Rengeteg cím kavargott a fejemben, mielőtt e soroknak nekifogtam. Rendhagyó módon el is árulom ezeket: „Regisztráljunk vagy tüntessünk”, „Takarodjék-e Berki?”,” Mi lesz, ki jöjjön Berki után?”, „Vigyázat! Szalámiznak…”, „Még mindig a nemzet csapata?”, „Mit is akarunk?”, „El a kezekkel a Ferencvárostól!”, „Fradi volt, Fradi lesz!”, „A Fradit nem lehet legyőzni!”. Nem folytatom, a cím lett, ami lett. Következzék az írás.

Tudom, e címekkel kimerítem a tabloidizáció fogalmát. Tudatosan vállalom, mert ha az írás valódi tartalmának megfelelően adok címet, nem jutnak el soraim azokhoz sem, akikhez pedig nagyon szeretném, ha eljutnának. Szeretném, ha nyitnánk egy értelmes vitát a Ferencvárosról, amely valóban róla szól, az értékekről, az értékek védelméről, az előremutató megoldások kereséséről.

Vitathatatlan, hogy a magyar média, sőt továbbmegyek, a magyar közélet bulvárosodik, nem is kis mértékben. Ezért is használtam a tabloidizáció kifejezést, amely jó szó a médiában a bulvárosodás feltartóztathatatlan térhódítására. Napjainkban a média valamennyi szegmensében tetten érhető ez a jelenség, amely a befogadói közeg attitűdjét is erőteljesen befolyásolja. Innentől kezdve pedig mókuskereket hajtunk, a bulvármédia előállítói minden kockázat és ellenállás nélkül, nyugodt szívvel hivatkozhatnak az ilyen irányú közönségigényekre, elfeledkezve arról, hogy ezen igények megteremtésében és fenntartásában mi is az ő szerepük.

A mai magyar társadalom minden szegmensében élő, égető probléma ez, miért maradna ki belőle a sport, a futball, azon belül is a Fradi. Devalválódnak az értékek, azok nem hírértékűek. Társadalmi összevetésben túl összetett ez a probléma, a sport, ezen belül szűkebb pátriánk a Ferencváros számunkra kezelhetőbb. Valóban az? Én most arra teszek egy halovány kísérletet, hogy ezekről beszéljünk, a fürdetésről, a fürdővízben benne levő gyerekről, akire nagyon figyelnünk kell, mielőtt azt a bizonyos vizet kiöntjük.

In medias res…

A kommunizmus legsötétebb éveiben a Ferencváros ellehetetlenítése, megsemmisítése volt a cél. 1949-re kialakult minden idők egyik legjobb, de mindenképpen leggólképesebb Fradija, nagy játékosokkal, valódi klasszisokkal. A rendszer ellenére bajnok lett. A válasz nem késett, erővel szétszedték a csapatot, elvették a nevét, majd a színeit. A klub élére rendszerhű csatlósokat neveztek ki, ők voltak a vezetők. Költői kérdés, elfogadták őket a szurkolók? Azok a szurkolók, akik kitartottak a nevenincs, színenincs csapat mellett? Nemhogy nem fogadták el, kifejezetten gyűlölték a vezetést, legalább annyira, mint a vezetés őket. Az ellenállásnak az egyetlen elfogadható módját választották, amely végül megmentette a klubot, az összefogást, az erőt, amely abban mutatkozott meg, hogy vezetéstől függetlenül a csapat mellé álltak, tömegével. A csapat mellé, amely az ő csapatuk, az ő Fradijuk, még ha nem is úgy hívták. Ugye ismerjük a történet végét? A Fradi győzött, túlélte ezt a korszakot, visszakapta nevét, visszakapta a színeit. Akkor is ez lett volna, ha a stadionban csupán 3-4000 ember keseredett volna el a történtek hatására? Valószínűbb, hogy akkor mindenkire jutott volna titkosrendőr, a vékony szalámit könnyű lett volna eltüntetni. A rúd szalámival nem bírtak… Később sem, amikor a belügy és a hadügy csapatai élveztek elsőbbséget, a tömegtől mindig féltek, a tömegtől mindig tartottak. Hozzáteszem, a fegyelmezett tömegtől. A Fradi mérkőzésein pedig tömeg volt, fegyelmezett tömeg, akkor is, ha éppen nem az élmezőnyben tanyázott a csapat. Hiába, egységben az erő!

Ma Ferencvárosnak hívják a Fradit, zöld-fehér a színe. Mégsem kerek a világ. Sokaknak nem tetszik a tulajdonos, nem tetszik az általa kinevezett vezető, nem tetszenek a meghozott intézkedések, példának okáért a szurkolói regisztráció intézménye. Küzdenek, tüntetnek is ellene. Egyik módszer a lelátó kiürítése, a távollét a stadiontól. Mindeközben a csapat szenved. A csapat azon tagjai, akik még átélték a közönség előtti futball csodáját, a valódi fradista szurkolás élményét, mondják, mennyire hiányzik a „12. játékos”. Az a „játékos”, aki nem ismer lehetetlent, aki akkor ad erőt a pályára, amikor az ott éppen kifogyóban van. Aki jól tudja, akkor kell igazán segíteni, ha baj van. Jó dolog, persze, hogy jó dolog a futó szekéren ülni és ünnepelni, olyankor nincs is hiány a szekérre kérezkedőkből. De mi van, ha a szekér elakad a sárban? El kell átkozni a hajtót és otthagyni, egye meg, amit főzött? Vagy nekifeszülni és együttes erővel kimozdítani szekerünket a holtpontról, hogy újra nekilendülhessen és fusson? Ki tudja miért, erre mindig kevesebb a vállalkozó. Ez még talán nem is lenne baj, mert áldozatos utazók mindig vannak. Az azonban már nagy baj, hogy akik nem segítenek, azok a segíteni akarókat sem engedik segíteni. Tegyük fel magunknak a kérdést, mi lenne, ha minden vezetői probléma ellenére telt ház, győzelemre éhes szurkolók előtt játszana a csapat. Ki nyerne ezzel? A vezetők? Elsősorban a csapat, ezáltal mindenki, aki körülötte van, így a vezetők is. Ám ebben az esetben nagyobb, sokkal nagyobb ereje lenne a feléjük megfogalmazott kritikának, amit nem lehetne figyelmen kívül hagyni. A „takarodj” parancs nem tárgyalási alap, sokkal inkább az, ha a „12.játékos” a mögötte álló tízezrek nevében és képviseletében mindent megtesz a győzelemért. Aztán, ha az mégsem következik be, hiába a 12. játékos töretlen lelkesedése, akkor lehet igazán követelni a vezetőtől, hogy foglalkozzon az előtte álló tizeneggyel, mert a tizenkettedik a pénzéért mást érdemel. Hiszem, ebben az esetben nem is kéne követelni, hiszen a vezető a kezét-lábát törné, hogy kiszolgálja a neki profitot hozó tömeget, ha meg mégsem, akkor a tulajdonos távolítaná el az alkalmatlan vezetőt.

A Ferencváros történelmében mindeddig tizennégy év volt a leghosszabb bajnoki címmentes böjt időszaka, 1949-től 1963-ig. Közben a széthullásra ítélt csapat volt 10., 6., 9., 5., majd az ötvenes évek közepétől mégis dobogós helyen. Egy valami nem változott ebben az időszakban, a közönség szeretete és kitartása, a szűnni nem akaró buzdítás. Tizennégy rettenetesen hosszú esztendőn segítette át mindez a csapatot. Közben mások voltak a bajnokok, mások, akik mindig minket irigyeltek, akik sikereiket mindig hozzánk mérték, ám ennek ellenére sohasem tudtak a Fradihoz mérhető tömegeket megszólítani.

Legutóbb hat esztendeje nyerünk bajnokságot. Azóta megint mások a bajnokok. Azok, akik annak ellenére, hogy bajnokok, vagy hogy bajnoki címre esélyes csapatuk van ugyancsak nem képesek tömegeket megszólítani. Nézzük csak meg a mérkőzéseiket! Nincs szurkolói kártya, van csapat, de nincs közönség. Rémálmaimban azon gondolkodom, ha a Fradi is a bajnokságért játszana a jelen körülmények ellenére is, nálunk is ez lenne? A közöny eluralná a csapat iránt érzett szeretetet? Bár már itt tartanánk és a választ az élet adná meg. Ugye nem akarjuk, hogy megdöntsük a címmentes rekordot? A hat év is hosszú idő, de még messze nem tizennégy. Menjünk, segítsünk a csapatnak! Először felállni a mögöttünk hagyott évek ütései okozta sokkból, majd miután az sikerült, stabilan kiegyenesedni, újra győzni, minden kárörvendő elképedése ellenére újra bajnoknak lenni. Ez a mi dolgunk, nem is kevés! Ha nem tesszük meg, nem mutogathatunk másra, ez a mi felelősségünk. A vezetőknek is megvan a maguk felelőssége, amit számon is lehet kérni rajtuk. De könyörgöm, nem úgy, hogy azzal a csapatot büntetjük! Ha a vezetők ellehetetlenítésével együtt szétverjük a csapatot, akkor a fürdővízzel együtt kiöntjük a gyereket, a mi gyerekünket, életünk értelmét is. Ezt akarjuk? Ezt nem akarhatjuk!

Hajrá Fradi! Mindörökké!

Simon Sándor