Gellei Imre 60. születésnapjára.

Tisztelem Gellei Imrét. Tisztelem, mert ebben a mai magyar futballvalóságban ember, sőt ahogy a címben is írtam – nagybetűvel – Ember tudott maradni. És tisztelem, mert számomra megtestesíti az igazi edzőt, de ezt is inkább nagybetűvel, Edzőt.

Tisztelem őszinteségét, hogy soha nem tagadja meg azokat, akik jó szívvel álltak valaha is mellé, akiktől tanulhatott. Legyen azok az emberek akár piros-kékek, akár zöld-fehérek, de sorolhatnék még néhány színösszeállítást. Mindenütt, ahol dolgozott, felismerte és elismerte az értékeket. Tudta, hogy a múlt tradícióinak ismerete és ápolása nélkül nem lehet a jelent fenntartani, a jövőt építeni.

Az sem lehet véletlen, hogy igazán nagy eredményt nem tudott edzőként felmutatni, nem lett bajnok a csapataival. Miért? Mert őt általában akkor hívták egy csapathoz, ha az nagy bajban volt. Az ő küldetése az, hogy kihúzza a bajbajutottak szekerét a kátyúból, a helyes pályára állítsa őket. Aztán, ha már gurul a szekér, az jó irányban halad, akkor többen is felkéretőznek rá, sőt hajtani is akarják, Na ez az a helyzet, amikor ő megköszöni a lehetőséget, hogy dolgozhatott, és félreáll. Mert elvei vannak, mert azokból soha egy jottányit sem enged. Mert igaz Ember, mert igazi Edző.

Mondhatják, elfogult vagyok vele szemben. Nem is tiltakozom, az vagyok. Ettől még tény, hogy mindenütt, ahol dolgozott, jó emlékeket őriznek róla, úgy a játékosai, mint a munkatársai és a szurkolók. Gellei Imre egy Vasas szurkoló számára ugyanúgy tiszteletreméltó, mint egy Fradistának. Előbbiek nem feledik, hogy akkor állt a piros-kék kormányrúdhoz, amikor a rendszerváltás hajnalán a Vasast, mint a korábbi rendszer egyik jelképét sokan el akarták tüntetni a színről, aztán azt sem, amikor második korszakában újra élcsapattá tette a már leírt Vasast. A Fradisták sem feledhetik, hogy minden korábbi érzelmi kötődés nélkül, feltételek nélkül elvállalta az akkor már anyagi kilátástalanságban levő csapatot, amellyel az élmezőny közelébe lavírozott. Nem csak edzette, hanem igazi pedagógusként nevelte is ifjú játékosait, a klub, a klub legendáinak tiszteletére. Aztán meg kellett élnie, hogy ezt a csapatot, az ő fiait jogtalanul kizárták az NB I-ből, sok játékosának az anyagi megélhetését is fenyegetve. Az NB II előtt ő is vehette volna a kalapját, hogy ő nem erre szerződött. De Gellei Imre nem ilyen ember, ő Ember. Ha bajban van a rábízott állomány, akkor igazi kapitányként ő nem futamodhat meg, küzd a végsőkig. Emlékszünk mindannyian, pénz nem volt, ám játék igen. Annak ellenére, hogy a vezetők úgy csináltak valamelyest pénzt, hogy ebből a legyengített gárdából is eladogattak embereket. A csapat menetelt, vissza az NB I felé, amikor Gellei Imre sokak számára váratlanul, az első helyen átadva a csapatot, lemondott. Lemondott, mert olyan dolgok történtek a háttérben, amit ő nem tudott vállalni, a fiait nem tudta tőle megvédeni.

Hogy milyen edző? Az most is fényesen bizonyítja Pakson, amely a magyar futball egyik tradíciókban legszegényebb fellegvára, ahol azonban szellemiekben máris óriási értékeket halmoztak fel. A mai magyar futballvalóságban is büszkén hirdetik, a magyar futball a magyaroké. Megállhatja egy csapat az NB I-ben úgy is a helyét, ha nem forint sokszázmilliókkal gazdálkodik. Csupán szakmai alázattal, és a futballba, a sikerbe vetett töretlen hittel, magyar játékosokkal.

Gellei Imre tűzben ég a mindenkori csapatáért. Játékosai is tűzbe mennek érte. Ez nem kevés, sőt adott esetben a minden.

Imre! Isten éltessen, adjon Neked sok erőt és egészséget, hogy még sokáig szolgálhasd szeretett játékodat, amelyet Veled együtt oly sokan szeretünk, a futballt. És Veled együtt sokan hisszük, hogy magyar futball nem csak volt, hanem lesz is.

Simon Sándor