Folytatjuk sorozatunkat, melyben mai csapatunk játékosaival beszélgetünk életükről, pályafutásukról, a Fradiról. Ezúttal Maróti Béla volt a beszélgetőpartnerünk.

– Veszprémben születtél. A labda bűvkörébe is itt kerültél?
– Igen, Veszprémben születtem és gyermekéveimet is itt töltöttem. Az általános iskola negyedik osztályában hívták fel a szüleim figyelmét, hogy indul egy olyan osztály, ami Magyarországon is egyedül álló, egy foci osztály. Ezt Balogh Károly és Bartalfi Károly közösen, a Veszprémi Sport Egyesület színei alatt indították el. Szüleim úgy gondolták, hogy ez számomra testhezálló lenne. Volt egy nagyon komoly kiválasztás. Több száz gyerek Veszprém megyéből mérkőzéseket játszott egymás ellen és ezek alapján választottak ki egy osztályra való gyereket. Ott komoly keretek között elkezdődött az, ami már külföldön, például Hollandiában még korábban elkezdődik. Értem ezalatt a napi két edzést, ami által mi sokkal több edzésen vettünk részt, mint a velünk egykorú srácok az ország más területén. Bár ahogy most visszahallottam, velünk párhuzamosan az ország más területein ugyancsak elindultak ilyen foci osztályok. Úgy gondolom, szerencsés vagyok, hogy ebbe belekerülhettem, hiszen egy nagyon lelkiismeretes edzőm volt Balogh Károly személyében, aki megpróbálta kihozni belőlünk a legtöbbet. Köszönettel tartozom neki, hiszen sokat kaptam tőle. Végigmentem a serdülő és az ifi korosztályokon és lehet, hogy meglepő, de akkor még baloldali középpályás voltam. Ami mostani fejjel átgondolva, szerencsésnek mondható, mert ezért leginkább a bal lábamat kellett használnom. Nagyon sok hasznát veszem annak, hogy nem kell mindig áttennem egyik lábamról a másikra a labdát, hanem mindkettővel tudom uralni azt.

– Gondolom mások is sikeresek lettek ebből a korosztályból.
– Sajnos nem, ebből az ifi korosztályból kevesen kerültek fel az NB 1-es szintig. Érdekes dolog ez, mert ha megnézzük, amikor egy gyerekre rásütik, hogy ebből biztos NB 1-es futballista lesz, akkor az szerintem még mindig csak tíz százalék, hogy be is igazolódik később. Mert rengeteg múlik az akaraterőn és a szorgalmon. Mikor egy gyereknek van egy erénye, mondjuk gyorsan fut és azt fejleszti szorgalmasan fokról fokra, akkor az elviheti őt az első osztályig. Úgy, mint esetleg egy olyan játékos esetében, aki már kiskorában ki van kiáltva zseninek. Jelenleg Veszprémben egy elég komoly utánpótlás van, jó szakmai háttérrel, tehát a jövőben biztos hallani fogunk a Veszprémi fiatalokról is.

– Eljutottál az első csapatig is?
– Az akkori NB II-es Veszprém felnőtt csapatában mutatkoztam be. Sajnos, amikor én tizenhat-tizenhét éves koromban épp a felnőtt kor küszöbén álltam, az első csapatunk kiesett az NB I-ből. Pedig egy nagyon jó csapat volt akkoriban ott, Rugovics, Kelemen, Szécsi, sőt még Kakas Laci kapusedző is védett. Neki még labdát is szedtem első osztályú mérkőzésen. Nagyon komoly játékosok voltak tehát ott, de sajnos kiestek, ami egy fiatal játékos jövőjét is megpecsételi. Sokkal könnyebb elindulni egy futballkarrieren úgy, ha a nevelőegyesületed az első osztályban játszik. Sőt, a Veszprém ekkor nem állt meg a lejtőn, a második osztályból a harmadikba csúszott. Tizenkilenc éves voltam ekkor és a Vasassal játszottunk Magyar Kupa meccset a Fáy utcában. Mezei György volt a Vasas edzője és a meccs után pár nappal már kaptam is egy telefont, hogy lenne-e kedvem a Vasasban játszani? Nem gondolkoztam sokáig, egyből rábólintottam. Egy olyan csapatba kerülhettem, ami tele volt válogatottakkal. Itt szerepelt akkor Pető Tamás, Tóth Norbi és Pál Zoli. Egy nagyon komoly csapat volt akkor a Vasas és a bajnokság végén bronzérmet szereztünk. Én ebben az időben még csak kiegészítő ember voltam. Nehéz is volt megélnem ezt az időszakot, hiszen én ekkor költöztem fel Veszprémből Pestre és egyedül kellett eltartanom magam, előtte pedig mindig mindent megcsináltak helyettem. A Vasasban eltöltöttem három évet és itt szereztem meg az NB I-es rutint is. Az is előny volt, hogy úgy tudtam belekóstolni a felnőtt profi labdarúgásba, hogy nem a saját nevelő együttesemben léptem pályára. Ez azért volt jó, mert a nevelő egyesületében mindig picit burokban van az ember, külön kezelik. Egy idegen klub esetében viszont nincs meg ez a burok.

– Miért távoztál a Vasasból?
– A Vasas kiesett az első osztályból és egy folyamatos leépülésnek voltam én is a megélője. A bajnokság közben becsődölt a klub, a szurkolók pedig eltemették a pálya közepén.. Akkor én még nem tettem le annyit az asztalra, hogy kapkodjanak értem. Voltam tárgyalgatni különböző klubokkal, de egyikkel kapcsolatban sem éreztem azt, hogy a fejlődésemet szolgálná az odaigazolásom. Ezen kívül olyan helyekre tudtam volna elmenni, ami nem tett volna jót a karrieremnek. Ekkor jött egy olyan lehetőség, hogy ki tudtam próbálni magamat Ausztriában. Így utólag visszagondolva ez sem volt szerencsés döntés a futball szempontjából, bár mindenképpen előny, hogy megtanultam németül. Mint említettem Veszprémből nehéz volt Pestre költöznöm, de kimenni Ausztriába még nehezebb volt. Ott nem arról híresek, hogy kedvesen fogadnak bárkit is, úgyhogy nem maradt más, próbáltam a játékommal elfogadtatni magam. Azt azonban bevallom, hogy nem szerettem kint lenni.

– Hogy jött ez az osztrák lehetőség? A menedzsered szólt, hogy érdeklődnek utánad?
– Egy ismerősöm szólt, hogy tud egy lehetőséget Bécsben, egy harmadosztályú csapatnál, az FC Wien együttesénél. Hál’Istennek jól ment a játék, de nem éreztem jól magamat. Nem akarok nagyképűnek tűnni, de én az első osztályban szeretek játszani. Annak van értelme, ha az ember mindig a legmagasabb szinten méretteti meg magát. Ausztriában a harmadosztály egyfajta erőfocit képviselt. Csapkodtak, a játékosok pedig önzőek voltak. Én függetlenítettem ettől magam és próbáltam önmagamat adni. Aztán kijött egy mérkőzésünkre a Klagenfurt vezetőedzője Peter Pacult, aki most ha jól tudom a Rapid Wien edzője. Ő megkeresett, hogy menjek az akkor másodosztályú Klagenfurtba játszani. Igent mondtam, de előtte kifaggattam, hogy lesz-e játéklehetőségem a csapatban. Volt egy szabály, hogy a keretben a nevezhető játékosok között hány külföldi lehet. Akkoriban Kabát Péter is ott játszott, de neki volt egy első osztályú ajánlata és mindenki abban a tudatban volt, hogy ő el fog menni. Ebben az esetben, mi a Petivel pont helyet cseréltünk volna és így jutottam volna játéklehetőséghez. Az utolsó pillanatban azonban meghiúsult Kabát szerződése, én viszont akkor már odaigazoltam. A csapatban csak elvétve tudtam szóhoz jutni, hiszen Peti húzó embernek számított a többi külföldi játékos pedig szintén meghatározó szerepet töltött be az együttesnél. Fél évet szerepeltem itt, amikor eldöntöttem, hazaigazolok Magyarországra. Ekkor összefutottam Illés Jánossal és a vele történt beszélgetés után próbajátékra jelentkeztem Kaposváron. A Kaposvár fél évvel előtte jutott fel az első osztályba Prukner László vezérletével. Akkor én meggyőztem a szakmai vezetést és szerződést kaptam. Ekkor már jobb oldali középpályás voltam.

– Elég sok helyen megfordultál akkor a pályán. Hogyan lett belőled védekező középpályás?
– Ausztriában csatár voltam. A Vasasban csatárként és támadó középpályásként szerepeltem, de voltam jobb oldali középpályás is. Kaposváron jobb oldali középpályásként kezdtem.

– Viccesen kérdezem, kapus nem voltál?
– Nem, kapusnak nagyon gyenge vagyok. – neveti el magát –
Egyszerűen nem tudom elkapni a labdát, tehát kapusnak borzasztóan rossz lennék. Le a kalappal a kapusok előtt, akiket szanaszét rugdosnak. Visszatérve a témához, Kaposváron először kiegészítő ember voltam, de akkor már láttam, hogy ez egy olyan közeg, ami szakmai oldalról képes lesz arra, hogy felépítsen. A szurkolók pedig olyan kedvesen fogadják ott az embert, hogy ez még erősebb teljesítményre tud inspirálni. Eleinte tehát csak cserejátékosként jutottam szóhoz. Aztán egyszer játszottunk a Bp Honvéddal egy Magyar Kupa mérkőzést, ahol ismét a kispadon voltam és Prukner mester szólt, hogy be kell álljak. Én ennek nagyon örültem, csak akkor lepődtem meg, mikor azt mondta, hogy védekező középpályást fogok játszani. Átfutott a fejemen, hogy nem kellett volna előtte gyakorolnom azt, hogy mi is egy védekező középpályás feladata? Van, hogy az embert bedobják a mélyvízbe és jól teljesít. Ez nálam tökéletesen bevált, hiszen éles meccsen olyan teljesítményt nyújtottam, amit nyugodt szívvel el lehetett fogadni. Onnantól kezdve az összes mérkőzésen kezdő voltam Kaposváron. Minket mindenki kiesőnek könyvelt el és hatodik helyen végeztünk, én pedig meghatározó játékosa lettem a csapatnak, mint védekező középpályás. Jól ment a játék és én is elfogadtam, hogy a védekezésben nagyobb szerepet vállalok. Örülök, hogy támadóként is játszottam előtte, hiszen egy védekező játékosnak nagy előny az, hogy tudja egy csatár miként fog vele szemben kezdeményezni. Nekem pont az a fórom a többi védekező középpályással szemben, aki mindig is ezen a poszton játszott, hogy ők csupán védőként gondolkodnak. Persze így is nagyon nehéz átjátszani őket, de én tudok gondolkodni a támadó játékos fejével is, hogy egyes szituációkban én mit kezdenék a helyében. Ez úgy gondolom, javítja a szerelőképességemet és a játékolvasási képességemet is.

– Személy szerint is felkészülsz az ellenfeleidből?
– Az kétségkívül előny, ha ismered az ellenfeledet, és mondjuk tudod róla, hogy abszolút ballábas és nem fog jobbal kapura lőni. Azonban furcsa dolog ez, mert a pályán mégis inkább rögtönzöl. Olvasni kell a játékot. Ez azt jelenti, hogy amikor folyik a játék, akkor meg kell tudni választani, hogy mely passzok azok, amik a taktikai elem részei, amivel teret vagy időt akarnak nyerni és melyek azok, amikor már elindítanak egy mozgást a támadásra. Nekem ekkor kell tudni közbelépnem. Ez van, amikor kevesebb, van amikor több sikerrel jár, de nyilván a túlerő, a számtanilag több játékossal szemben én sem tudok mindig eredményesen fellépni. Ezen a poszton olvasni kell tudni a játékot és keménynek kell lenni. Pontos labdákat kell adni és hál’Istenek amit pluszként tudtam az elmúlt szezonban ehhez hozzárakni, az a hat gólom. Úgy gondolom, hogy erről a posztról ez egy pozitívum.

– Kaposvárról Kispestre költöztél. Miért döntöttél a Honvéd mellett?
– Kaposváron volt egy pár jó szezonom és felfigyelt rám több csapat is. Ekkor döntöttem a Bp. Honvéd mellett, ami jól is indult. Pölöskei mester volt ott a vezetőedző, ő bízott bennem és az ő hívására érkeztem. Lejárt a szerződésem, úgy gondoltam ki kell próbálni magamat máshol is. Itt belecsöppentem egy közegbe, ami összetettebb, nehezebben emészthető volt, mint a kaposvári. Rengeteg náció képviseltette magát. Voltak afrikai országokból, dél-amerikai országokból, különböző európai országokból és úgy láttam, hogy személyiségekben nem voltak szerencsések a találkozók. Voltak olyan játékosok, akik morális oldalról kifejezetten romboló hatással voltak az együttesre. Aztán voltak olyan játékosok, akik el voltak nyomva és nem tudták igazán megmutatni magukat. Én, mint új játékos ez ellen nem nagyon tehettem, hiszen nekem is be kellett illeszkednem, de azt láttam, hogy különböző klikkek alakultak ki. Nem akarom nagyon negatív irányba terelni a kispesti élményeimet, hiszen pozitív tapasztalataim is voltak a Honvéddal kapcsolatosan, például Gács Pál. Az ő személyében megismertem egy korrekt ügyvezető igazgatót. Nem mintha Illés Jánosra másképp néznék, hiszen neki is nagyon sokat köszönhetek. Sőt, neki még ha lehet, többet is, de Gács Pállal nagyon hamar megértettük egymást. Azonban jött egy hirtelen edzőváltás, Sisa Tibor lett a csapat edzője. Érdekes az élet, most pont ő lett a Kaposvár edzője, ő pedig már akkor, az elején, még ha nem is kimondva, de kinyilvánította, hogy nem számít igazán az én játékomra. Ezt mondani sem kellett, hiszen ezt én szavak nélkül is, szituációkból is észreveszem. A bajnokság végén jött a közös megegyezéssel történő szerződésbontás, ami több mint elfogadható volt a számomra. Én nem tudok olyan edzővel dolgozni, aki nem bízik bennem.

– Ekkor visszaköltöztél korábbi sikereid helyszínére, Kaposvárra.
– Igen visszatérhettem Kaposvárra, aminek én nagyon örültem, hiszen akkor engem lelkileg ez a mellőzöttség megviselt. Mindig megviseli az embert a váltás is, nekem viszont annyi szerencsém volt, hogy nem egy idegen együttesbe kerültem, hanem egy megszokott környezetbe. Megnyugtató volt számomra, hogy Prukner László és Illés János is örült a visszaérkezésemnek. Az utóbbi évem is jónak mondható, hiszen gólokat is rúgtam és a játékom sem volt rossznak nevezhető. Beszéltem már az ifi trénereimről, megemlítettem már a Honvédnál is az edzőmet, de Prukner Lászlót még nem emeltem ki. Ahhoz, hogy idáig eljussak, feltétlenül kellett az ő segítsége is. Megtalálta a posztomat, leigazolt Kaposvárra, felépített. Tőle nagyon sokat tanultam. Van egyfajta nézete a futballról és megmondom őszintén, hogy most irigykedve nézem a többieket az öltözőben, hogy miként tudják ilyen hamar elsajátítani azokat a nézeteket, amiket a futballról ő vall. Nekem ez csak évek alatt ment a Kaposvárban, de most már, ha álmomban felkeltenek is tudom, hogy miként történnek a dolgok a futballban Prukner László „szemüvegén” keresztül.

– Ez alatt az „ésszel” történő futballozást érted?
– Mindig ésszel kell futballozni, hisz az a játékos, aki nem intelligens, aki buta és csak erőből száll bele a futballba, azt könnyű kicselezni és taktikai szempontból sem lehet rá nagy feladatokat bízni. Az én posztom eléggé összetett. Ha egy csapat átjáróház a középpályán, akkor az ellenfél azt azonnal gólokra válthatja. Az, hogy most én itt lehetek a Ferencvárosban, azt igazolja, hogy az utóbbi években én bizonyítani tudtam Prukner Lászlónak. Az ésszel történő futball az mentális dolgokat is takar. Fel lehet készülni egy ellenfél ellen taktikával, erőnléttel, de mentálisan is felül kell kerekedni. Amikor azt látják az emberen, hogy ő egy gyáva nyúl, akkor csak az ellenfelét juttatja felesleges előnyhöz. Ellenben ha az emberen látszik, hogy vele nem lehet szórakozni, akkor az ellenfél is azonnal elbizonytalanodik. Én ezt próbálom alkalmazni a pályán is. A bírókkal is próbálok egy olyan kommunikációt alkalmazni, mely által ők is számításba vesznek. Ki is jelenthetem, hogy az összes bíróval jó viszonyt tartok fenn. Az ellenfeleken pedig, ha mentálisan felülkerekedünk, akkor az már egy fél győzelem. Nem azt mondom, hogy félniük kell tőled, csak lássák, hogy van egy egészséges önbizalmad, egy kisugárzásod. Ez egy metakommunikáció, ami nagy részben dominál. Ez azonban nem csak a pályán, hanem az életben is így van. Az én ismerőseim, barátaim tudják, hogy én nem egy halvérű srác vagyok. Visszakanyarodva Prukner Lászlóhoz, ő rám bízta ezt a feladatot és én ezt évek óta úgy gondolom, jól megoldom. Remélem a jövőben sem fog ez változni, hiszen tudom, hogy a futball olyan, hogy hétről hétre bizonyítani kell. Ennek azért nehéz megfelelni. Ha valaki azt gondolná, hogy egy játékosnak bérelt helye van, az téved. Olyan természetesen van, hogy valaki letett már valamit előzőleg teljesítményben, és Prukner mester formahanyatlás esetén annak ad egy picivel több időt, de bárki legyen is az, ha rosszul játszik, igencsak össze kell kapnia magát.

– Abban az esetben, ha nem Prukner László lett volna a Ferencváros edzője, akkor is szerződést kötöttél volna a Fradival?
– Amikor a Fradi a másodosztályban játszott, akkor is volt már szó róla, hogy ideszerződök. Akkor azonban különböző okok miatt a Honvédba igazoltam. Most is több csapattal álltam tárgyalásban, sőt arról is volt szó, hogy máshova szerződöm. Azzal tisztában voltam, hogy Prukner László a Fradinál lesz edző és ez engem nagyon is befolyásolt a döntésemben. Ez nagyon fontos volt a számomra, hiszen sokkal jobban tudok teljesíteni, ha tudom, hogy az edzőm bízik bennem. Nyugodt lehetek benne, hogy ha ne adj’Isten elrontok egy labdát, nem azt fogja gondolni, hogy ez egy ügyetlen futballista. Érzem azt, hogy megbízik bennem és tudja, hogy legközelebb megpróbálok jobban odakoncentrálni. Ez is pszichológia és ez egy játékosnál megsokszorozhatja az energiát. Pont úgy mint a közönség, aki ha bízik benned, az szinte fáradhatatlanná tesz. Amikor viszont ellened fordul, akkor sokkal nehezebb dolgod van. A legnagyobb baj mégis akkor van, ha az edződ fordul ellened, mert akkor azonnal kitesz a csapatból. Visszatérve a kérdéshez, Prukner László személye nagyban befolyásolt. Viszont ha nem ő lett volna a szakmai vezető, én úgy tudom akkor is szóba jött volna a szerződésem és én akkor is igent mondtam volna. Így viszont számomra külön öröm, hogy ő lett az edző.

– Jelen pillanatban Prukner László is próbálja mind a fiataloknál, mind a felnőtt csapatnál a játékosokba nevelni a Fradi szellemiségét. Te, aki Veszprémben születtél és tudtommal nem volt különösebb Fradi kötődésed, milyen érzéssel nézel szembe ezzel és hogyan tudod ezt a magadévá tenni?
– Én nem szeretnék divatfradista lenni, aki idejön és két nap után lobogtatja a zászlót. Először szeretnék minél többet pályára lépni a Fradiban, szeretnék itt sikereket elérni és a teljesítményemmel felhívni magamra a figyelmet. Ezáltal szeretnék Fradistává válni, hogy utána aztán lobogtathassam azt a zászlót, vagy éppen csókoljam a címert. Az mindenkinek nyilvánvaló volt, hogy a Fradi egy nagyon népszerű csapat és nekem mindig is szimpatikus klub volt, de én gyermekként nem szurkoltam egyetlen csapatnak sem. Ez igaz mind a külföldi, mind a hazai csapatok vonatkozásában. Én elsősorban egy-egy játékos miatt néztem meg mérkőzéseket. Nyilván egy Barcelonát, Real Madridot, egy Milant szívesen néz az ember, de nem szurkoltam soha egyetlen együttesnek sem. Ez alól azért van egy kivétel, hiszen a Veszprémnek azért drukkoltam, de ez gondolom természetes, hiszen Veszprémi vagyok. Én a saját bőrömön keresztül szeretném megtapasztalni, hogy milyen Fradistának lenni. Az, amit hallottam erről, azt már napok alatt meg lehet érezni, de Fradistává válni évek alatt lehet csak. Ezt szeretném én is megtapasztalni, hiszen nem rövid időre terveztem, amikor aláírtam a szerződésemet. Szeretném átélni azt, amit Lipcseiék, Dragonerék és a többi nagy név megtapasztalhatott.

– Milyen szellemi irányelvekre helyezed a hangsúlyt az életedben?
– Ami a leginkább jellemző rám, hogy tudok szélsőséges lenni. Néha nem gondolkozom és úgy cselekszem, néha pedig tudatosan felépítem a dolgaimat. A Testnevelési Főiskolára járok, sportszervező szakra, Ezzel kapcsolatosan a jövőmre vonatkozóak a terveim a sportban, azon belül is a fociban, vezetői szinten. Azonban vannak olyan dolgok, amelyekben pillanatokon belül döntök. A magánéletemben és a futballban is egy irányelvem van, hogy a saját tapasztalataim szerint döntök. A legfőbb dolognak a tapasztalatot tartom, hiszen egész máshogy látom a dolgokat most, mint tíz évvel ezelőtt. Igaz ez a magánéletemre, a kapcsolatépítéseimre, az emberekkel való viselkedésemre és a futballban való gondolkodásomra is.

– Mivel töltődsz fel a szabadidődben?
– Van egy kutyám, akit Kálminak hívnak, egy francia buldog. Ő félig az enyém, félig pedig a z ex-páromé. A kutya egy ideig nálam, egy ideig nála van. A kutyával töltött szabadidőmben mindenképpen feltöltődöm. Izgő-mozgó ember vagyok, jövök-megyek. Szeretek utazni, moziba járni. Járok példának okáért az operettszínházba is, de ahogy például a fociban nem szurkoltam egyetlen csapatnak sem, úgy a zenében és a filmekben sem favorizálok egy műfajt, mindenevő vagyok. A romantikus film is meg tud hatni, máskor pedig egy horror az, amitől leesik az állam. Aztán járok a főiskolára, ahol nem mondom, hogy feltöltődöm, hiszen ott tanulni kell és a vizsgákon meg kell felelni, de ez megint csak előny. A pályán a fizikai fáradtság ami dominál, az iskolában pedig a szellemi, és ez a kettő jól kiegészíti egymást.

– Nemrég vagy itt a Fradiban, ezért akár lehet korai is feltenni a kérdést, hogy kivel találod meg leginkább a hangot. Ellenben vannak olyan társaid, akikkel már előző csapatodban is együtt játszottál.
– Ezen a téren is olyan típus vagyok, mint a zenében vagy a filmekkel kapcsolatosan. Mind a fiatalokkal, mind az idősebb korosztállyal megtalálom a hangot. A Fradi öltözőjében az a jó, hogy nem érzek konfliktusokat, nem érzek ellentéteket, ellenségességet meg főleg nem tapasztalok. Ezek a dolgok akár egy öltözőt is romba tudnak dönteni. Itt ilyen nincs. Könnyen megtalálom a hangot Rósa Dinivel, Balog Zolival, Rodenbücher Istvánnal, Józsi Gyurival. Róluk többet tudok a magánéletben, mint esetleg a többi játékosról, akikkel szintén jóban vagyok. A külföldiek közül Stanic egy jópofa srác, de nem szerencsés neveket kiemelni, akár külföldi, akár magyar, mindenki a barátom.

– Mit vársz magadtól az elkövetkezendőkben, milyen teljesítménnyel lennél elégedett?
– Szeretnék stabil csapattaggá válni, ráadásul jó játékkal. A támadásokba szeretnék minél nagyobb intenzitással bekapcsolódni, jobban mint az első mérkőzés alkalmával. Viszont ezt semmiképpen sem a védekezés kárára tenném. A csapattól pedig azt várom, hogy a lehető legjobban teljesítsünk. Ne legyenek hullámvölgyek, ha pedig lesznek, akkor szeretném, ha a szurkolóink mellénk állnának. Továbbra is szeretném megélni a szurkolóknak azt a pozitív kisugárzását, amit szinte harapni lehetett az első meccsen. A helyezésekbe nem akarok belemenni, mert egy új csapat, az képes váratlan dolgokra is. Nagyon remélem, hogy a pozitív végét fogjuk meg a szerencsebotnak.

– Mit üzennél a szurkolóinknak?
– Én csak kérek a szurkolóinktól, ez pedig nem más, mint a töretlen buzdítás. Egy játékosnak rettentően fontos, hogy bízzon benne az edzője és a játékostársai is. Pont így nagyon fontos az is, hogy ez a több tízezer szurkoló, aki a helyszínen vagy a televízión keresztül követi a játékunkat, bízzon bennünk. Egy labdarúgó sem véletlenül van a Fradiban, mindannyian jó játékosok. Előfordulhat, hogy valakinek nem megy annyira a játék, de az biztos, nem azért lesz, mert lelketlen és nem törődik a Fradival. Egyszerűen mindenkinek lehet formahanyatlása, de ilyenkor tud igazán a szurkoló segíteni.

– Szurkolóink erről híresek, buzdításban nem lesz hiány, ezt megígérhetjük! Köszönjük a beszélgetést és kívánunk sok sikert neked a Fradiban!
– Én köszönöm és Hajrá Fradi!

Istenes Mónika és Istenes Tibor
A beszélgetés ideje: 2010. augusztus 3.

A felhasznált fotók forrása a 100% Fradi.