A legutóbbi, Szigetszentmiklós ellen vívott edzőmeccsen jöttem rá, hogy a csapatunk bizony rengeteget fejlődött a tavalyi évhez képest. Az edzőváltás kifejezetten áldásos volt a csapatra nézve! Mind fizikálisan, mind pszichikailag megerősödtek, felszabadultabbak lettek.

Tény, hogy nagy hatást képes gyakorolni még a legkeményebb és legstabilabb lelkiállapotban lévő játékosokra is egy kiegyensúlyozatlan mentalitású edző. Edzőről játékosra átragadt volna anélkül is a mentalitás, ha nem lettek volna az edzőnek elvárásai a játékosokkal szemben, csak kapcsolatban vannak. De így, hogy elvárások is voltak – munkakapcsolatuk révén – hatványozottan átragadt.

Úgy gondolom, diszharmonikusság jellemezte az edző és a játékosok sportbéli viszonyát. A csapat tavalyi évéhez az NB2–ből való feljutásához, ha nem is a legideálisabb volt Davison személye, de szükségszerűen megfelelő. Felkészültek tudtak lenni annyira, hogy feljussanak az elsőosztályba, azonban a fejlődés ott megrekedt, stagnált állapotba került. Az elviekben szerkesztett mechanizmust átvinni a gyakorlatba – majd csodaként várni a minőségi változást – még a professzionális hozzáértőknek sem rutinfeladat, nem hogy a gyengébb edzéstervvel rendelkező társaiknak. Nos, némi objektivitással (és jóindulattal) tekinthettünk vissza rá úgy, mint egyfajta régensre, a jelenlegi szakemberek ideiglenes, állapotfenntartó helyettesére.

Visszatérve eredeti gondolatmenetemhez, a szurkolók közt némán néztem a modernkori gladiátoraink küzdelmét és elmerültem a játékukban. Miben lett más, miben változott a közönség igénye évezredek óta, mi az, ami leköti a figyelmüket, elvarázsolja őket? Hol vannak az amfiteátrum harcosai, ugyanazokból a célokból vannak–e itt, szórakoztatják-e a közönséget úgy, mint régen?

Örökös elemzéseim, mélyen szántó gondolataim instruáltak arra, hogy megérzéseimre hagyatkozva csendben figyeljem tovább a mérkőzés egészét. A játékosok és a közönség kölcsönhatásából reméltem kiolvasni kérdéseimre a választ. Konkrétan arra fókuszált figyelmem, hogy mit vált ki a közönség játékra adott reakciója a játékosokból, és fordítva. Egymástól elkülöníthető–e teljes mértékben ez a két oldal, mekkora befolyásuk van egymásra?

Arra a következtetésre jutottam, hogy évezredek óta semmi sem változott a játékot illetően, legalábbis a jelenlegi csapat hozza a múltban felállított normát. Ha már szenvedélyesen, magukat teljes mértékben odaszánva játszani tudnak, az jó, mert az már a létezésük jele!

Azonban a győzelemig vezető út kemény küzdelemmel van kikövezve, a játékosok emberfeletti erejükön túl is, a végtelenségig képesek a harcra. A közönség pedig ugyanolyan, mint régen, lelkes és nem megalkuvó, ha kell örömrivalgással, ha kell kíméletlen buzdítással szurkol, látni akarja és követeli a győzelmet. Változni csupán, annyi változott, hogy a játékosok ma már nem az életükért küzdenek, feladatuk, nem az ellenfél fizikai megsemmisítése, hanem az, hogy a küzdelem során mind erőben, mind gondolkodásban ellenfelük fölé nőjenek, s ha ez megvan, büszkén arathatják le majd győzelmüket.

A csapatunk felkészülése szemmel láthatóan jól sikerült. Mi szurkolók a következő szezonban bizakodva várhatjuk a magas színvonalú, nézőközpontú szórakoztatást.

Istenes Mónika