Február negyedike. Látszólag, csak egy nap a naptárban, a múló idő sodrában. A Fradi iránt valamit is érző embereknek azonban ez a nap mégis más, mint a többi. Más, mert három legendáról is meg kell emlékeznünk, ahogy az immár szokásos Fradi-naptárunk aktuális számában meg is tettük.

Dr. Páncsics Miklós, Dalnoki Jenő és Grosics Gyula. A magyar labdarúgás három különböző korszakának oszlopos klasszisa. Az első kettő sajnos már nem lehet közöttünk, a harmadikat, Grosics Gyulát pedig szerencsére felhívhattuk a születésnapján, hogy átadjuk neki a Fradisták üdvözletét is.

1926. február 4-én született Grosics Gyula, az FTC ma is élő igazolással rendelkező kapusa.

– Mikor és hogyan lett ön Fradi-szurkoló, és mi az, ami megszerettette önnel ezt a klubot?
– Fradi-szurkoló voltam már gyerekkoromban is. Dorogon születtem, ott játszottam és már a Dorog is zöld –fehérben játszott akkoriban. Édesapám nagyon szerette a focit, ő vitt el a mérkőzésekre. A Fradinak kívülről fújtam az akkori csapatát, a stadiont is ismertem. 1947-ben kerülhettem volna először kapcsolatba a Fradival, de sajnos akkor a Dorog többet kért értem, mint ami illett volna. Akkor került a Fradihoz Henni Géza, akivel jó darabig rivalizáltunk a kapusposztért. Mivel nem sikerült ez a korai házasság, ezért sajnos várni kellett egy pár évet.

– Hová került a Fradi helyett?
– 1947-ben kerültem fel a MATEOSZ-hoz Budapestre. Akkor én már válogatott voltam és miután a MATEOSZ-t – ami a Magyar Teherfuvarozók Országos Szövetsége volt – államosították, engem bevonultattak. Negyvenkilenc tavaszán átvezényeltek a Sport Tisztképző tanfolyamra, és miután azt elvégeztem, 1950 nyarán már a Honvédban védtem. Sajnos ez ismerős a Fradi történelmében is, mert a Budai Laci és a Kocsis Sanyi is ugyanakkor kerültek a Honvédhoz, ilyen furcsa körülmények között, mint magam is.

– Az imént hangsúlyozta, hogy 1947-ben először került kapcsolatba a Fradival. Mikor volt a második próbálkozás?
– A Honvédból a forradalom után elég keserves úton jutottam le Tatabányára, ott játszottam 7 évet és ott vetődött fel konkrétan, hogy elhagyom a Tatabányát és feljövök Pestre a Ferencvároshoz. Ebben nagyon sokat segített Dr. Lakat Károly, aki a Fradi játékosa volt hosszú-hosszú ideig. Aztán Tatabányán dolgozott 6 éven keresztül, én meg pont 6 évig voltam a Karcsi játékosa. Először vele, majd a Tatabánya vezetőivel is megbeszéltük, hogy kimegyünk Chilébe a világbajnokságra, és mikor hazajövünk, leszerződök a Fradihoz. Aztán Chilében kaptam egy levelet, melyben tudatták velem, hogy ehhez a hivatalos sportvezetés nem járul hozzá. Akkor engem ez annyira megdöbbentett, hogy nem engednek a Fradihoz, hogy rögtön bejelentettem a visszavonulásomat.

– Mit jelent önnek a Fradi, és követi-e a napi eseményeket?
– Van három csapat, melyre különösképpen odafigyelek. Az egyik a Fradi, a másik a Tatabánya és végül a Dorog. A sportújságban is így nézem először a csapatok eredményeit, hogy először a Ferencvárosét, mert ugye az egy nappal előbb is jelenik meg a Sportban, majd a Tatabánya és a Dorog mérkőzéseit figyelem. Sajnos a pályákra nagyon ritkán jutok el, így a televízióból és az újságokból tájékozódom.

– Mesélne arról, hogy mit érzett, mikor annyi év után végre kifuthatott az Üllői út gyepére Fradi szerelésben?
– Az egy nagyon furcsa eset volt, mert én bent feküdtem a kórházban, a tüdőmmel voltak problémáim. Elestem és az egyik bordám megsértette a tüdőmet, és onnantól kezdve ötször lyukadt ki különböző helyeken. Én a kórházban feküdtem és megkeresett a Ferencváros vezetése. Az elnök úr pedig hozott magával egy átigazolási lapot. A történetet, hogy engem nem engedtek a Fradiba 62-ben, ismerték a Ferencvárosnál is. A Fradi elnöke hozott egy átigazolási lapot és azt mondta, ha van kedvem, írjam alá, mert szeretne a Ferencváros leigazolni. Ez nagyon jóleső érzés volt a számomra, bár tisztában voltam vele, hogy nem védeni hívnak a Ferencvárosba, a korom és az állapotom miatt. Én nem gondolkoztam ezen egy percet sem, azonnal aláírtam az átigazolási lapot, és büszkén mondhatom, hogy a mai napon is a Ferencváros igazolt labdarúgója vagyok! Aztán, amikor jött a Sheffield United barátságos mérkőzést játszani a Fradival, akkor szóltam a vezetőknek, hogy szívesen kimennék megnézni a mérkőzést. Akkor szóba került, hogy elvállalom-e a mérkőzés kezdőrúgását. Én természetesen igent mondtam, mert erre még éreztem magamban elég erőt, de amikor kimentem a mérkőzés napján a stadionba, akkor azzal fogadtak, hogy jó lenne, ha egy félidőt védenék. Akkor megmondom őszintén, megijedtem, mert nem egy félidőt, de egy fél percet sem tudtam volna a pályán tölteni, aztán hosszas egyeztetés után abban maradtunk, hogy kimegyek én is a játékosokkal a kezdésnél, és húsz másodpercig maradok a csapatban. Ez így is történt, tulajdonképpen felszenteltem a pályafutásomat a Ferencvárosnál.

– Ön a hosszú ideig a Volán SC elnöke is volt, milyen emlékek maradtak önben erről az időszakról és hogyan került Rákospalotára?
– Tulajdonképpen én váratlanul hagytam abba a labdarúgást, nem csak én, hanem mások sem számítottak erre. A Tatabányai Szénbányák vezérigazgatója ajánlotta fel, hogy amíg nem találok mást, addig maradjak Tatabányán. A Karcsi az olimpiai csapat szövetségi kapitánya lett és én átvettem a csapatot. Én ezt a felkérést nem igazán szándékoztam elfogadni, mert nem akartam edző lenni, de annyira kérleltek, hogy elfogadtam. Egy évig dolgoztam itt, majd hívott a Salgótarján és odamentem edzőnek. Ott másfél évet voltam, majd felkerültem a hatvanas évek vége felé a Volánba, ahol elnök lettem, és tizennyolc évet dolgoztam itt, utána nyugdíjba mentem. Amikor a Volánhoz kerültem elnöknek, akkor még Rákoscsabán voltunk helyileg és két szakosztály működött, egy NB 3-as labdarúgó és egy NB 2-es női kézilabda csapat. Aztán, amikor átjöttünk Rákospalotára, már tizenöt szakosztályunk volt és a tizenötből, tíz lett kiemelt szakosztályt. Csak hát, a labdarúgásban nem engedtek bennünket ficánkolni, mert azt mondták, már elég sok fővárosi csapat van, minek ide még egy? Ez egy belső vita volt, a labdarúgó szövetség egyik-másik vezetője és köztünk, a Volán SC között. Aztán én 1986-ban elmentem nyugdíjba. Még egy darabig kijártam a Volán mérkőzéseire, de aztán megszűnt a Volán Tröszt, a labdarúgó csapatnak pedig nem maradt gazdája. Néhány hónapig a Fővárosi Volán Vállalatok karolták fel a Volán SC-t, de ők sem tudták hosszú távon megoldani a gazdasági helyzetüket, tehát a végén megszűnt az egyesület.

– Mindig felvállalta a nézeteit. Soha nem érzett félelmet, vagy pedig az igazságérzete elnyomta ezt az érzést?
– Én egy vallásos családból származom, mindig az igazság volt előttem a mérőzsinór. A családi elképzelés a jövőmmel kapcsolatosan az volt, hogy katolikus pap leszek. Ez az elképzelés akkor dőlt dugába, amikor Dorogon, nem egészen tizenöt évesen felhívtak az első csapatba. Onnantól kezdve már ott is ragadtam, nem pap, hanem futballista lettem. Aztán a Dorog felkerült az NB 1-be és amíg ki nem esett, addig ott is maradtam.

– A beszélgetés végére már csak az a kérdés maradt, hogy mit üzen a Fradi szurkolóinak?
– A csapat eddigi szereplése miatt együttérzek a Fradi szurkolóival. Ellenben biztos vagyok benne, hogy nem sok idő fog eltelni, és a Ferencváros újra a bajnokság megnyeréséért fog küzdeni az NB 1-ben. A nézőközönség pedig megtölti majd a Fradi pálya lelátóit és visszatérnek azok az idők, amikor nem csak, hogy a legnépszerűbb csapat volt a Fradi, hanem a legnézettebb is, hosszú évtizedeken keresztül. Ezért szurkolok én is, hogy mint a múltban, úgy ez a jelenben is valóra váljon!

– Nagyon szépen köszönöm ezt a beszélgetést! Az FTC Baráti Kör és a Fradi szurkolói nevében, kívánunk Önnek jó egészséget és még sok boldog születésnapot!
– Én köszönöm az irántam érzett szeretetet és remélem, hamarosan találkozhatunk majd a Baráti Kör összejövetelén, ha úgy engedi az egészségem. Szorítok a csapatnak, Hajrá Fradi!

Istenes Tibor