Régebbi olvasóink bizonyára észrevették, a bajnoki mérkőzéseink előtt immár rendszeresen megszólaltatunk valakit a csapatunkból, edzőket, játékosokat. Ma Kulcsár Dávidra esett a választásunk…

– Miskolcon születtél. Mesélj a gyermekéveidről és arról, hogyan kerültél a labda bűvöletébe, milyen gyerek voltál?
– A Diósgyőrben kezdtem el futballozni hét évesen. Édesapám vitt le egy válogatásra, ahol úgy látszik tetszett a teljesítményem és ott ragadtam. Aztán hét évig a különböző korosztályos csapatokban rúgtam a labdát. Nagyon szerettem a labdarúgást. Az iskolában a szüneteket is felhasználtuk a focizásra. Általában betonon űztük ezt a szenvedélyünket, kihasználtunk minden a tíz-tizenöt perc lehetőséget, és addig elszántan rúgtuk a bőrt. Labda nélkül is feltaláltuk magunkat, mindig volt valami, amit labdapótlékként rúgni tudtunk. A testnevelés órákon is kiharcoltuk, hogy focizhassunk. Addig nyüstöltük a tanárt, míg bele nem ment, hogy ha csak egy öt percet is az óra végén, de játszhassunk. A végén már az egész tornaóra csak a fociról szólt többször is. Így telt el a gyerekkorom, folyamatos közelségben a labdával.

– 2003-ban Diósgyőrből érkeztél a Ferencvároshoz. Tizenöt éves fejjel, hogyan élted meg ezt a változást?
– Eleinte nagyon nehéz volt, mert hiányoztak a szüleim. Ráadásul én, mint vidéki srác, belecsöppentem a nagy pesti életbe és a honvágy is gyötört. Kellett egy év, míg ehhez hozzászoktam. Azóta viszont már élvezem a pesti életet. Amikor tehetem, azért hazamegyek, de egyre ritkábban. Most már inkább a szüleim jönnek fel Pestre, ők minden mérkőzésemre felutaznak.

– 2007-ben kerültél fel a felnőtt gárdához Zoran Kuntic edzősködése alatt. Tulajdonképpen az ő felfedezettje vagy. Ebben az évben mutatkoztál be a Fradi felnőtt csapatában május 6-án a Karcag ellen, ahol is cserejátékosként álltál be. Milyen emlékeid vannak az első mérkőzésedről?
– Nagyon gyorsan történt minden, mert a Karcag előtt volt egy hírverő mérkőzésünk és engem oda hívott el a Zoran. Szerencsére ott jól ment a játék és egy hetet edzettem a felnőtteknél. Aztán gyorsan bedobtak egyből a mélyvízbe. Időm sem volt ezen gondolkozni, mennem kellett. Azt nem mondom, hogy nem izgultam, de mikor beszálltam, próbáltam bátran játszani. Annyira gyorsan történt minden, hogy nem volt időm rágódni rajta, hogy mi miért történik.

– A Fradizmus szellemisége akkor kapott el mikor feljöttél Pestre, vagy már előtte is komolyabb figyelemmel kísérted csapatunkat?
– Ez nálam akkor alakult ki, mikor felkerültem. Az ifiben például minden meccsünk olyan volt, hogy nagyon elkeseredtünk a vereségek után. Mindenki érezte, hogy nekünk nyernünk kell mindenki ellen. A Fradi ellen már a serdülő és ifi korosztályban úgy játszanak az ellenfeleink, mintha életük meccse lenne. Tehát már ott is lehetett érezni ennek a klubnak a varázsát, mióta pedig felkerültem a felnőtt kerethez, a Fradizmus többszörösen érezhető. Gyerekkoromban nem tudtam mást elképzelni, minthogy a Diósgyőr játékosa legyek. Aztán megcsapott a Fradizmus szele és azóta el nem tudnám képzelni Magyarországon belül máshol a pályafutásomat. Nem szívesen igazolnék innen el, bár ez nem csak rajtam múlik Pedig Miskolc nem a Fradiért való rajongásról híres, én magam sem éreztem különösebben semmit a klub iránt, de mikor felkerültem megtapasztaltam ezt az érzést, és mára bátran elmondhatom, hogy Fradista lettem.

– A következő állomás az életedben Vecsés, ahol kölcsönjátékos voltál, majd innen újjászületetten tértél vissza. A vecsési kaland szemmel láthatóan nem a hátrányodra vált, hanem egy bizonyítási lehetőség volt a számodra. Hogyan érezted magad ott és mennyivel volt másabb egy vecsési edzés, mint nálunk a Fradiban?
– Akkor még Bobby volt az edző. Én szóltam neki, hogy szeretnék elmenni kölcsönbe, mert 2008 ősszén nem kaptam sok lehetőséget. Ez bántott engem, nem voltam játékban, és ha pályára is léptem percekre, negyed órákra, akkor sem tudtam megmutatni amit tudok. Nagyon sokat gondolkoztam rajta, hogy mit csináljak, végül jeleztem a vezetőségnek, hogy szeretnék elmenni kölcsönbe. A Vecsésnél Détári Lajos és Pisont István volt az edző, az ő hívásukra kerültem a csapathoz. Így utólag azt mondom, nagyon jól döntöttem, mert nekem nagyon fontos volt a játéklehetőség. Az edzések között nagyon sok különbség nem volt, de nyílván itt a Fradiban jobb játékosok vannak. Ebből adódik, hogy ott lassabb volt a játék az edzéseken, de magában az edzésmódszerekben nem volt nagy különbség. Ugyanilyen pörgős rövid edzéseket végeztünk, mint itt az angolokkal. Tizenöt meccsünk volt, amiből egyet hagytam ki sérülés miatt. Azon kívül viszont szinte végig pályán voltam és így térhettem vissza a Fradiba a nyáron.

– Détári Lajos volt az edződ, aki egy inspiráló, dinamikus egyéniség. Sokat tanultál tőle?
– Igen, ahogy odakerültem, ő felkarolt és segített mindenben. Bíztatott, mert az elején látszott rajtam, hogy nem vagyok játékban, ő pedig mondta, hogy ne adjam fel. Csináljam, mert előbb-utóbb jönni fognak az eredmények is. Azt mondta, a kilencven perceket végül majd meg sem fogom érezni és igaza is lett. Sokat köszönhetek neki, mert lehetőséget adott, nélküle nem tudtam volna ideáig eljutni, az a fél szezon nagyon sokat segített.

– Mostanában nagyon jól teljesítesz a mérkőzéseken, ennek a pozitív változásnak miben látod az okát?
– Ez a vecsési kitérő természetesen az alap, majd pedig amikor visszatértem nyáron, azt vettem észre, hogy nagyon sokat változtam fejben, ami valójában a legfontosabb. El tudtam viselni azt a légkört, ami a Fradit körülveszi és ez által minden könnyebbé vált. Bátrabban meg mertem tenni azokat a dolgokat, amelyeket tudok a pályán. A folyamatos játéklehetőség miatt pedig elkaptam a meccsritmust és egyre jobb formába tudtam kerülni. A legfontosabbnak azonban a mentális fejlődésemet tartom.

– Jó teljesítményed a magyar U 21-es válogatott szövetségi kapitányának is feltűnt. 2010 március 3-án pályára léptél egy Olaszország elleni EB selejtezőn. Milyen érzés volt a válogatott címeres mezét magadra húzni?
– Csodálatos élmény volt, és remélem lesz még rá bőven alkalmam. Legközelebb EB-selejtezőnk csak augusztusban lesz, de a bajnokság végén lesz egy barátságos meccsünk Norvégiával, ahol reményeim szerint számol velem Egerverári Sanyi’bá. Más légköre van egy válogatott meccsnek, mint egy szimpla bajnokinak. A Himnuszt hallgatni meccskezdés előtt csodálatos érzés. Hiába csak csereként léptem pályára, engem akkor is kirázott a hideg, amikor a Himnusz egy jó olasz csapat ellen a telt ház előtt megszólalt. Igaz nem játszhattam sokat, de abban a negyedórában próbáltam megmutatni magam és úgy érzem nem is ment rosszul.

– Miben más a válogatott és a klubcsapatod körüli légkör?
– A válogatottnál nincsenek külföldiek, csak magyarok vannak. Ráadásul mivel korosztályos csapat, mindenki egyidős, egy-két év különbséggel, jobban megértjük egymást. Aztán még az is más, hogy elég rég óta együtt játszik a csapat.

– Egervári Sándorról milyen kép alakult ki benned?
– Egyértelműen csak pozitív, hiszen ő hívott meg a válogatottba. A visszajelzések pedig, amik hozzám eljutottak, hogy ő milyen véleménnyel van rólam, szintén nagyon pozitívak voltak, ezért reménykedem is benne, hogy ott tudok ragadni a válogatottnál.

– Mi alapján választottad ki a 88-as mezed számát? Vannak rituális szokásaid, babonáid a mérkőzések előtt, vagy esetleg Istenhívő vagy?
– A 88-as mezt a születési évem miatt választottam. Babonáim pedig vannak, de ezeket szeretném megtartani magamnak, mert utána az már nem lenne igazi babona. Istenben pedig hiszek és a hálámat ki is szoktam fejezni felé, de nem számítok nagyon nagy vallásos embernek.

– 2007 és 2010 között, Short a negyedik edződ a Fradinál, akivel együtt dolgozol. Hogyan éli meg azt egy fiatal játékos, ha edzőváltás van a klubjánál?
– Nyilván jobb lenne, ha folyamatosan sokáig egy edzővel dolgozhatnánk, de az edzőt és a csapatot is az eredmények minősítik. Ez a Fradinál még kihangsúlyozottabb. Amikor nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy kell, akkor egyből az edzőket veszik elő. Azt nem tartom jó dolognak, hogy három év alatt négy edzőm volt, de ezt nem mi játékosok döntjük el, a mi feladatunk, hogy minél eredményesebben játsszunk, és akkor nincs edzőváltás. Ahány edző, nekünk játékosoknak annyiszor kell újból bizonyítanunk, mert ha esetleg egy olyan ember jön, aki nem kedveli, mondjuk az én játékomat, akkor kettőzött erővel kell az embernek a munkába vetnie magát. Ezzel a mentalitással tud csak bizonyítani az ember, hogy csakazértis vegyen észre, és rakjon be a csapatba. Nekem eddig szerencsém volt, mert minden edzőm számolt velem.

Magammal szemben pedig maximalista vagyok, ezért hiányolom a játékomból a gólt és a gólpasszokat. Pakson is volt lehetőségem a gólszerzésre, ami nem sikerült. Ezeket próbálom gyakorolni az edzésen, remélem, hogy a még több munka beérik és eredményesebb leszek. Jó lenne már most elkezdeni a góllövést a Kaposvár ellen.

– A jelenlegi csapatból kivel találod meg leginkább a közös hangot, van-e olyan, akivel szívesen együtt töltöd a szabadidődet a pályán kívül is?
– Megyeri Balázzsal nagyon jó barátok vagyunk, eljárunk együtt kávézóba, aztán otthon is X-Boxon együtt FIFÁ-zunk. A csapatban ő a legjobb barátom, de mindenkivel megtalálom a közös hangot, legyen az akár külföldi, akár magyar.

– Te is úgy látod, hogy jobb a hangulat csapaton belül a tavalyi évhez képest?
– Igen, ezt ki lehet jelenteni. Tavaly az is gond volt, hogy nagyon sokan voltunk, legalább negyvenen. volt mindenféle nemzetiségű ember, voltak széthúzások is. Mindenki a saját nemzetségével volt inkább jóban. Azt nem mondanám, hogy klikkesedés volt, de nem volt annyira összetartó a társaság, mint manapság. Most kedden is BL-meccs volt és együtt néztük a csapattal, ez már szokássá vált.

– Mit csinálsz a szabadidődben? Egy fiatal sportoló aktív vagy inkább passzív pihenéssel töltődik fel?
– Mikor hogy. Meccs előtt természetesen pihen az ember, de nem szabad ezt sem túlzásba vinni, mert az sem hasznos. Ilyenkor nyilvánvalóan úgy étkezünk és úgy fekszünk le, hogy másnapra ez nekünk jó legyen. A pihenés kimerül egy sétában, tévézésben, így készülök a meccsre. Hétköznapokon azonban nem vagyok egy otthonülő típus. Ilyenkor eljárok moziba, bolingozni, a lényeg, hogy kimozduljak.

– Mik a terveid zöld-fehér mezben, hogyan látod a jövődet? Mik a céljaid a Fradinál az elkövetkező időkben?
– A szerződésem most nyáron lejár, amit feltétlenül szeretnék meghosszabbítani. Ez nem csak rajtam múlik, de igyekszem minél jobban odatenni magam, hogy ez ne lehessen kérdéses. Aztán, ha ez megvan, szeretnék egy olyan Ferencvárosban játszani, mint a régiek, akik megtapasztalhatták, hogy a Fradi az első helyért harcolhatott. Ebben ugye benne van a bajnoki cím is és én nagyon szeretnék itt a szurkolókkal bajnoki címet ünnepelni. Telt ház előtt itt az Üllői úton bajnoki aranyat ünnepelni, az nagyon csodás lenne.

– Mi az a szellemi irányvonal, ami meghatározza az életedet?
– Maximalista vagyok, mindig a legtöbbet szeretném magamból kihozni. Ezen kívül az Edda együttes egyik számának idézete lebeg mindig a szemem előtt, hogy”Álmodtam egy világot magamnak, itt állok a kapui előtt”. Ezt sokszor felemlegetem magamnak és a telefonomat is, ha bekapcsolom, ez rajzolódik ki a szemeim elé. Számomra ez nagyon fontos, ez a mottóm. 2005-ben, mikor elmentek a szurkolóink Prágába, akkor ez volt kiírva egy drapériára. Nem voltam ott, nem élhettem át azt az élményt. Sajnos csak képről láttam, de kirázott a hideg mikor ezt a fotót megtekintettem. A helyszínen fantasztikus lehetett ezt átélni, remélem nekem is lesz majd lehetőségem hasonló élményben. Abban is reménykedem, hogy a hazai összecsapásainkon is többen leszünk, és újra egymásra talál a közönség és a csapat.

– Mennyire vannak rátok hatással a szurkolók?
– Nagyon motiváló tud lenni. Például az idénynyitón a Zalaegerszeg ellen csodálatos élmény volt a szurkolókat magunk mögött tudni. Nem lehetett egymás hangját hallani a pályán. Fergeteges hangulatot tudnak teremteni a szurkolóink, sokkal jobban felpörgünk és buzdításuk átsegít minket a holtpontokon.

– Köszönjük ezt a kellemes beszélgetést és sok sikert kívánunk neked. A te sikered, a mi örömünk is!
– Én köszönöm, hogy megkerestetek, Hajrá Fradi!

Istenes Mónika és Istenes Tibor

A beszélgetés ideje: 2010. április 1.