Szombat, kedd. Napok múlnak csendesen, pályára lép a Fradi rendesen. Bajnoki, Kaposvár 0-0, Ligakupa, Paks, 1-2. Két különböző összetételű csapat a Szentélyben. Két eredmény. Az egyikkel a felzárkózás lehetősége kerül messze, a másikkal a döntő vész el. Mindkétszer volt tét, mindkétszer hibádzott valami. Az okokat keresik, az okokat keressük. Én már nem keresem, csak azt tudom, hogy mi van ott mélyen a szívemben, mi az ami, mindig ott marad.

Mivel már nem vagyok mai gyerek, az emlékeimből felcsendült egy dal, amit gondolom, ma nem sokan ismernek. Egy legendás szerelmű pár, Domján Edit és Szécsi Pál dala. Őket más érzések vezették, egészen a sírig égették. A dal, amit énekeltek, azonban örök. Nekem például 2010. április elején hűen példázza a hangulatomat, a mélyen a szívemben élő Fradizmusomat.

Könnyes arcú reggelek ébresztik a fákat,
Nehéz álomtól ittasan pislognak a házak.
Görnyedt hátú emberek sietnek a szélben,
Fáradt szemük már az úton,
Emlékeik még az éjben.

És peregnek a nappalok,
A könyörtelen percek rabja vagy.
Előtted az ismeretlen.
Maradnál, de nincsen hol maradj.

Ha pecekig nem bánt senki,
Már az is öröm.
A gyűlölet sivatagában
Oázis a közöny.

Bús szívből énekelni édesen
Oly nehéz, oly nehéz.
És mégis énekelni kell nekem
Oly nehéz, oly nehéz.

Nevetek, ha mondják,
Nevetek, ha kell mindenen.
Nevetek, de közben könnyezem.

Dalolok a máról,
Dalolom, hogy nincs fájdalom,
Dalolom, de máshogy gondolom.

Szívemben hordom rejtve csendesen,
Bánatom, bánatom.
Óh, meddig büntet még az életem,
Nem tudom, nem tudom.

Keserű a bánat,
Keserű, de elfojtom én,
Valahol még vár egy kis remény.

Dalolok a fényről,
Dalolom, hogy ez kell nekem,
Dalolom, s tán lassan elhiszem.

Bús szívből énekelni édesen
Oly nehéz, oly nehéz.
És mégis énekelni kell nekem,
Oly nehéz, oly nehéz.

Írni 2010. áprilisában a Ferencvárosról, oly nehéz, oly nehéz.
De mégis írni kell nekem, oly nehéz, oly nehéz.
Keserű a bánat, keserű, de elfojtom én, valahol még vár egy kis remény.

Miért? Mert a Fradi ott van és mindörökre ott marad valahol mélyen a szívemben. Ezért írok és lelkesítek, mert ez kell nekem, s tán lassan tényleg elhiszem. Tán még azt is, a sikereket is újból megélem, mielőtt a sír végleg magába zár. Mert ott az én földi hitem, reményem végetér, de tovább viszi Fiam, tovább viszik azok az emberek, akiknek a Fradi ugyanúgy ott lakozik valahol mélyen a szívükben, akik most még bús szívből énekelnek édesen, bármily nehéz.

Mindörökké és csakazértis, Hajrá Ferencváros!

Simon Sándor