Valamivel több, mint két órája már, hogy másképp múlik az idő. A zöld-fehér színeket súlyos fekete árny járja át. Két órája, hogy a hazai sajtó, vélem a külföldi is ugyanazt a hírt idézi, ami felfoghatatlan. Elhunyt Varga Zoltán! Leírom a betűket, de nem hiszem el, ezt nem lehet elhinni.

Isten többszörösen is megajándékozott Varga Zoltánnal. Gyermekként még láthattam játszani, tiszta lelkülettel csodálhattam azt, amivel milliókat elvarázsolt. Azt az utánozhatatlan eleganciát, magabiztosságot, amivel a labdát uralta. Ő mindig azt mondta, dehogy uralta, sokkal inkább szolgálta.

Aztán ennél nagyobb ajándékot is kaptam Istentől, amikor bő egy esztendővel ezelőtt, tavaly februárban beszélgethettem vele. A beszélgetésből olyan cikk készült, amelyet azóta is sokan és sokszor olvastak. Köszönhető ez Varga Zoltánnak is, aki a cikk elkészülte után engedélyt kért tőlem, hogy megjelentethesse a saját internetes honlapján. Értik? Varga Zoltán engedélyt kért. Én akkor sem, azóta sem tudtam ezt felfogni, mert köszönettel csak én tartozhattam neki. Fogadott ismeretlenül és és a beszélgetés során megnyílt, a bizalmába fogadott. Megismerhettem Varga Zoltánban az EMBERT, így csupa nagybetűvel. Megismerhettem küzdelmeit, azokat a mozgatórugókat, amelyek révén a falnak is nekiment. Bár nem mondta, de tudom, hitte, hogy a falak egyszer leomlanak, mert a falak sosem örök életűek.

A beszélgetés után olyan kapcsolat alakult ki köztünk, hogy bármikor hívhattam, ösztökélt is erre. Bevallom, ritkán éltem az alkalommal, mert nem akartam visszaélni a bizalommal. Ám ezek a ritka alkalmak, mind-mind maradandóan beleégtek a lelkembe. Óriási örömmel vettem, hogy idén januárban elfogadta meghívásomat és eljött az FTC Baráti Körébe. Eljött, nem is egyszer. És utoljára azt mondta, legközelebb is jönni fog, csak időben szóljak.

Lelkifurdalásom van. Zoli, nem tudtam időben szólni.

Tudom, mert elmondtad, nem félsz a haláltól, hiszen már többször is megkísértett, de Te akkor elhessegetted. Most azonban ő győzött. Lehet, azért, mert éppen ott voltál, ahol egész életedben a legjobban érezted magad? A futballpályán, játék közben. Túl a hatvanötön is aktívan sportoltál, teniszeztél, futballoztál. Azt mondtad, lehet, ez tart életben. Eddig ez tartott, most ez vitt el. Nem értjük, mert nem érthetjük, ezt csak Te érthetted, mint annyi minden más gondolatodat is. Mert sok mindenben megelőzted a korodat. A futball iránti alázatban, annak művelésében, arról alkotott határozott véleményedben mindenképp. Lehet, ezért nem értettek sokan, de Te nem alkudtál meg azért, hogy megértsenek, hogy elfogadjanak. Akkor nem lettél volna Varga Zoli. Mert Te Zoli voltál nem csak az idősebbeknek, hanem a fiatalabbaknak is, ami csak a legnagyobbaknak adatik meg. Hatvanöt évesen is, és most már mindörökre Zoli, a Varga Zoli.

A Fradi mindig a szívedben élt, onnan kitörölni semmi nem tudta. A halál sem, mert most már a halhatatlan Fradisták sorát gazdagítod, akik nevét míg a Földön ember lesz, mindig tudják és ismerik az igazi szurkolók.

Azok a szurkolók, akiket olyannyira hiányoltál az utóbbi években, akik elrettentek a mai magyar futballtól, a mai Fraditól. Akik szurkolni jártak a mérkőzésekre, a sajátjaiknak erőt adni, nem az ellenfelet és másokat pocskondiázni. Azok a szurkolók, akik veletek együtt ünneppé varázsolták a mérkőzést. Lesznek még ilyen ünnepeink? Lesz még olyan Fradi, mint a Te idődben?

Sokan nem hisznek ebben. Tudom, hirtelen és megmagyarázhatatlan távozásod közülük is elgondolkodtat sokakat. Mi pedig nem hagyjuk, hogy kihunyjon a láng, amit futballtudásoddal, alázatoddal, hiteddel lángra gyújtottál a Fradi-szívekben. Legendás, most már égi csapattársaidhoz hasonlóan, idézni fogjuk a figyelmeztető szavakat, hogy meghallják azok is, akik a futball és a Fradi felemelkedéséért valamit is tehetnek.

Holnap örökrangadó. Tudom nézted volna a tévén, ahogy azt is tudom, nézed fentről is. Remélem, mindenki aki a pályára lép, aki a nézőtérre ül, tudja, nem akármilyen körülmények között játszik vagy nézi a meccset. Ezt ugyanis holnap minden Fradistának elemi kötelessége Varga Zoltán emlékének szentelni. A játékosoknak úgy küzdeni, a szurkolóknak úgy szurkolni, hogy még Te is mosolyogj az égben. Ha ez megtörténik, az eredmény szinte másodlagos, mert akkor már biztos hogy győztünk.

Zoli! Soha nem felejtünk! Nyugodj békében!

Simon Sándor