Az jutott eszembe, hogy az Én és a Fradi viszonya egy abszolút hű tükörképet mutat önmagunkról. Az érdekes az lehet talán, hogy mit jelenthet a tömeg egyes résztvevőinek az, amikor önmaguk és a Fradi viszonyát vizsgálják.

Sokszor jó lenne tudni, hogy amit magunkról gondolunk, az megegyezik–e azzal, amit a külvilág lát belőlünk. Ha ügyesek vagyunk és jó – mert éles – tükröt választunk, szembenézhetünk olykor a másokból visszatükröződő tükörképünkkel. Minél jobban közelít mások és az általunk alkotott kép önmagunkról, annál biztosabbak lehetünk abban, hogy megfelelő az önértékelésünk. Ugyanez vonatkozik a Fradival való viszonyunkra is. Visszatükröződünk tehát egymásban, a Klub általunk, a szurkolók által ítéltetik meg, és ez fordítva is igaz. Remekül lemérhető mindkét oldal színvonala.

Megfigyelhettük már, hogy a nagy közönségszámú rendezvényeken, mint például koncerteken, futballmeccseken az egyén eggyé válik az általa favorizált énekessel, játékossal, másrészt pedig a körülötte lévő tömeggel. Nyilvánvaló, hogy a közös érdeklődés mentén összegyűlt közönség „egy csapatban van”, ugyanazért szurkolunk mindnyájan, mégis egymástól független módon, másképp. Minden ember más, és talán nem mondok újdonságot azzal sem, hogy ebből következően nem vagyunk egyformák a szurkolás területén sem. Természetesen annyi bizonyos, hogy érdeklődésünk célkeresztje azonos, mindannyiunk szíve egyért dobog, a Ferencvárosért.

No, de hogyan?

Azt gondolom, amikor egy meccsen kint vagyunk, a tömeggel asszimilálódunk, eggyé válunk több ezer emberrel, megszűnik az Én, és az erőt képviselő Mi kerül a helyébe. Kétségtelen, hogy nem lenne jó a tömegpszichózis törvényszerűsége miatt önakaraton kívül közösséget vállalni rendbontó bajkeverőkkel. Ezt, mondjuk nem tudjuk száz százalékosan kiszűrni, hogy ne ilyenek mellett foglaljunk helyet, de majd a szurkolói kártya igen.

Viszont szerencsére nagy általánosságban az alaphelyzet az, hogy igazi, csapatunkat szívvel buzdító, vérbeli, tisztességes szurkolói hagyományokat követő emberek vesznek minket körül, és reméljük a tavasz is ezt hozza majd el, és az új idényben sem lesz ez másként.

Reméljük, hogy a hömpölygő tömeg, legalább egy dologban ért velünk majd egyet: Nekik is a „Ferencváros” az esetük. Azonban az előítéletek a Fradit sem kerülték el, vagyunk egy pár ezren, akik dicsőségesnek, és vannak páran, akik egyenesen szégyenletesnek gondolják a fradizmust.

A kérdés már csak az, hogy melyik tábornak élesebb a tükre, és melyik az, mely hamis, torz képet tükröz vissza. Egyet biztosan, visszaigazolás nélkül is tudok: nemes, dicsőséges és nemzettudatot ébresztő érzés Fradistának lenni, hisz dicső múltja sosem hagyott még szégyenfoltot a klub életén.

Istenes Mónika