta a játékosa.

Ennyi a játékospályafutása dióhéjban, kezdhetjük a beszélgetést:

– Kezdjük a gyermekkoroddal! Tudjuk, ezt Nemesócsán élted meg. Hol van, mennyire magyar ez a község?
– Tipikus csallóközi falu, Komáromtól mintegy 20 km-re, a Pozsony felé vezető út mentén. Lakosainak száma kb. 2700 fő, amelynek több mint 90 %-a magyar, amit büszkén vallanak. Az én családom is az, én is büszkén vallom.

– Hány testvéred van?
– Négyen vagyunk testvérek, van egy tőlem egy évvel idősebb bátyám, valamint egy öcsém és egy húgom. Ők már jóval fiatalabbak, 12 illetve 13 év van köztünk.

– Említetted a magyarságtudatot. Ez az iskolában is erősödött, magyarul tanultál?
– Nem, én szlovákul kezdtem el az iskolát és végig úgy tanultam, egészen az érettségiig.

– Mennyire tudtál szlovákul?
– Semennyire, az iskolában tanultam meg. El kell mondjam, az én időmben még nem nagyon volt választási lehetőség az iskolát illetően. Az öcsém és a húgom már magyar nyelvű iskolába járt, ők meg sem tanultak szlovákul, a mai napig nem tudnak. Én nem bánom, hogy így alakult, mondta is édesapám, hogy ez később majd az előnyömre válik. Tudom, nem a futballkarrierre gondolt, de ott sem láttam kárát később a szlovák nyelvismeretnek.

– Hogy kezdődött ez a futballkarrier?
– Tíz éves voltam, amikor az első igazolásomat megkaptam az ócsai futballcsapatban. Egy időben párhuzamosan csináltam a karatéval, ami ugyancsak nem ment rosszul, hiszen a járási és a kerületi bajnokságban is élen végeztem. De nem volt esélye a focival szemben, imádtam játszani, azt is tettem szinte éjjel-nappal. Emlékszem, volt hogy ez a szenvedély a tanulás rovására ment. Ilyenkor anyám eltiltott a focitól, amiért sírtam, szinte toporzékoltam. Apám nagyon jól ráérzett arra, hogy ha valamit ekkora szívvel csinálok, akkor annak eredménye is lehet, ezért mindenben támogatott, nagyon sokat köszönhetek neki. Később, persze, anyám is bőven megbékélt, büszke lett a fia választására és eredményeire.

– Ne szaladjunk annyira előre, hisz még a Fradiról nem is kérdeztelek. Mármint arról, hogy mit jelentett neked ebben a korban a Fradi?
– Mindent! Amióta az eszemet tudom, a Fradinak szurkoltam. A sportot, ezen belül a focit tekintve mindenevő voltam, minden közvetítést megnéztem a tévében, mindegy volt nekem az ország, a csapat, aki játszott, csak nézhessem. Ilyenkor mindig kiválasztottam magamnak az egyik felet, akinek szurkolhattam, mert a szurkolás nálam érzelmi kérdés. Érdekes, de én egy szlovák sikernek is tudtam örülni, mondjuk a hokivébén, hiába tudtam, hogy annak a csapatnak a többsége nem éppen szimpatizál a magyarokkal. Nem tudom, érthetően fejezem-e ki magam?

– Hogyne értenélek, kérlek, folytasd!
– Ha például egy finn csapat játszott, vagy mondjuk síugrásban a finnek ugrottak, akkor nekik szurkoltam, már csak a „finnugor rokonság” okán is. Egyetlen nemzet csapatainak vagy sportolóinak nem tudtam soha szurkolni, sőt ellenükben mindig az ellenfelet választottam. Ezek pedig a franciák.

– Miért?
– Trianon miatt. Azt egy elszakított területen élő magyar soha nem tudja megbocsátani.

– Egy kicsit elkalandoztunk, bár úgy érzem, érdemes volt. Térjünk vissza a Fradihoz, gondolom, ott akkor nem volt kérdés az, hogy kit választasz a tévé előtt ülve. Kivel tudtad megbeszélni ezeket az élményeket?
– A barátokkal, a haverokkal. Érdekes módon a családban én lettem az első Fradista, hisz apámat és a bátyámat nem érintette meg ez az érzés. Az öcsémnek viszont már nem volt választása, neki „muszáj volt” Fradistává válni, az is lett.

– Mikor láttad a Fradit először élőben?
– Kamaszkoromtól kezdve rendszeresen, hiszen minden hazai meccsre eljöttünk, nem is kevesen. Ilyenkor béreltünk egy buszt és elindult az ócsai brigád. Nem sok szabad hely maradt a buszban.

– Milyen volt egy ilyen utazás?
– Óriási hangulata volt. Már a buszon elkezdtünk hangolni a meccsre, amit Pestre érve az aluljáróban, az Ági-ban folytattunk. Szinte szertartásszerű volt mindez. Az a hely semmit sem változott, ma is ugyanolyan a meccsek előtt, mint mikor még mi jártunk oda hangolni. Így mindig jobban esett a meccs. Ha győztünk, a visszaúton sem volt gond a hangulattal, ha meg netán nem, akkor biztattuk magunkat, hogy majd legközelebb.

– Hol és hogyan szurkoltál?
– Csak és kizárólag a kapu mögött, a táborban, annak mindig különleges hangulata volt. A hogyanra pedig csak az a szó illik, hogy fanatikusan.

– Gondoltad volna akkor, hogy az a tábor egyszer neked is fog szurkolni, hogy előttük fogsz játszani?
– Mondjuk úgy, ez volt az álmom. Akkoriban még az sem volt biztos, hogy az élvonalban tudok majd játszani. Abban azonban biztos voltam, hogy ez soha nem rajtam fog múlni.

– Akkor nézzük az álom megvalósulásának a történetét! A futballkarriert ott hagytuk abba, hogy Nemesócsán a karatét legyőzte a foci iránti szenvedély. Hogy folytatódott?
– Középiskolába Dunaszerdahelyen jártam, a futballt is ott folytattam, 1991-ben a DAC-ba igazoltam. Végigjártam a ranglétrát, játszottam minden korosztályos csapatban…

– Bocsánat, hogy közbevágok, már akkor is azon a poszton, ahogy a Fradiban megismertünk?
– Igen. Ballábas játékos vagyok, a bal szél volt az én területem. Már ifikorban is az volt a fő feladatom, hogy ezt minél jobban bejátsszam. Volt, hogy balszélső voltam, leginkább azonban a középpályán számoltak velem, sőt a védőjáték sem volt idegen. Szóval, tényleg azt játszottam már akkor is, mint jóval később a Fradiban.

– Mikor mutatkoztál be a DAC első csapatában?
– 1994-ben, alig múltam 18 éves, akkor kötöttem meg az első profi szerződésemet. Gyökeret akkor még nem tudtam verni, ezért a vezetők úgy döntöttek, hogy a fejlődésem érdekében kölcsönadnak. Egyetértettem, hiszen abban a korban nagyon fontos a folyamatos játéklehetőség. Így kerültem a 1995 januárjában a másodosztályú Vágsellye csapatához. A tavaszt ott játszottam volna végig, ha a cseh edző (Ladislav Škorpil) is úgy gondolja, de valamiért nekem ez az időszak ellenszeles volt, ezért – még mindig a DAC játékosaként kölcsönbe – az ugyancsak másodosztályú Rimaszombarhoz küldtek. Ott egy teljes évadot végigjátszottam, meg is nyertük a bajnokságot és felkerültünk az élvonalba. Engem pedig visszarendelt a DAC, ahol akkor éppen Jozef Adamec, a szlovák foci egyik legendája volt az edző. 1996 ősze volt ekkor, én pedig megkaptam a behívómat. Adamec kérte, hogy halasszam el, én azonban azt mondtam neki, ezen egyszer úgyis túl kell esni, akkor pedig jobb minél fiatalabb korban. 1997 januárjában megkezdtem az egy éves katonai szolgálatot, ami azt jelentette, hogy az egy hónapos kemény kiképzés után a trencséni sportszázadba kerültem és újra a másodosztályban játszottam, nem estem ki a gyakorlatból. Mikor leszereltem, visszamentem Dunaszerdahelyre, akik sajnos éppen akkor estek ki, és az edző a már említett Ladislav Škorpil volt. 1998/99-ben az új edzőnél végigjátszottam az évet, a csapat vissza is került az első osztályba. Én azonban máshol kezdtem el az első osztályt, hiszen a játékom megnyerte a cseh első osztályban játszó SFC Opava vezetőinek, elsősorban edzőjének a tetszését, ezért megvettek a DAC csapatától.

– Mennyiért?
– Magyar pénzre átszámolva úgy 9-10 millió forintért.

– Mit tapasztaltál, aki addig jószerivel csak szlovák és magyar pályákat láttál?
– Összehasonlíthatatlanul más volt, sokkal előrébb tartottak infrastruktúrálisan, de futballszervezetileg is. Egy jól működő gépezetbe kerültem, mint az általuk hiányzónak vélt alkatrész. Az edzőn kívül az elnök is maximálisan a megvételem mellett volt. Érdekes adalék, hogy amikor először odaérkeztem, saját maga kalauzolt körbe a stadionban, majd megmutatta a „lakásomat”, ami az ő addigi lakása volt. Éppen akkor költözött egy családi házba, a teljesen berendezett lakását pedig az új játékosnak adta, csak a rezsit kellett fizetnem. Ott laktam két évig, amíg ott játszottam. A szurkolók is csodálatosak voltak, emlékszem az első hazai meccsem a Sparta Praha ellen volt, amikor a kezdés előtt két órával már dugig volt a stadion, ott tombolt 15.000 ember. Megszerettem őket, ma is figyelemmel kísérem a teljesítményüket, sajnos most éppen a második ligában játszanak.

– Nem úgy, mint veled a soraikban, akkor hogy ment?
– Mondjuk, akkor sem a bajnokságért játszottunk, a kiesés elkerülése volt a feladat, ami sikerült. Ez is közrejátszott a váltásomban, mert egy olyan csapat hívott, az FK Drnovice, amely a bajnokságban UEFA-kupás helyen végzett és olyan játékosa volt, mint a cseh válogatott kapitánya, Miroslav Kadlec.

– Kölcsönvettek?
– Nem, megvásároltak, kb. 40 millió forintnak megfelelő összegért.

– Két év alatt megnégyszereződött az értéked? Nem rossz! Bemutatkozhattál a nemzetközi prorondon?
– Nem, mert én már utána kerültem oda – 2001 januárban – hogy kiestek az 1860 München ellenében.

– Nem nagyon ismerjük ezt a csapatot, bár Kadlec neve igencsak ismerős. Bemutatnád kicsit részletesebben?
– Azt hiszem elegendő annyit elmondanom, hogy a csapat és a története nagyon hasonlít a magyar Stadler FC-re, sőt a stadionjuk is. Ez a hely is egy 2000-es lélekszámú falu, ahol a tulajdonos felépített egy 15 ezres stadiont, csakúgy mint Stadler József Akasztón. Mondjuk, egy kicsit tovább volt a felszínen, mint a Stadler, de a tulaj lehetőségei ugyanúgy végesek voltak. Én már egy olyan ágban kerültem oda, amikor a gondok, a problémák kerültek előtérbe.

– Amikor az előbb említetted a dátumot, tudtam, hogy már közel a Fradi, hisz fél év elteltével már itt játszottál. Ki volt az, aki ezt megszervezte, hogy kerültél a Fradinál képbe?
– Van nekem egy cseh származású menedzser ismerősöm, aki hivatalosan ugyan nem a menedzserem, de mégis sokat segített, egyebek mellett a cseh csapatokhoz kerülésemben is. Amikor látta, hogy a Drnovice milyen helyzetbe kerül, felhívott és mondta, hogy lenne három magyar csapat, ahol próbálkozhatnék. A Dunaferr, az Újpest és a Fradi. Végig sem tudta mondani, félbeszakítottam, hogy az első kettőt felejtse el! A harmadikat viszont feltétlenül szervezze meg.

– Megszervezte. Idejöttél, ha jól tudom, kölcsönbe.
– Igen, akkor másképp nem ment. Először egy próbajátékra hívtak, hogy megnézzék mit is tudok. Csank János volt az edző, a bajnokcsapat edzője. Amikor szerelésben kimentem az edzésre, Csank a foglalkozás előtt magához hívott és megkérdezte: „Maga az a játékos, aki Dunaszerdahelyen játszott?”. Mondtam, igen. Erre ő: „Köszönöm szépen, menjen fel és egyezzen meg a vezetőkkel!”. Hihetetlen érzés volt, emlékezett rám, mert látott nem is egyszer játszani a DAC színeiben. Felmentem a vezetőkhöz és néhány perc alatt megegyeztünk.

– Ezek szerint nem volt nehéz. Elfogadtad az első ajánlatot?
– Mondjam azt, hogy ingyen is jöttem volna? A szívem szerint igen, de én akkor már jó ideje a futballból éltem. Így is biztos vagyok benne, hogy egy kis rafinériával lehetett volna feljebb srófolni a béremet, de ez nem nagyon jutott eszembe, amikor életem nagy álma, gyermekkori vágya teljesült, amiért olyan keményen dolgoztam addig.

– Milyen volt a bemutatkozás a csapatban, arra hogy emlékszel?
– Az első meccsen még nem játszhattam, azt az üvegfal mögül néztük végig a vezetőkkel és Tibor Janculával, aki ugyanakkor érkezett. De tudtam, legközelebb már én is a pályán lehetek. Mit mondjak? Másképp néztem a meccset, mint anno a másik kapu mögül, nem engedhettem annyira el magam. Ki is kaptunk 1-0-ra a Zalaegerszegtől. Egy hét múlva Kispesten debütáltam a Honvéd ellen. Sajnos, ott is 1-0-ra kikaptunk egy 11-es góllal. Újabb egy hét után eljött az Üllői úti bemutatkozás napja is, mégpedig az Újpest ellen. Nyertünk is 2-1-re! Bemutatkozhattam a hazai fanatikusoknak, ráadásul a derbin, amit megnyertünk. Már csak az ilyen élményért is érdemes volt elkezdeni futballozni.

– Az az ősz nem a várakozásoknak megfelelően sikerült, Csank mesternek az állásába is került. Jött a FOTEX, jött Várszegi, edző lett Garami József. Szkukalek Igor viszont kirobbanthatatlan volt a csapatból…
– Igen, jól ment a játék, élveztem Garami mester bizalmát is. Azon a tavaszon kisebb csodát tettünk, hiszen eszméletlenül hátulról indulva odaértünk a második helyre, az MTK-val szembeni hatalmas hátrányt ledolgozva és még Zalaegerszegen is vezettünk 1-0-ra a későbbi bajnok ellen, kár hogy azt nem tudtuk megtartani, ki tudja akkor is bírta volna a ZTE a nyomást? Mindegy, ezen kár rágódni, szépen csillogott az az ezüst is.

– A Fradi vezetőinek is tetszett a produktumod, hiszen az új szezon előtt valami azért megváltozott …
– Valóban, lejárt a kölcsönszerződésem, és megvásárolt a Fradi. Érdekes szituáció volt, hiszen az Újpest újra bepróbálkozott, a Cottbusba távozott Lőw pótlására néztek ki maguknak. Jobb kondíciókkal kínáltak szerződést, mint a Fradi, nem értették, miért nem vagyok hajlandó tárgyalni velük. A Drnovice is bekeményített, újabb kölcsönbe nem ment bele, csak a kivásárlásba. Hosszas tárgyalások után megegyeztek, a Fradi 200 ezer eurót fizetett értem, hároméves szerződést kötöttünk. A bajnokság is jól alakult, nekünk állt, mégis kiénekelték a sajtot a szánkból. Ezt az ezüstöt azonban nem lehet az előző évivel összehasonlítani.

– Ellenállok a kísértésnek, nem kérdezlek az utolsó fordulóról, mert azt már több akkori csapattársaddal kibeszéltem és különben is, azzal már nem tudunk semmin változtatni. Inkább ott kellemetlenkedem egy kicsit, hogy arról kérdezlek, mi volt a helyzet a beadásaiddal? Mert azok nem mindig úgy sikerültek, ahogy mi, szurkolók elképzeltük?
– Jó kérdés! Utólag visszagondolva úgy vélem, hogy túlvállaltam magam. Sok edzőm mondta, hogy én akkor is beindulok a szélen, amikor annak semmi értelme, hiszen csekély az esélye, hogy az én oldalamon játsszák meg a labdát. Ha pedig feleslegesen vágom le a sprintet, az ugyanúgy eszi az erőt, mint egy hasznos akció, az után is vissza kell érni. Garami Józsefnél 3-4-3-as szisztémát játszottunk a bal szél megjátszása alapvonaltól alapvonalig az enyém volt. Hatalmas a felelősség, mert ha az ellenfél alapvonalán járok, és az akciót nem tudjuk befejezni, onnan nem tudok időben visszazárni. Talán ezért, de tudat alatt is óvatosabb lettem, előbb szabadultam a labdától. Egy beadás pedig akkor az igazi, ha a védelem mögül jön, nem amolyan előreívelősen. Egy biztos én mindig mindent beleadtam, úgy az edzésen, mint a mérkőzésen, ebben pedig a hibázás lehetősége is bőven benne volt.

– Azért 2004-ben csak sikerült az a bajnoki cím is…
– Szerencsére! Mindent visszakaptunk, amit egy évvel korábban elvesztettünk. Pályafutásom legcsodálatosabb élménye volt, amire nagypapa-koromban is boldogan fogok visszaemlékezni és mesélni róla az unokámnak. Pedig abban a szezonban kezdődött el a sérüléses pechszériám, ami mind a mai napig tart, műtétek sorozatához vezetett. A bajnoki cím azonban mindent vitt! A szüleim is megnyugodhattak, hiszen átadhatták nekem a kupát…

– Milyen kupát?
– Már egy évvel korábban csináltattak egy serleget, amire ráírták, hogy az első bajnoki címem alkalmából adják. Azért a sok áldozatért, amit a futball érdekében hoztam és aminek nagyon úgy tűnt, 2003-ban meglesz az eredménye. Akkor hazavitték, egy évvel később viszont boldogan hozták vissza.

– A bajnokság szezonja a harmadik Fradiban töltött idényed volt, gyakorlatilag az utolsó, hiszen a negyedikben szinte semmi sem jutott neked. Miért?
– Ez az, amit a mai napig nem értek, nem kaptam rá választ. László Csaba lett az edző, aki a partvonalon kívül helyezett, a sokadik ballábas játékos lettem nála. Azt is megértettem volna, ha leül velem és elmondja, hogy Huszti Szabolcsot favorizálja, nekem csak epizódszerepet szán. Éppen egy porcsérülésből épültem fel, az alapozás kezdetére rendben voltam, készültem is keményen, de még a kispadig sem jutottam el. Emlékszem, éppen Zalaegerszegen játszottunk az ősszel, amikor rajtam kívül minden ballábas játékos, Huszti, Leandro, Penksa sérült vagy eltiltott volt. Gondoltam, itt az idő. Be is kerültem a keretbe, de csak a kispadra ülhettem, ahol rajtam kívül csak juniorkorú játékosok voltak. Jött az első csere, nem én, a második, nem én, végül a harmadik, az sem én. Semmit nem értettem. A Pécs ellen játszottunk egy MK meccset, amikor az utolsó 10 percre becserélt. Ez a tíz perc volt abban az évadban az összes, amit tőle kaptam, bajnokin egyáltalán nem juthattam szóhoz. Mondom, azóta sem értem, miért? Ezek után nem lepett meg, hogy a szezon végén szinte észrevétlenül felbontották a szerződésem és távozhattam, szinte a kertek alatt az Üllői útról. Nem volt jó érzés…

– Tudjuk, Pápán folytattad, de csak egy fél évig, hogy újra Szlovákiába menj…
– Pápán nem éreztem jól magam, akkor már sokkal jobb volt visszamenni Szlovákiába, ahol 2006 elején az AS Trenčin igazolt le …

– Ezt az időszakot most ugorjuk át, inkább térjünk ki arra, hogy a DAC közbejöttével újra a Fradiba jöttél, de egy fél évet ki kellett hagynod, mert valaki hibázott. Kicsoda?
– Nem keresek más felelőst, magam is hibáztam. Igen, mert rosszul értelmeztem a szabályt, hogy egy szezonban csak két csapatban lehet tétmeccsen pályára lépni. A Trencsénnel 2007. augusztus végén felbontottuk a szerződést, de akkor már ment a szlovák bajnokság és én játszottam két meccsen. A DAC-cal amatőr szerződést kötöttem, ez okozott később félreértéseket. Ezzel a szerződéssel játszottam a DAC-ban is. A télen, amikor szóba került a Fradi és hívtak, jöttem, tárgyaltam a vezetéssel, és mindent elmondtam, hol és mennyit játszottam. Mondták, ha Csank Jánosnak kellek, rendben. Csank mester ugyanúgy járt el, mint először, most is visszaküldött tárgyalni. Megegyeztünk, az MLSZ kiadta a játékengedélyemet, majd egy nappal a BKV Előre elleni meccs előtt borult a bili. Az MLSZ elbizonytalanodott, a FIFA-hoz, majd az az UEFA-hoz küldött. Ennyi! Kimaradt egy fél év, én meg örökre megtanultam ezt a szabályt az első betűtől az utolsóig.

– NB II, immár Bobby Davisonnal. Az ősszel minden meccsen játszottál, a télen viszont kegyvesztett lettél. Miért?
– Az őszi szezont is sérülten játszottam végig, porcos volt a térdem, de nem ez volt a fő ok, ettől még belefért volna a tavasz is. Bobby másokban bízott. Ha már így alakult, megműttettem a térdemet, mert abban bíztam, hogy egy gyors műtét után lesz elég idő a rehabilitációra és a bajnokság végén esetleg beszállhatok, hogy ez a búcsúm ne olyan legyen, mint az első.

– Nem lett olyan, játszhattál, méltóképpen, ráadásul góllal búcsúzhattál el a közönségtől. Így képzelted?
– Nem úgy indult, de happy end lett a vége. Mikor már bajnokok voltunk és az angolok visszautaztak, beszéltem Bobbyval és elmondtam neki, hogy én még soha életemben nem kértem edzőtől semmit, most csak azt kérem, hogy az utolsó meccset odahaza a Vecsés ellen végigjátszhassam. Mondta, mi sem természetesebb ennél, sőt már az utolsó előtti fordulóban, Makón is játszhatok. Csató Sanyi be is tett a csapatba, de azon a meccsen sokunknak nem jött össze a játék, ki is kaptunk, engem lecseréltek. Nem gondoltam semmi rosszra, hiszen annyi idő után úgy gondoltam, ez jó kis bemelegítés volt az utolsó meccsre. Ahol viszont nem jelöltek a kezdőbe. Azt hittem, leszakad rám az ég! Ezt kértem, ezt nem kapom meg. Ha ezt tudom, dehogy akarok én Makón játszani. Végül bejöhettem, sőt jött az a szabadrúgás, amit Peti első szóra átengedett. Gól lett, a szurkolók az én nevemet skandálták. Borsódzott a hátam, és köszöntem Istennek, hogy Fradistának teremtett.

– Mi a helyzet a magyar állampolgársággal?
– Még mindig várom, folyamatban van. Nincsenek bennem rossz érzések…

– Hogy látod, lesznek még felvidéki magyar tehetségek a Fradiban?
– Lehetnének, mert vannak, csak valamiért nem jutnak ide. Úgy vélem, ez sokkal könnyebb lenne akkor, ha az üzlet mellett az érzelmek is előtérbe kerülnének a vezetésben. Egy magyar, Fradi-érzelmű tulajdonossal sokkal könnyebb lenne ezt megcsinálni. Lennének olyanok, akik költségtérítésért járnák a magyarlakta területeket és az igazi tehetségeket a Fradiba irányítanák, aztán ha valaki ezek közül be is fut, akkor mindenki jól jár, a Fradi is, a gyerek is, és a felfedező is. Még egy gondolatot idefűznék, ami nem csak a felvidéki játékosokra, hanem mindenkire igaz: a Fradinak senkinek sem szabad könyörögnie, hogy idejöjjön, csak az jöjjön a Fradiba, aki itt akar játszani, aki azonosulni tud a klub hagyományaival és értékrendjével.

– Sok mérkőzést játszottál, sokat nagyon sok ember előtt. Mennyiben volt más a Fradi teltházas meccseinek a hangulata?
– Én nem véletlenül említettem az opavai teltházas meccset, mint élményt, az is nagy volt. Én ott zsoldos voltam, mégis átéreztem, mert ott azért a klubért akartam mindent megtenni, az ottani követelményeknek akartam megfelelni. Ez egy zsoldosnak alapvető feladata és kötelessége. A Fradi az teljesen más, az érzelmi kérdés, ezt csak az értheti, akinek a szívében is ott van a Fradi.

– Mi a véleményed a mai fiatalokról?
– Nehéz kérdés! Nem látom a szemükben azt a tüzet, azt a lángot, amit egy életét a futballra feltevő fiatalnak természetes kéne, hogy legyen. A Fradinál ez hatványozottan igaz, a Fradiban játszani nem csak és főleg nem kizárólag üzleti kérdés.

– És ha a fiadról kérdezlek?
– Ó, köszönöm, róla még órákig tudnék mesélni. Ő Szkukalek Ádám, a jövő nagy Fradistája. Jelenleg még csak három és fél hónapos, de én már látom a kicsi szemében a lángot. Hogy játékos lesz-e, azt nem tudom, csak azt, hogy én mindig és mindenben támogatni fogom.

– Köszönöm szépen az őszinte válaszokat, befejezésül csak a szokásos kérdést teszem fel: Mit üzensz a Fradi szurkolóinak?
– Nekem kell megköszönnöm ezt a beszélgetést, mert igazán nagyszerű érzés olyan legendák sorába lépni, akikkel már beszélgettél. Nem is tudom, hogy jövök én ehhez? A szurkolóknak azt üzenem, amit immáron újra szurkolóként vallok is. Bármi történjék is a csapat körül, a csapatért, a csapat mellett mindig ki kell állni. Lehet bármilyen összetételű a Fradi, lehet bármilyen hullámvölgyben, attól még az a Fradi a Fradi. Vezetők jönnek, vezetők mennek, edzők jönnek, edzők mennek, játékosok jönnek, játékosok mennek, a szurkolók szerződése azonban egy életre szól!

Általában több videobejátszással színesítem a beszélgetéseket, ezúttal egyet csatolok, mert ebben minden benne van, az összes Fradiban szerzett gólja, az összes nagy pillanat:

Simon Sándor
A beszélgetés ideje: 2010. január 31.