Ismét egy ismétlés. Azaz olyan játékost kértünk fel az interjúra, aki már korábban is beszélgetett velünk. Azonban reméljük, csak ennyi a hasonlóság, hiszen egy új beszélgetésben új dolgokat is megtudhatunk róla, tőle. Íme a Dragóner Attilával folytatott beszélgetésünk.

– Tavaly áprilisban már készült veled egy mélyinterjú az oldalunkon. Azóta eltelt egy év és azt hiszem, kijelenthetem, hogy ez mozgalmasan telt a számodra. Feljutottunk az első osztályba, azóta az akkori keret és az edzői stáb is átrendeződött. Ne szaladjunk azonban ennyire előre, hiszen egy komoly sérülésből lábadoztál tavaly április végén. Platinát építettek az arcodba egy szándékos szabálytalanság következményeként. Fejeléseknél érzed még ezt a sérülést, vagy ennek már nyoma sincs?
– Felépültem, csupán annyi maradt meg belőle, hogy az arcom jobb oldalán, az orr és a száj közötti részen zsibbadást érzek. Mikor ott belül műtötték az arcomat, akkor egy tíz centis nyíláson át rakták fel a platinát és ott az idegek is át lettek vágva. Azt mondta a doki, hogy azon a részen lehet, már nem fogok rendesen érezni. Kétesélyes a dolog, egyelőre a zsibbadáson kívül ott mást nem érzek, de valószínű, hogy már nem is fogok. Így jártam. Harminc évig fociztam és a komolyabb sérülések eddig elkerültek.

– A nyári pihenőre abban a tudatban térhettetek, hogy az NB II-őt három év kínlódás után végre megnyertétek. Milyen érzés volt bajnokként ünnepelni a keserves évek után?
– Bennem nem volt meg az az öröm, amit akkor éreztem volna, ha egyből visszajutunk az első osztályba. Csak, ha az első évben visszajutottunk volna, azzal tehettük volna helyre a sors igazságtalanságát és akkor lehetett volna őszinte az örömöm, az igazságérzetem megnyugtatásával. Nem mondom, hogy nem örültem, hiszen végre feljutottunk, de nem volt meg bennem az igazi boldogság, mert ezt már előbb is el kellett volna érnünk, akármilyen nehézségek is vettek körül akkor bennünket. A tavasz folyamán már lehetett látni, hogy annyira kilógunk az NB II-ből, hogy nem lesz különösebb gondunk, főleg úgy, hogy a hátterünk is rendezve lett. Ekkor már az NB I-re készültem lelkileg.

– Az első osztályba való visszatérésünk, jobban nem is kezdődhetett volna. Alaposan lemostuk hazai pályán a ZTE alakulatát, azonban utána megakadt a lendületünk. Keserves időszak ez, hiszen jöttek a fájó vereségek és szórtuk a pontokat, mintha kötelező lenne.
– Azt a Zalaegerszeg elleni meccset, ha időm van rá, még most is szívesen nézem vissza videón. Az a hangulat és az a mérkőzés minden tekintetben magával ragadó volt. Utána viszont valóban visszaestünk. A miérteket és az okokat természetes, hogy keresi az ember, én úgy gondolom, hogy elmértük az NB I erejét. A pontok gyűjtése elmaradt, de a játék minősége is hagyott kivetnivalót maga után. Ezért az időszakért joggal lehetünk csalódottak, közösen kell érte vállalnunk a felelősséget. Azonban van olyan szezon, amikor a Pista öt helyzetből ötöt berúg, és van amikor semmi sem jön össze. Ez ugyanúgy vonatkozik ránk védőkre és a kapusunkra is. Valamikor minden, valamikor semmi sem jön össze. Voltak olyan szerencsétlen eseteink, amikor például Holczer Ádám lába között csorgott be a labda. A csapat nem játszott jól és elvesztette az önbizalmát. Ez volt az oka az őszi gyengébb szereplésnek.

– A Debrecen ellen aztán eljött a számodra a mélypont, azt hiszem, veszélyben forgott az egész további pályafutásod. Ezt a kérdést már alaposan kitárgyalta a sajtó, most azonban kérlek, beszéljünk mi is erről. Akkor alaposan besároztak, de a szurkolók végig melletted voltak, folyamatosan követeltek vissza a csapatba.
– Amit a szurkolók akkor éreztettek velem, azt soha nem fogom elfelejteni. Csodálatos leveleket és ajándékokat kaptam. A drapériákon pedig a feliratok végig az éreztették velem, hogy a szurkolók folyamatosan mellettem vannak, és ehhez a családhoz tartozom. Volt olyan nehéz pillanat, amikor azt gondoltam, nem erőlködöm tovább, ha kell, bontsák fel a szerződésemet, de ezt senki nem akarta. Az ügy lezárult, de azt nem lehet szavakban kifejezni, hogy én milyen nehézségeken mentem keresztül. Vannak az életnek ilyen szakaszai, ahogy voltak szebb, csillogóbb, jobb időszakok is, amikor úgy jöttek a mérkőzések, hogy jól játszottam, gólokat fejeltem. Amikor kint voltam Portugáliában, fél év alatt megszerettek, bekerültem az év csapatába, a szurkolók énekelték a nevemet. De ilyen időszak is van, amikor csőstül jön a balszerencse. Én mindig kiálltam az igazamért, az ügyvédem pedig folyamatosan intézi az ügyeimet. Mikor volt az életemben az az ügy, hogy vajon Belgiumba vagy Portugáliába megyek, akkor sem tudtak besározni, akkor sem tiltott el a FIFA, mert nem volt igazuk. Volt, amikor újságok ellen nyertem pereket, mert próbáltak bemocskolni. Ilyenkor a lelkem azért megnyugszik valamennyire, de sebeket is hagynak bennem.

– Mikor már azt gondoltuk, minden rendben, akkor jött az a könyöklés, melynél utólag, felvétel alapján tiltottak el.
– Négy-öt hétig egyedül edzettem, de nem voltam teljesen egyedül, mert Horváth Feri rengeteget segített. Volt olyan nap, hogy reggel hétkor elindultam, elmentem bokszedzésre, utána elmentem még délelőtt két órát futni, és mentem délután is. Volt olyan, hogy ripityára edzettem magam, mert egy tehetetlen düh dolgozott bennem. Meg olyan is volt, amikor elmentem apukámmal horgászni három napra, tévé és minden nélkül, nyugodtan beszélgettünk, mert arra volt szükségem. Mikor visszatértem, a torkomban dobogott a szívem, mindenképpen tízesre akartam játszani, hogy megháláljam a szurkolók irántam táplált bizalmát és kitartását. Aztán ez jött ki belőle, amit a mai napig nem értek, hogy miként is történhetett. Nem voltam a meccsen túlfűtött, az erőnlétemmel nem éreztem, hogy problémák lennének. Koncentrált voltam, a játékomban nem volt nagy probléma, aztán közbejött ez az eset, ami miatt jogosan eltiltottak. Felemeltem a kezem, mert emberek vagyunk, és mindenki hibázhat. Példa rá Zidane esete. Az, hogy ezek az esetek miért alakulnak ki, azt inkább pszichológusoktól kellene megkérdezni. Én abban a pillanatban nem is érzékeltem ezt az esetet, csak két nap múlva, amikor a tévében láttam, hogy ez nem futballpályára való cselekedet volt.

– Ezek után azonban úgy gondolom, rád is szálltak a bírók.
– Ez csak azért történhetett, mert a játékvezető nem állított ki. Ha kiállított volna, akkor kisebb lett volna a felháborodás. Tudok olyan játékost az NB II-ben, akit kiállítottak könyöklésért és kapott egy meccset. Visszatért, és könyökléssel vérző sebet okozott, megint egy meccset kapott volna, ami csak a visszaesés miatt lett kettő. Én meg egyből hármat, kiállítás nélkül. Sok éve nem volt már olyan, hogy valakit videó alapján eltiltottak. Ennyi erővel, ha egy tizenegyest nem ad meg a játékvezető, akkor meccs után le kéne rúgatni azt is. Vagy például ott a másik eset, hogy ha valakit jogtalanul kiállít a bíró egy mérkőzésről, akkor azt az MLSZ szabály szerint, el kell tiltani a következő mérkőzésről. Tök mindegy, hogy az jogos kiállítás volt, vagy jogtalan. A kizárással kapcsolatban pont ugyanezt mondtuk, hogy ki lehet zárni a Ferencvárost, ha jogos, de még vagy öt csapatot ki lehetett volna így zárni. Ugyanez, ha engem eltiltanak egy ilyen dolog miatt, az jogos, de ugyanígy el lehetne tiltani egy fél idényben hat-nyolc embert a videó felvételek alapján, ami nem történt meg.

– A feleséged, hogyan viseli a körülötted zajló felhajtást, mit szól hozzá, hogy gyerekeitek is a Te pályádat követik?
– Amikor tizenkilenc évesen leköltöztem Sopronba, akkor a feleségem követett engem. Hozzászokott már ehhez. Amikor Németországba, úgy 24 évesen kimentünk, beköltöztettek egy üres lakásba, és azt mondták, hogy két nap múlva jönnek a bútorok is. Akkor egy kis csecsemővel két hétig vártunk a bútorokra. Nagyon sok mindenen keresztülmentünk, amikor hazajöttem a Fradiba, minden perc egy olyan élmény volt, amit soha nem fogok elfelejteni. Játszhattam a nemzetközi kupában, a válogatottban és minden csillogó volt. Aztán volt nehezebb időszak is, amikor Portugáliába kerültem, és hat hétig a levegőben lógott a sorsom, de ez is rendeződött és csodálatos két évet töltöttem kint. Remekül ment a játék, aztán jöttek megint a nehézségek. Voltak hullámzások, de mindent átvészeltünk. A nagyobbik fiam pedig, hogy ennyire foci és Fradi őrült lett, az annak is tudható be, hogy gyerekkora óta itt kint van a pályán. Emlékszem, már Garami Józsi’bá idejében is, amikor még csak 3-4 éves volt, itt szaladgált. Ő ebben nőtt fel és a kisebbik fiam, aki most öt éves múlt, már ő is hasonló Fradi őrületben van. Előkészítő csoportban van a Mátyus Jani kisfiával együtt. Ahogy illik, „megfertőződtek” ők is.

– Akkor úgy érzed, lesz még a Ferencvárosban Dragóner név az utánad következő időkben is?
– Egy apuka, aki játszott ebben a közegben, ebben a stadionban, aki magára húzhatta a Ferencváros mezét, az csak azt tudja erre mondani, hogy adja meg a Jóisten, hogy át tudják élni, azt amit az apukájuk átélt.

– Mivel Istent említetted, megkérdezem, hívő ember vagy?
– Nem számítok kifejezetten vallásos embernek, de már kaptam olyan jeleket, ami miatt elmegyek néha a templomba. A gyermekeimet hittanra járattam és ha van olyan esemény az életemben, akkor szoktam az Istenhez beszélni, de nem tartom egy erősen vallásos hívőnek magam.

– Pályafutásod alatt sok edző keze alatt alakultál és formálódtál. Róluk is mesélj kérlek egy pár szóban, milyen hatással voltak rád? Ez azután vált még érdekesebb kérdéssé, hogy Te is elvégezted az A licencet, és azóta más szemmel nézhetsz rájuk.
– Igen, az A licencet elvégeztem, a Pro előtt állok, de egyelőre még a játékra szeretnék koncentrálni. Most nyáron amúgy is a Testnevelési Egyetemen fogok diplomázni, sportszervező menedzser szakon, a Pro licenc elég akkor, ha esélyem lesz arra, hogy az NB I-ben edző lehetek. Ahhoz kell egy év edzői tapasztalat is, ami nekem jelen pillanatban még nincs meg. Nagyon örülök, hogy a sors összehozott jobbnál jobb edzőkkel. A Honvédban edzőm volt Sipos Feri bácsi, aki védőposzton egy legenda volt. Én minden edzőmtől tanultam, Feri’bát kiemeltem, de edzőm volt Tóthegyi Tibor, Vági István, akik gyereknevelő edzők voltak, aztán mikor elkerültem Sopronba, Győrffy Laci bácsi, hiszen ő akart mindenképpen Sopronba vinni. Aztán Sándor István miatt kerültem a Stadlerhoz. Én mindig próbáltam meghálálni ezeknek az edzőknek a bizalmát. Persze van olyan, hogy nem úgy megy az embernek, ahogy szeretné, de meg lehet kérdezni ezektől az edzőktől, hogy az edzésmunkámban soha nem lehetett találni semmi kivetnivalót. Amikor idekerültem Nyilasi Tibihez a Fradiba, egy olyan miliő vett körül, hogy csak tátottam a számat. Fantasztikus élmény volt olyan emberekkel együtt dolgozni, akiknek előtte még szurkolt az ember. Simon Tibiben, Lipcsei Petiben csodálatos embereket ismerhettem meg, de hosszan sorolhatnám. Előtte edzőm volt a BVSC-ben Mezey Gyuri’bá, külföldön dolgozhattam Toni Schumacherrel, aki egy őrült fanatikus kapus volt, nála elveszett labda nem volt, és annyit edzettem nála, mint még életemben soha. Aztán jött Hans Krankl, aki egy osztrák edző és megjárta a Barcelonát, ő a vagányság, a lezserség, a csibészség volt. Játékszeretete összekovácsolta a csapatot és óriási hangulatot teremtett. Aztán jöttem vissza a Fradiba és Csank Jánossal bajnokságot nyertünk, majd jött Garami mester, Józsi bácsi is úgy összerakta a csapatot, hogy óriási élményekben lehetett részünk. Válogatott voltam Gellei Imrénél, mindenkitől ellestem valamit. Aztán azt gondolná az ember, hogy harminc felé már nem lehet külföldre kijutni és nekem akkor sikerült Európa tizedik legerősebb bajnokságába kijutnom Portugáliába, egy elég jó csapathoz. A három nagy után az volt a legerősebb csapat és ott olyan edzőm volt, aki annyira megszeretett a hozzáállásom miatt, hogy azóta is fél évente hív telefonon, hogy ajánljak neki magyar játékost, olyant mint én, csak legyen 27-28 éves. Karácsonykor, szilveszterkor sms-t küld. Aztán, amikor visszajöttem, Gellei Imrével is nagyon korrekt kapcsolatom volt. Amikor a helyére Zoran jött, megemlítette a hozzáállásomat, ami akkor nagyon feltüzelt és nagyon sajnálom, hogy akkor egyből nem sikerült a feljutás. Aztán újra Csank mester, aki először rakott be a válogatottba, de én még Bobbyval is nagyon jó kapcsolatot ápoltam. Ő is tudott engem kezelni. Én élvezem a munkát, élvezem az edzést és szerintem ezt látják rajtam. Szeretek focizni, szeretek itt játszani, és lehet ezért is van az, hogy Craig Short és Ron Reid is elégedett velem.

– Gyerekekkel, vagy a felnőttekkel tudnád inkább elképzelni magad a kispadon?
– Több edzést tartottam már egész pici gyerekeknek a Fradiban, mert a fiaim itt vannak és tartok az ő csoportjuknak, meg a tizenkét éveseknek is. Volt, hogy tartottam edzést idősebb korosztályoknak is. A gyerekek edzésében az a hátrány, ami végül is nem is igazi hátrány, mert a gyerekeknek változásra van szükségük, de egy edző szempontjából nem jó, hogy felkészít egy évig egy tíz éves gyerekcsapatot és aztán átadja egy másik edzőnek. Én nevelném azokat a gyerekeket hét éves koruktól egészen tizennyolc éves korukig. A gyerekeknél hosszabb és másfajta munkát kell végezni, mint egy felnőtt csapattal. Ott a korosztálynak megfelelően a játéktudást kell alakítani, hiszen teljesen más, amikor még nyolcan játszanak kisebb pályán, meg amikor már kijönnek tizenegyen a nagypályára. Az én habitusom és hozzáállásom miatt, feltétlenül felnőtt csapatnál szeretnék dolgozni, de ha lesz egy olyan lehetőségem, és az élet úgy sodor, hogy egy olyan gyerek, vagy ifjúsági csapattal foglalkozzak, amiben azt érzem, ez kell nekem, és erre van szükségem, akkor azt is nagyon szívesen elvállalom. A lényeg, hogy a focipálya közelében legyek.

– Az álmaidban azért a távoli jövőben, gondolom, szerepel a Fradi kispadja is.
– Az álmaimban nagyon sok minden szerepel, de az valóban csodálatos lenne, ha egyszer itt a Fradi kispadjára úgy tudnék leülni, hogy bajnokesélyes Fradit vezethetnék. Azt gondolom, a Fradinak mindig a bajnoki címért kell játszania, bármi történjen is. Ez egy óriási kihívás lenne, hiszen, ha most felkérnének, a mai napon is azonnal belevágnék. Számomra a Fradi soha nem lehet kérdés. Érzek magamban annyi erőt, annyi kitartást, át tudnám adni a csapatnak, amit kell.

– Ki az, akihez a csapaton belül közelebb állsz?
– Egyértelműen Lipcsei Petit kell kiemelnem, hiszen amikor először idekerültem, akkor ő már itt volt és azóta a két család is összefonódott. A gyerekeink egy iskolába járnak, a Peti kisebbik fia és az én nagyobbik fiam egy osztályba és egy edzésre jár. Hétvégenként többször összejárunk. Petit tartom a legjobb játékosnak, akivel pályafutásom során együtt futballoztam. Az emberi nagyságát az is mutatja, amit itt a Ferencvárosnál az asztalra letett. Az öltözőben, amikor a nehézségek voltak, akkor is bármilyen problémával lehetett hozzá fordulni. Őt kell elsőnek kiemelnem, de mondjuk van olyan edzés,a mikor mondják a többiek, hogy a Dragi morog, meg a Dragi csapkod, mert nem bírja elviselni a vereséget, ez is lehet, hogy valakinek tetszik, valakinek nem, de az biztos, hogy legyen az fiatal, külföldi, vagy magyar rutinosabb játékos, azt tudják, hogy rám számíthatnak bármiben. Amikor Balog Zoli, Rósa Dini, Ferenczi Pista vagy éppen Paul Shaw idekerült, segítettem nekik bármiben. Ma is akármelyik külföldi játékos nyugodtan fordulhat hozzám, hisz én is játszottam idegen országban és nekem is segítettek. Nekem nincs problémám senkivel.

– Szerepeltél már sokféle Fradiban. Ez a mostani milyen Fradi?
– Mikor először ide kerültem, az volt a legjobb Fradi. Utána volt olyan Fradi, amelyikre azt mondták, hogy az volt a leggyengébb Ferencváros, amelyik valaha bajnokságot nyert. De ha valaki bajnokságot nyer, akkor nincs olyan, hogy ő a leggyengébb bajnok. Akkor olyat is mondhatunk, hogy ez a csapat volt a legjobb hatodik? Ezzel így nem tudok egyetérteni. Én minden percét élvezem a játéknak, amikor az NB II-ben negyvenen voltunk, az sem foglalkoztatott, hogy miért vagyunk negyvenen. A légiósok számával sem foglalkozom, hiszen egy a lényeg. Van ez a stadion, ahova hétről hétre kijönnek az emberek, és azért jönnek ki, hogy azt, amit a szüleiktől, nagyszüleiktől örököltek, a Fradi szeretetét, azt lássák a játékosokon. Azt kell lássák, hogy a játékos megtesz mindent azért, hogy ebben a klubban játszhasson, mert aki kint ül a lelátón, az nagyon sok mindent megadna azért, hogy akár csak egyszer is ebben a mezben pályára léphessen. A szurkolók látják, hogy azok a játékosok, akiknek a Jóisten megadta azt, hogy felvehetik a Fradi mezét, akiknek szerencséjük volt, tudásuk és tehetségük ahhoz, hogy ebben a csapatban játszhassanak, azoknak meg kell mutatniuk magukat 100 %-osan. Valamikor rosszabbul megy, de akkor is ki kell tenni a szívüket, lelküket a pályára és akkor még a vereség is beleférhet. A közönség, ha ezt látja, akkor most is vissza fog jönni, hiszen én is jártam a meccsekre akkor is, amikor rosszabbul ment a csapatnak, nem csak akkor ültem a lelátón, amikor minden stimmelt. Én hiszem, hogy újra lesznek Lipcsei Petik, újra lesznek Ebedli Zolik, Nyilasi Tibik, amikor majd a saját nevelésű fiatalok feljönnek, és azt mondják, ezért érdemes kijönni mert meg meri csinálni a cselt, vagy akár hátvédet játszik, de ez becsúszik mint ahogy a Dalnoki Jenő, vagy a Simi tette és akkor ki fog jönni nagy számban a közönség, biztos vagyok benne.

– Te jól rálátsz a Fradi utánpótlására. Bizakodó vagy a Fradi jövőjével kapcsolatban?
– Akár azt is mondhatnám, hogy jelen pillanatban nem vagyok bizakodó, de ezt csak azért mondanám, mert tudom, hogy az elmúlt években, mennyire lerabolták és csontig lerágták az utánpótlásunkat. Kimondva, kimondatlanul ez így van, és ezért látom úgy, hogy nehéz lesz nagyon, de azt is látom, hogy most milyen munka folyik, és milyen jövője lehet, ha azokat amiket felvázoltak az angolok teljesülnek,  ha minden munka úgy folytatódik, ahogy reméljük, akkor viszont nagy előrelépés lesz. Jelen pillanatban félek, hogy az elkövetkező 3-4 évben nehéz lesz olyan játékosokat találni, akiket mint Lisztes Krisztiánt, akit akár 17 évesen be lehetett rakni az ifiből.

– Simon Tibi halálának évfordulóján Te mondod a beszédet. Felkértek rá vagy magad érezted úgy, hogy beszédet kell mondanod?
– Azt mindenki tudja, hogy a Simivel milyen kapcsolatban voltam. A BVSC-ből a kezemet fogva ő hozott ide. Felejthetetlen, leírhatatlan, elmondhatatlan, hogy milyen kapcsolat volt köztünk, nagyon sok mindent tett meg értem, ő így érezte jónak. Mézesné Bán Zsuzsa, a Simon Tibor Alapítvány kuratóriumi elnöke felért, hogy most legyek én az, aki elmondom a beszédet a halála évfordulóján. Szörnyű, hogy Tibi nem köztünk van, és már csak emlékezhetünk rá. A beszédemet nem olvasni fogom, hanem ami a szívemből fog jönni abban a pillanatban, azt fogom elmondani. Amit a Tibinek megígértünk, hogy sosem fogjuk felejteni, azt meg is fogjuk tartani!

– A szabadidődben, mivel töltődsz fel?
– Amikor tudok, akkor édesapámmal horgászom. Lipcsei Petivel szoktunk teniszezni, de inkább csak a szünetekben. Mostanában azonban nincs sok szabadidőm, talán majd, ha a diplomám meglesz, akkor több időm lesz. A legtöbb időt azonban a családdal szeretem tölteni, szeretek meccsre járni, nézem a legfiatalabbakat is az ifistákig. Ez az életem, ebben nőttem fel és élek már harminc éve. Szeretek kártyázni is, de semmi más nem foglal el úgy, mint a foci. Ideig-óráig sok minden le tud foglalni, de mindig a focihoz térek vissza. Amikor megyek és hozom a gyereket edzésre, akkor mondom neki a dolgokat, hogy Filip holnap meccs lesz, úgy készüljél. Ebben élek és nem is hiszem, hogy ez változni fog. Mindenképpen a foci mellett szeretnék maradni, nem hiszem, hogy belőlem szakács lesz vagy esetleg egy internetguru, vagy egy zöldséges, mert ugyan volt már aki másban próbált szerencsét, de én ezt egyrészről nem is akarom, meg nem is tudnám magam másban elképzelni.

– Elég komoly mérkőzésre utazunk Fehérvárra, az aktuális első helyezettel mérkőzünk meg a hétvégén. Mit vársz ettől a meccstől?
– A Videotonnak megvan mind az anyagi háttere, mind a játékoskerete. A szakmai stáb is kiváló, Mezey Györgyöt nem kell méltatnom, ő egy remek edző. Minden adott, hogy elérjék azt az eredményt, ami után a bajnokságban vágyakoznak. Nekik most már egyértelműen az arany a céljuk, de mi ettől még győzni szeretnénk. Nekünk nem lehet más célunk, bárhova is megyünk. Jó csatáraik és védőik vannak, de mi meg lehet, hogy egységesebbek leszünk. Remélem, jobban akarjuk majd a győzelmet, ahogy a Debrecen ellen is ki tudtuk azt vívni, mert ott a csapat úgy érzem szikrát kapott. Jó munka volt, dolgoztunk végig az egész mérkőzés során, és ezt látva a közönség, a kapu mögöttiek is, akik nagyon hiányoztak, és jó hogy visszatértek, de a két oldallelátó is beleélte magát a meccsbe. Tűzbe hoztuk egymást. Ez a szikra nagyon jókor jött, ezt szeretnénk folytatni, mert a futball abszolút a nézőkért van.

– Utána akár még egy igazi ünnep is lehet itt az Újpest ellen?
– Ne menjünk még annyira előre, mert kiráz a hideg már most is. Egész héten videózni fogok úgyis, a régi derbiket fogom nézni, a fejesgólomat például, meg a hangulatot. Vagy a gólomat az Újpest ellen, amikor rohanok, mint egy őrült.

– Teljesen máshogy éled meg ezeket kívülről szemlélve, szemben azzal, amit a pályán érzel?
– Az Újpesten szerzett fejesgólomnál, amikor nyertünk ott 1-0-ra, akkor nem is emlékeztem, hogy mit csinálok. Visszanézve lepődtem meg, hogy húzogattam a mezemet, mutattam fel a Jóistennek. Rá egy évre megint fejeltem nekik ott egyet, akkor meg szétrúgtam a reklámpalánkot. Ilyenkor teljes extázisban van az ember. Ellenben teljesen más vagyok a magánéletben. Teljesen nyugodt, kiegyensúlyozott ember vagyok, szemben a pályán tapasztalható énemmel.

– Ott is sokat higgadtál már. Például, nem láttalak még olyan nyugodtan elviselni egy jogtalan kiállítást, mint a ZTE ellen.
– Ez azért volt, mert nem hittem el. Kinéztem a kispadra, hogy ilyen van? El sem hittem, hogy ilyen megtörténhet. Az mondjuk már túlzás, hogy minden egyes esetben attól kell rettegjek, hogy nehogy sárgát kapjak. Így sem könnyű játszani. A felkészülés során, az orrcsont-törésem is azért volt, mert próbálok már úgy felugrani, hogy ne rakjam ki a kezem, de akkor szétfejelnek. Harminc évig így ugrottam föl, nem csak én ugrom így, hanem mindenki. Ezzel egyébként az ellenfelet is védem valamennyire, mert ha a kezemmel a tarkóját megnyomom, akkor nem fejeljük szét egymást. Ezzel védem az én fejemet is és az övét is. Ezt nekünk így tanították, ez rögzült be.

– A szurkolók kiálltak melletted és mind a mai napig nagyon szeretnek téged. Mit üzennél nekik?
– Sok mindent átéltem már itt az Üllői úton, de leginkább az maradt meg bennem, amikor először kihozott a nagypapám a Fradi pályára. Akkor még fagerendákon ültünk. Mindenki hozza ki a család egy részét, és éreztesse meg velük, hogy mit jelent a Ferencváros, milyen légkör van itt, hogy mennyire lehet szeretni ezt a klubot, mert aki egyszer ide kijön, az világéletében Fradista marad.

– Nagyon köszönjük a beszélgetést, sok sikert a hétvégére!
– Én köszönöm, Hajrá Fradi!

Istenes Mónika és Istenes Tibor
A beszélgetés ideje: 2010. április 22.