Több telefont is kaptam tegnap este, mit fogunk írni, mi lesz a reakciónk?
Azt válaszoltam, erre alszom még egyet. Nos, aludtam.

Nem véletlenek ezek a népi bölcsességek, érdemes rájuk hallgatni. Ha indulatos vagy, inkább aludj rá egyet! Hozzáteszem, ez akkor is igaz, ha nem vagyok indulatos, inkább csalódott, elkeseredett és még sorolhatnám a jelzőket. Mert én nem voltam indulatos. Én nem …

Mint minden fradista, én is felfokozott hangulatban vártam a derbit, egész héten az járt a fejemben. Örömmel vettem barátaim kérését, hogy ezzel a meccsel hangsúlyosabban foglalkozzunk, mi is több cikkel vezessük fel. Mert ez nem egy meccs a sok közül, ez a derbi. Ez az, ami minden bajnoki év csúcsa, ami a történelemben azzá vált. A 2010-es meccset külön azzá tette, hogy a végre már biztosan leköszönő fradigyűlölő MLSZ vezetés jóvoltából három évig ki kellett hagynunk ezeket az izgalmakat. Ne jöjjön most senki azzal, hogy a három évhez nincs köze az MLSZ-nek, egy év után vissza kellett volna jönni. A tény, az tény! Bíróság által is bizonyítottan jogtalan döntéssel zárták ki a Fradit 2006-ban az NB I-ből. Vannak felelősök? Persze, hogy vannak. Vállalták a felelősségüket? Persze, hogy nem. Sőt, cinikusan még azt próbálták magyarázni, hogy a Fradi érdekében tették, amit tettek. Ilyen országban élünk. Ilyen országban akarunk élni?

A múlt elmúlt, visszatértünk! És eljött a várva várt nap is, ismét derbi az Üllői úton. Készültünk. Nem csak mi itt a Baráti Körben. Jut eszembe, ez a név is kötelez. Az Erkölcs, Erő, Egyetértés szavakhoz közvetve hozzáteszi a barátság szót is. Ahol nem az egyén érdeke az első, hanem azé az egyesületé, amelynek zászlaja alatt egybegyűlünk. Nekem soha nem lesz elfogadható, hogy az egyik fradista többnek hiszi magát, mint a másik, ahogy Istenes Mónika oly találóan megfogalmazta egy társaságban, fradista, fradistább, legfradistább elvek mentén gondolkodik, ami képtelenség. Ezt hiába tudja ő, hiába vallom én, ettől még pont az ellenkezőjét látom és tapasztalom. Ilyenné lett a fradizmus. Azt akarjuk, ilyen is maradjon?

Tegnap a stadionba érve tapintható volt a várakozás feszültsége, a győzniakarás vágya. De a stadionhoz el is kellett érni. Nem volt könnyű, a XXI. század Budapestjén, mintha egy háborús övezetbe készült volna az ember. Kordonok, harci díszbe öltözött rendfenntartók, lovak, fegyverek. Ezzé lett a sport, ezzé lett a futball, ezzé lett a Fradi-Újpest. Ezt akartuk elérni?

Az egyik fél erődemonstrációt tartva felvonult, a másik fél egyes elemeit ez sem rettentette el, nekiment a falnak. Miért? Hogy erről szóljanak a hírek? Hogy 111 éves klubunk dicső hagyományaira fittyet hányva erről írhasson a bulvársajtó? Hogy ezzel azonosítsák a fradizmust? Emberek, ez is egy meccs. Igaz, nem egy a sok közül, hanem a derbi, de mégiscsak egy meccs. Ahol a pályán kell győzni, mert ez a sport is arról szól. Ott kell segíteni azokat, akik színeinket viselik, ott kell őket a győzelembe hajszolni. Régen ez gyakran sikerült. Tegnap miért nem?

Na, ez az, ami nem a bentlevők szurkolásán, a hangulaton múlott. Az valóban a régi időket idézte. Lúdbőrzött az ember, oly jó volt hallgatni és érezni a többezernyi torokból szinkronban feltörő hangot. A nézőtér rendje és hangereje példás volt. A játékosok készültek és felkészültek. Az ellenfél játékosai is, akik ugyancsak odatették magukat, ahogy kell. Tudták, mit fog a Fradi játszani, kész forgatókönyvvel érkeztek. A felívelős focira készültek és azt kapták. Az én gondom az, hogy ha tudjuk, hogy az ellenfél is tudja, amit mi tudunk, akkor miért azt játsszuk? Miért nem húzunk egy meglepőt és váratlant? Miért nem kezdünk el laposan, rövid passzokkal játszani? A döntő helyzetekben kényszerítőzni? Fel- és beívelés helyett távolról lőni? Ahogy a Fradi régen is tudott játszani és sikereket aratni. Tudom, én is tudom, költői kérdéseket teszek fel. Azért nem, mert nincsenek olyan játékosaink, akik erre képesek a támadásokban. Hiányzott, persze hogy hiányzott Tóth Bence, de tartok tőle, egyedül ő is kevés lett volna egy ilyen játékhoz, ahhoz társak is kellenek. Azt is megvizsgálnám, hogy fordulhat elő a derbi előtti utolsó edzésen egy ilyen sérülés. Mert igaz, hogy edzésen is oda kell tenni magát mindenkinek, hogy a meccsen ez természetes legyen, de! Még meccsen sem lehet az ellenfélnek sérülést okozni, nemhogy edzésen, épp egy ilyen meccs előtt, amikor mindenkire szükség van. A meccs előtt szavakban minden játékos érezte a meccs súlyát. A meccsen ez miért nem látszott mindenkin?

Most a kapufa sem volt velünk, az ellent segítette. Volt már úgy, hogy ugyanezek a kapufák hazai kapufák voltak és a az ellenfél lövéseit védték. A futball örök igazsága, hosszútávon a játékosoktól független elemek hatásai (kapufa, időjárás, talaj, játékvezetők) kiegyenlítik egymást. Ezt be kell kalkulálni. Folyamatos nyomás alatt kell tartani az ellenfelet, gólhelyzeteket kell kialakítani szinte minden percben. Tegnap voltak kapufáink, mégsem lehetett igazán azt érezni, hogy ez a felíveléseken alapuló nyomás ellentmondást nem tűrő, hogy az mindenképp meghozza az eredményét. Előretolt játékosaink kiszolgáltatott helyzetbe kerülnek. Megfelelő magasságú és erejű védőket rájuk állítva kihúzzák ennek a játéknak a méregfogát. Meccsek óta azt látjuk, hogy a Ferenczi-Elding kettős vergődik, mint hal a parton. Különösen Ferenczi, aki nem mozdulhat a darálóból. Észre kell venni, hogy tavaly, mikor 39 gólt szerzett gyakorlatilag azonos taktika mellett, akkor azt jóval képzetlenebb védők ellen tette, akiknél mind fizikailag, mind technikailag jobb volt. Ez már az NB I-ben sem igaz, és akkor még ne is beszéljünk az egyelőre az álmok világát idéző nemzetközi szereplésről. Ott alapigény, hogy a támadószekciót kreatív középpálya segítse, akik variálni tudják a játékot, akár meccsen belül is. A mai NB I-es élcsapatoknál ez mind megvan. Nálunk nincs. Miért nincs?

Sok kérdés, most nem is lehet rá válaszolni. Most nem, de jövőre muszáj lesz! Ennek megfelelően kell szétnézni a játékospiacon. A cél a minőség. A választásnál semmiképp nem lehet elsőszámú szempont, hogy ki a legolcsóbb, urambocsá, ki van ingyen. Ez nem mondom, hogy sehová nem vezet, de az biztos, hogy előre nem. A Fradinak pedig előre kell mennie, visszajutnia oda, ahol mindig is volt. Először a magyar csúcsra, majd onnan elrugaszkodva a nemzetközi magaslatokra. Ezt várja el a meggyőződésem szerint még ma is több százezres létszámú fradista társadalom, melynek javarésze otthon, a képernyők előtt ülve szurkol azért, hogy jöjjenek ezek az eredmények, érjük el ezeket a célokat, hogy akkor ő is beszállhasson a helyszíni élményért, azaz a jegyekért vívott harcba. Mert akkor harc lesz újra, akkor, de csak akkor lehet vitázni arról, mekkora is legyen az új stadion. Addig értelmetlen. Addig örüljünk annak, hogy évente legalább egy meccsen van futballhangulat. Mint tegnap, mert az valóban az volt. Olyan, amilyennek lennie kell sportszerűen, nem elsődlegesen az ellenféllel foglalkozó, hanem a sajátjaikat éltető. Bent a pályán feltétlenül. És utána miért nem?

Az utolsó kérdés keretbe foglalja ezt az írást abban az értelemben, hogy szóltam már a meccs előtti történésekről. A meccs sajnos nem a pályán ért véget. Már megint nem. Bármily fájdalmas, kikapott a csapat. Erről az ellenfél szurkolótábora tehet? Erről a rendőrség tehet? Miért van késztetés ezen elemek ellen vonulni? Miért kell a bulvársajtónak újabb muníciót adni? Miért kell elterelni a szót a pályán történtekről? Hogyan tudunk így arra koncentrálni, hogy az elkövetett hibákat a pályán javítsuk ki? Mert ez a lényeg! Erre kell koncentrálnia a vezetőknek, a szakmai stábnak, a játékosoknak és a szurkolóknak is. Mindazoknak, akik valódi érzelmekkel viszonyulnak ezen 111 éves klubhoz. Akik pedig nem, azokról ki kell mondani, nem a Fradi családjába valók.

Nem véletlenül írtam le eddig kétszer is a 111-es számot. Hétfőn lesz ugyanis a Ferencvárosi Torna Club megalakulásának 111-ik évfordulója, azaz születésnapja. Köszöntsük hát tiszta szívvel, segítő szándékkal, ki-ki tegyen meg mindent a maga szintjén és tehetsége szerint, hogy ez a szellemiség örökre és tisztaságát megőrizve élhessen és arathassa mindannyiunk által elvárt sikereit, amelyekre büszkék lehetünk.

HAJRÁ FRADI!

Simon Sándor