Folytatjuk mai játékosainkat bemutató riportsorozatunkat. Mai beszélgetőtársunk Csizmadia Csaba.

– 1985-ben születtél Marosvásárhelyen. Ötéves voltál, amikor 1990-ben végigrobogott a „Fekete márciusnak” nevezett pogrom az akkor még magyarok által többségben lévő Marosvásárhelyen. Vannak erről személyes élményeid is, vagy csak a szülők, rokonok elmondásiból ismered ezt a ma már történelmi időszakot?

– Ami az emlékeimben még ma is mélyen él az az, hogy az utcánk sarkában ott állt egy tank. Az emberek nem mehettek tovább, az utca ezzel le volt zárva. A közelünkben volt egy román falu, ahonnan bejöttek az emberek és úgy gondolták, nekik mindent szabad, de nem jártak sikerrel. Emlékszem, még a kődobálásokra is, amikor pedig ennek az egésznek vége lett, akkor bementünk Marosvásárhelyre és a betört kirakatok látványa maradt meg bennem.

– Számunkra, akik az anyaországban nőttünk fel, egy különleges világ az elszakított Magyarország. Együtt érzünk ugyan az ott élőkkel, de valójában csak az ismeri az ottani életet, akinek a napi gondok és problémák átjárták a mindennapjait. Mit jelent Neked Marosvásárhely?
– Nagyon sokat jelent nekem. Szüleim a mai napig ott élnek, nekem pedig ott zajlott a gyermekkorom. Azonban én is megtapasztaltam a magyarságom miatti megkülönböztetést, amikor is tizenöt évesen a román utánpótlás válogatottba behívtak egy csapattársammal együtt. Kétszer el is mentem, de amikor kérdezték, hogy mi a nevem, akkor ott ötven-hatvan ember előtt mondtam, hogy Csizmadia Csaba. Mire visszakérdeztek: hogyan? Mindenki előtt le kellett betűznöm a nevemet, ami akkor ott, annyi más nemzetiségű ember előtt szörnyen megalázó és kellemetlen volt. Marosvásárhelyen nem értek ilyen negatív hatások, de ez már egy más közeg volt, mint amikor a válogatotthoz kellett mennem. Amikor én 2000-ben átjöttem Magyarországra, 70-30 %-os volt az arány a mi javunkra népesség tekintetében. Most úgy 50-50 százalék lehet, de nem jellemző az egymás iránti gyűlölködés és az ellentét. Sőt van sok olyan román barátom, aki perfektül beszéli a magyar nyelvet.

– Többször említetted, hogy szülőfölded nagy része Fradi drukker. Így van ez napjainkban is vagy a XXI. század rohanásában megkopott ez az érzés a marosvásárhelyiek életében?
– Azt semmiképpen nem mondanám, hogy megkopott, példa rá egy nagyon jó barátom, akivel már nagyon régóta tartom a kapcsolatot és Ő is a mai napig Fradi drukker. Ő volt a legboldogabb, amikor én ide kerültem és akik régebben Fradi drukkerek voltak, azok jelenleg is ugyanúgy a Ferencvárosért szorítanak. Lehet, hogy az a negatív megítélés, ami Magyarországon is uralkodik a foci iránt, az kihatott az ottaniakra is, és mondjuk már csak 80 százalékuk olyan lelkes mint régen, de akik nekünk szurkoltak régebben, azok értünk szorítanak most is.

– Azt hiszem, kellően mélyre ástunk szülőfölded megismerésében. Akik nem ismerik a történelmi hátteret, azok előtt is kialakulhatott egy kép arról, honnan is jöttél meghódítani az anyaországot. Azonban ne rohanjunk ennyire előre, beszéljünk még a gyermekkorodról, hogyan kerültél kapcsolatba labdával, és ezek után hol kezdtél el futballozni?
– Úgy ötéves koromban kerültem nagy barátságba a labdával, már akkor nagyon szerettem focizni. Minden este úgy húzott fel anyukám a játszótérről, hogy le kell feküdnöm, mert másnap suli van. Suli után hazamentem, elkészültem a leckéimmel és első volt, hogy a tanulás után mentem azonnal a focipályára. Belém ivódott a labdarúgás szeretete, de hogy honnan jött ez, azt nem tudom, mert nincs sportoló rajtam kívül a családunkban. A marosvásárhelyi katonacsapatban kezdtem el futballozni. Egy nálam idősebb barátom ott futballozott és megkértem segítsen elintézni, hogy én is lemehessek edzésekre. Végig Marosvásárhelyen fociztam, azonban volt egy kalandom, amikor 12-13 évesen a Nancyban voltam próbajátékon. Bölöni Laci látott több mérkőzésen odahaza és szólt, menjek ki próbajátékra. Az igazság az, hogy bánom is ezt, mert elszúrtam a lehetőséget. Fiatal fejjel nem úgy gondolkodtam, ahogy kellett volna. Fel sem fogtam, hogy ezzel a jövőmet is megalapozhatom. Erdélyből kimentem Franciaországba, ami olyan volt, mintha a mennyországba jutottam volna. A legjobb helyekre vittek, voltunk vidámparkban és olyan stadionokba jutottam el, hogy csak ámultam. Sajnos nem vettem annyira komolyan, mint amennyire kellett volna, így ezt nem jött össze.

– Milyen posztokon játszottál?
– Az igazat megvallva, gyerekkoromban a csatárok mögött játszottam irányító középpályást. Sőt, még mikor Kecskemétre kerültem, akkor is a serdülőben és az ifiben is gyakran játszottam védekező középpályást, csak ritkán játszottam jobboldali védőt. Aztán, mikor elkerültem Fehérvárra, az Aurél mondta, hogy számít rám jobbhátvédként, és én ott ragadtam. Ausztriában mikor lesérültek a védelem közepén, akkor játszottam belső védőként is, meg védekező középpályásként is. Szeretem is ezt a posztot, hiszen én elölről kerültem hátra.

– Hogyan gondolsz vissza az edzőidre, kitől mit tanultál?
– Legnagyobb hatással Csertői Aurél volt rám, őt nagyon kedvelem. A karrierem kezdetén nagyon nagy hatással volt rám, neki nagyon sokat köszönhetek. Ide sorolnám még Várhidi Pétert, akinek az irányítása alatt, a válogatottban szerepelhettem. Vagy említhetném még az ausztriai korszakomból Franz Lederert. Őket emelném, ki, de az első helyre az Aurélt teszem.

– Magyarországon a Kecskemét színeiben kezdted meg a pályafutásodat. Már Magyarországon éltél, mikor a Kecskemét megkeresett, vagy Marosvásárhelyen kerestek fel a lehetőséggel?
– Még Marosvásárhelyen éltem. A tévében volt egy hirdetés, hogy egy kecskeméti utánpótlás klub keres magyarul beszélő gyerekeket próbajátékra és én erre jelentkeztem. Nekem két napom volt arra, hogy döntsek, és el is mentem erre a próbajátékra, ahol végül megfeleltem.

– Egyedül jöttél akkor Magyarországra, vagy elkísértek a szüleid is?
– Teljesen egyedül jöttem. A Családom azóta is Marosvásárhelyen él, hiányoznak is. Egy évben minimum kétszer találkozunk, ha az élet úgy hozza akkor többször is… Az évek alatt hozzá kellett ehhez edződni, megszokni ezt nem lehet, de a kényszer, nagy úr. Ők otthon vannak, én meg itt.

– Mikor lettél magyar állampolgár?
– 2007. decemberében.

– A válogatott miatt hoztad ezt a döntést?
– Az is befolyásolt, segítettek is. Úgy gondolom, egy magyar ember ne várjon éveket a magyar állampolgárságra. Nekem minden rokonom magyar, ezen nem múlhatott az állampolgárság megadása, de hála Istennek a játék is jól ment, szükség volt rám a válogatottban is, így valamivel gyorsabban sikerült elintézni az átlagosnál.

– Kecskemét után a Fehérvár együttese lett a következő állomás az életedben. Mielőtt rátérnénk a légiós korszakodra, álljunk meg ennél az állomásnál is, mesélj nekünk erről az időszakodról.
– A Fehérvárnak nagyon sokat köszönhetek, mert ott lettem elsőosztályú labdarúgó és onnan lettem válogatott is. Hálás vagyok a csapatnak és a szakmai stábnak, amely akkor a csapat mellett dolgozott. Teljesen elégedett vagyok az ott töltött idővel, nyertünk egy kupát, elértünk egy harmadik helyet, csak köszönettel tartozom az ott eltöltött időért.

– Hogyan kerültél Fehérvárra?
– Gál László volt akkoriban az ügyvezető igazgató. Ő az előző évben még az NBI/B-ben lévő Honvédnál tevékenykedett. Mi akkor ott játszottunk egymás ellen, és ott figyelt fel rám. Mikor a Fehérvárhoz került, megkérdezte van-e kedvem oda igazolni és így kerültem a csapatba.

– Milyen érzés volt a Ferencváros ellen pályára lépned?
– Aki Magyarországon futballozik, annak nagy élmény a Fradi ellen pályára lépnie. Főleg úgy, hogy azokban az időkben a Ferencváros mindig az élcsapatok közé tartozott. Mindig nagy kihívás volt a Fradi ellen játszani, mert ha a Ferencvárost le tudtad győzni, akkor istenként tiszteltek a szurkolóid. Arra is büszke vagyok, hogy én nem veszítettem a Fradi ellen. Két győzelem és egy döntetlen született azokon a meccseken, amikor pályára léptem. Ez nekem akkor hatalmas siker volt, főleg 19-20 évesen.

– Egy labdarúgó életében, az egyik legnagyobb szó, ha hazája címeres mezét viselheti magán. Mit éreztél, mikor először hallottad a himnuszt magyar válogatottként?
– Nézz rám, most is kirázott a hideg, ahogy belegondoltam. Ez történt akkor is és végtelenül büszke voltam, mert amikor eljöttem tizenöt évesen otthonról, akkor az volt a célom, hogy magyar válogatott legyek. Akkor ez olyan távoli álom volt csupán, hogy ha ezt valakinek elmeséltem, akkor kinevetett. Viszont az nevet, aki utoljára nevet. Így végül nagyon büszke lettem a válogatottságomra. Mikor először hazai pályán játszhattam a válogatottban, akkor itt volt Apum és a nagybátyám is. A meccs után családi társaságban hallottam, hogy elkönnyezték magukat. Ennél nagyobb öröm nem kell, úgy gondolom.

– Mostanában nem a legjobb formában játszik csapatunk. Messze került ezáltal a válogatottság is a számodra?
– Soha nem adom fel! Nincs olyan, hogy messze, mert láttunk már olyat, hogy valaki egy meccsen rúgott két gólt és már válogatott is lett. Tudom, a fociban az a szó, hogy ha, nem létezik. Azonban mégis azt mondom, hogy ha a három hazai mérkőzésünket megnyerjük, akkor ott lehetnénk jóval előrébb a táblázaton. A Kaposvár elleni meccsen kívül bármelyik meccsben benne volt a győzelem. Most jön öt nehéz mérkőzés, ezeken kell bizonyítanunk. A válogatottbeli álmaimat pedig nem adom fel, hiszen még csak huszonnégy éves vagyok, bármikor oda kerülhetek.

– Térjünk rá a légiós korszakra! 2007-ben az SV Mattersburg együtteséhez igazoltál. Itt 65 bajnoki mérkőzésen léptél pályára és négy gólt szereztél. Ezek azonban csak száraz adatok. Mi arra lennénk kíváncsiak, hogy élted meg ezt a korszakot, milyen volt otthonodtól többszörösen is távol futballozni?
– Az osztrák időszak az nagyon jó volt, főleg az első másfél évet tudnám kiemelni. Az első félévben harmadikok lettünk a bajnokságban, amivel történelmet írtunk. Mattersburg egy 6000 fős kisváros, ilyen eredménnyel még nem büszkélkedhetett, ha jól tudom a hatodik hely volt előtte a legjobb eredményük. Végig ott voltunk a második helyen, azonban a végén elszúrtuk sajnos. Viszont ezzel a harmadik helyezéssel is a klub legjobb addigi eredményét hoztuk. Hatezres város volt és az átlag nézőszám ennek ellenére tízezer fő volt. A nagycsapatok ellen telt ház, 17 000 néző látogatott ki. Játszhattunk az UEFA kupában is, ami szintén nagy élmény volt. Az utolsó fél év már rosszul sikerült, mert sok játékos elment és fiatalok kerültek a helyükre. Nem jöttek az eredmények, az utolsó előtti helyen voltunk végig és engem kiáltottak ki bűnbaknak. Nem is értettem, mert minden meccsen végig játszottam, ha pedig velem volt a probléma, akkor miért tudtam végigjátszani az összes mérkőzésen? Miért nem kerültem a kispadra? A mai napig nem értem, miért küldtek el onnan, de szerintem ők sem. Az elnök is bizonytalan volt az elküldésemmel kapcsolatosan, sőt mondta is, hogy nem biztos a döntésében. Később már visszakozott is és kérte, hogy maradjak, de akkor már én nem éreztem a feltétlen bizalmat és eldöntöttem, elmegyek. Ez akkor nagyon megviselt és kihatással volt a pályafutásomra is, mert nem tudtam feldolgozni. Ezután Olaszországba mentem, de az is egy problémás időszak lett az életemben. Egyrészről anyagi okok miatt, hiszen három hónapig nem kaptam fizetést. Másrészről pedig az az edző aki a csapathoz vitt egyből berakott a kezdőbe. Ezzel nem is lett volna gond, de a második meccsen kikaptunk négy nullra és őt kirúgták. Az új edző korrekt módon elmondta, hogy semmi gondja velem, tudja, hogy jó futballista vagyok, de meg kell szokjam az olasz légkört. Mondtam semmi baj, én teszem a dolgom az edzéseken, ő pedig majd ez alapján eldönti, hogy beférek-e a csapatba. Három hét után bekerültem a csapatba, játszottam is öt meccset, de kirúgták őt is. Ezek után visszajött a régi edző és aki a négy nullás meccsen szerepelt, azokat félreállította. Közben persze fizetést sem kaptam és szóltam a menedzseremnek, hogy jó lenne valamit kitalálni, mert ez így nem működik. A hely gyönyörű volt, de én nem nyaralni mentem, hanem futballozni. A horvát Slave Belupo csapatával a menedzserem jó kapcsolatban volt, indultak az UEFA kupában és ez szimpatikus volt a számomra. A választás jónak bizonyult, mert a huszonhat mérkőzésből, huszonnégyen pályára léptem.

– 2010 telén megkeresett a Ferencváros. Mit éreztél, amikor nyélbeütöttétek a megállapodást?
Mit jelent számodra a Fradi és átitatódtál-e a Fradizmussal ez alatt a közel fél év alatt?
– Ez a tárgyalás már októberben megkezdődött, csak még semmi sem volt biztos. A Fradinál vezetőváltások voltak, és bár már decemberben meg tudtunk volna egyezni, ez emiatt januárra maradt. Amikor egymás kezébe csaptunk, akkor nagyon boldog voltam, mert volt más alternatíva is, de én már annyira a Fradira koncentráltam, hogy kijelentettem, csak ide akarok jönni. Mindenképpen haza akartam jönni, Magyarországon pedig máshova nem akartam igazolni, csak a Fradihoz. Nagy tervekkel indultam neki ennek a szerződésnek és most is ezeknek a terveknek a megvalósításán vagyok. A Fradizmus az nem olyan dolog, amit magamra húzok és kiabálom magamról lépten-nyomon.. Ez az itt töltött idő alatt folyamatosan ivódik az ember szívébe. Amúgy viszont már Erdélyben is csak a Ferencváros létezett a számunkra. Csak az ment a tévében és amúgy is mindig a legjobbnak szurkolt az ember, ez pedig ki más lett volna, ha nem a Fradi? Nagyon jól érzem magam itt, és bár még nem volt részem abban a hangulatban játszani, amit ellenfélként már megtapasztalhattam, de ha jól hallottam alakulnak a dolgok és nem sokára átélhetem ferencvárosi játékosként is ezt a csodás élményt. A Fradi népszerűsége ma is a legnagyobb Magyarországon, megtapasztaltam, hogy mindig előtérben van az ember, amit csak akkor érez át igazán, ha átéli. Én most tapasztalhattam meg a saját bőrömön ezeket a dolgokat.

– Megfordultál már egy pár együttesben, van élettapasztalatod. Milyen együttes ez a mai Fradi?

– A máltai edzőtáborban egy nagyon jó egység alakult ki. Ezt most is el tudom mondani, az együttes most is összetartó és egységes, de az is igaz, hogy most egy picit feszültebb a hangulat, mert mindenki nyerni szeretne. A hazai meccseinket pedig nem tudtuk hozni, így ez rányomja a csapat hangulatára is a bélyegét. Nincsenek gondok, barátok vagyunk a csapaton belül, amennyire az eredményeink megengedik még a hangulat is jó, de többet szeretnénk. Én bízom benne, hogy kilábalunk ebből a sorozatból, fogadtam is rá, hogy az öt meccsből minimum kilenc pontot szerzünk. Én úgy látom, nem jobbak nálunk. A Zalaegerszegnek is rúghattunk volna egy ötöst a félidőben. Azt gondolom, hogy ha akkor nem vesznek el tőlünk két pontot, lendületből indulhattunk volna neki a bajnokságnak és sokkal több pontot gyűjtöttünk volna. A másik, hogy nagyon várjuk már a közönséget is a mérkőzéseinkre, mert hihetetlen erőt tudnak adni a nehéz meccseken.

– Mi az a szellemi irányvonal ami meghatározza az életedet?
– Azt nem mondhatom, hogy nagy templomba járó ember lennék, de hiszek Istenben és minden este imádkozom hozzá. Enélkül el sem tudnék nyugodtan aludni, ez a szellemi irányvonalam.

– Mivel töltöd a szabadidődet?
– Van egy a friss kapcsolatom, ezzel a kedves hölggyel töltöm a szabadidőmet. Most viszont az erdélyi gyerekkori barátaim is itt vannak, mindig találunk valami közös programot.

– Csapaton belül, kivel vagy a legjobb kapcsolatban?
– Azt kell mondjam, mindenkivel. Nincs olyan ember, akivel ne lennék jóban, mindenkivel jó kapcsolatot ápolok. Bárkihez fordulhatok segítségért, nem is tudnék olyan embert mondani, akivel nem lennék jó kapcsolatban. Legyen az akár külföldi, akár magyar, én mindenkivel jóban vagyok.

– Mit szeretnél elérni a Fradival?
– Ebben a négy évben, amiből már lassan fél év el is telik, a legjobbat szeretném kihozni. Nem mondok azzal meglepőt, hogy szeretnék bajnokságot és kupát nyerni a Fradival és kijutni a nemzetközi porondra, ott is sikereket érni el. Csak ezeket a célokat tudom magam elé tűzni, mert aki a Fradiba igazol, annak más célja nem is lehet. Természetesen szeretnék a válogatottba is visszakerülni és minél több sikert elérni a Ferencvárossal.

– Kívánjuk neked, hogy ezek a célok meg is valósuljanak az életedben. A beszélgetést pedig köszönjük, mind a magunk, mind olvasóink nevében.
– Én köszönöm, hogy megkerestetek. Hajrá Fradi!

Istenes Mónika és Istenes Tibor

A beszélgetés ideje: 2010. április 8.