2024. november 24. vasárnap

Heti interjúcsokor (VIII.10.)

Szerző: tibu1 Bejegyzés ideje: 2010. augusztus 11.

Úgy tűnik, talán ezzel a rovattal is hagyományt teremtünk. Keddenként elmegyünk a meghirdetett sajtófélórára és ott készítünk egy, pénteken megjelenő „nagyinterjút”. A többi jelenlevővel pedig egy-egy rövidebb riportot, melyeket egy interjúcsokorba kötve adunk át a kedves olvasónak. Ebből a csokorból most Marko Ranilovic hiányzik, amiből könnyen kitalálható, hogy ő lesz a pénteki beszélgetés sztárja.

Kezdjük a szombat esti csodagólunk szerzőjével, Liban Abdival:

– Hol töltötted a nyári szabadságodat?
– A családomnál voltam Norvégiában és Angliában, de elsősorban Norvégiában töltöttem el a pihenőidőmet.

– Igen jó formát mutatsz a bajnoki mérkőzéseken. Korábbi sérülésednek már nyoma sincs?
– Túl vagyok már rajta, de a fociban soha sem tudsz 100 %-os lenni, mindig van valami probléma. Folyamatosan adódik kisebb-nagyobb akadályozó tényező, a korábbi sérülésem azonban már a múlté.

– Idén a mérkőzések között sokkal több edzés van, mint az előző szezonban. Mennyire tudsz a nagyobb edzésmunkának megfelelni?
– Valóban nehezebbek most az edzések és kevesebb a szabadnapunk is. Jobban el is fáradok, de ennek köszönhetően a mérkőzéseken erősebbnek is érzem magam, ez pedig tetszik nekem.

– Összehasonlítanád a tavalyi és az idei Ferencvárost?
– Nincs igazán különbség, mert tavaly is jó játékosok szerepeltek a csapatban és ez idén is elmondható. Most egy új vezetés van, amely fejben másképp gondolkodik, mint a korábbi, de tavaly sem játszott rosszul a csapat és szerintem az idén sem.

– Nagy volt a jövés-menés, nyáron alaposan kicserélődött a csapat. Ennek következtében neked barátaid távoztak az egyesülettől. Mennyire érzed az ő hiányukat?
– Ők elmentek és valóban érzem a hiányukat, de új játékosok érkeztek, akik ugyancsak jó emberek. A foci erről szól, megismerkedsz emberekkel, összebarátkoztok, és az élet másfelé visz benneteket. Ettől függetlenül a mai napig tartom a kapcsolatot a barátaimmal.

Következzék az a játékos, akiért annyira szorítottunk a nyáron, hogy nálunk maradjon, Djordje Tutoric:

– Hol töltötted a nyári pihenődet?
– Tíz napot Szerbiában voltam, majd elmentem Justin esküvőjére Máltára.

– Játszottál a tavalyi együttesben is és idén is meghatározó tagja vagy csapatunknak. Mi a különbség a két csapat között?
– Idén gyorsabb és fiatalabb játékosok alkotják az együttest és egész más az edzőnk stílusa.

– Miként alkalmazkodsz a nehezebb és sűrűbb edzésmunkához?
– Valóban nehezebb edzésmunkát végzünk és kevesebb a szabadnapjaink száma is, de nincs ezzel baj, mert jót tesz a csapatnak.

– Igen élvezetes mérkőzést játszottunk a Kecskemét ellen. Miként élted meg a Kecskemét intenzív támadásait?
– Az első félidőben jól játszottunk, azonban Marko hibájából kaptunk egy gólt. A második félidőben már gyengébbek voltunk, de Liban beállt és az ő gyönyörű góljával nyertünk. Érződik a fejlődés, mérkőzésről-mérkőzésre leszünk egyre jobbak.

Végül következzék az, aki nem fogadta el az iráni ajánlatot és visszajött közénk, Balog Zoltán:

– Most érthető okokból mindenki az iráni kalandodról érdeklődik. Mi sem tudunk elmenni a kérdés mellett, hogyan került képbe ez a lehetőség?
– Adnannal már tavasszal beszélgettünk arról, hogy van neki egy menedzser ismerőse abból a régióból és baráti viszonyban vannak. Az ő ismerőse által kerültem képbe. Én elsősorban nem Iránra gondoltam, hanem egy Dubai vagy Katari lehetőségre. Ide magyar játékos nagyon nehezen jut el, mert sportdiplomáciailag nem a legerősebbek a kapcsolataink. Mi erről csak beszélgettünk az előző szezonban, majd a felkészülés alatt jött egy email Adnantól, hogy van egy ilyen lehetőség. Az első döbbenet akkor ért, mikor megláttam, hogy Iránba hívnak, a második pedig, mikor az ezért kínált összeggel szembesültem. A nagy nyilvánosságnak úgy tűnhetett, hogy én az utolsó pillanatban hagytam el a csapatot, de a vezetők tudtak erről. Már az Ausztriai edzőtábor előtt képben volt ez a szerződés, csak a vízum intézése miatt lelassultak a folyamatok. Előre meg volt beszélve, hogy én kimegyek és feltérképezem a helyet és utána fogok dönteni. Mielőtt indultunk a repülőtérre, megálltunk a párommal itt a székháznál, hogy elköszönjek a csapat tagjaitól, hiszen nem tudtam, hogy mennyi időre megyek ki. A fele csapat kint edzett hátul, a fele pedig bent. Amikor jöttünk visszafelé és beértünk a lelátó alá, akkor a gombóc már ott volt a torkomban és mire elértünk az öltözőig, addigra könnybe lábadt a szemem. A tíz év, azért az mégis csak tíz év. Öt percet el is kellett töltenem azzal, hogy rendberakjam magam annyira, hogy ne látszódjon rajtam ez a nehézség. Utána erőt vettem magamon és egy fél perc alatt elköszöntem mindenkitől és ki is jöttem. Nem volt egyszerű elindulni, de egy ilyen lehetőséget hiba lett volna nem feltérképezni.

– Milyen tapasztalatokat szereztél rövid kintléted során?
– Nem egyszerű az a világ, nagyon komoly szabályok és törvények szerint élnek. Nekünk Európaiaknak ez kicsit húzós. Eleve nagyon kevesen beszélnek angolul, így a kommunkiáció elég behatárolt. Nagyon nehéz volt megértetnem magam. Nyilván a csapaton belül volt egy-két ember, aki tudott angolul és velük tudtam beszélni, de a szeretteimmel való párbeszéd nagyon megvolt szűrve. Mikor mobilon hívtak, akkor a telefon húsz másodperc után elnémult és nem tudtam beszélni. Utána a párom már csak vezetékes vonalon tudott elérni a hotelen keresztül, ahol a szállásom volt. Interneten keresztül is csak két óra után mentek át az üzeneteim. Nem tudtam híreket olvasni, mert annyira megszűrték az oldalakat. Mikor számukra nem tetsző tartalommal találkoztam volna, akkor csak arab oldalakat nyitott meg a net. Számomra ez egy nagyon elzárt világ volt. Ők egy teljesen más életfelfogásban élnek. Nem az a jellemző, mint ránk, hogy elkezdtünk valamit, érjünk minél hamarabb a végére, hanem a ráér az majd holnap is, van még időnk rá stílus uralkodik. Nyugodtabbak, nem idegeskednek. A közlekedés ez alól kivétel, az botrány, de az ügyintézéshez nagyon nyugodtan állnak hozzá. Ezek után én úgy gondoltam, hogy inkább csomagolok és megyek haza.

– A szokásaikat egy európai emberre mennyire kényszerítik rá?
– A törvényeiket mind a beutazóknak, mind az ott dolgozóknak be kell tartaniuk. Igaz ez az öltözetre is. Csak a hosszú nadrág megengedett, pólót viselhettem, de ujjatlant már nem. A hölgyeknél kötelező a kendő a fejen. A nők arca szabadon volt. Annyira nem voltak fanatikusok, hogy azt is takarják, de a kendő az kötelező volt. A ruhájuknak a térdüket mindenképpen fedniük kellett, nehogy a férfiak más feleségét megszemléljék. A félrelépésért nagyon komoly büntetések járnak.

– A klub vendége voltál vagy egyénileg utaztál ki?
– Egyénileg. Nyilván, ha aláírtam volna és megegyezünk, akkor a klub mindent állt volna, így azonban ez az én saram volt.

– Mikor döntötted el, hogy hazajössz?
– Négy nap alatt ez lecsengett bennem. Jártam edzésekre a csapattal, de nem voltam felkészülve lelkileg arra, hogy egy hosszabb időt eltöltsek ott. Egyedül ez nagyon nehéz lett volna. Úgy volt egy darabig, hogy Adnannal egy csapathoz megyünk, csak ő nem kapott vízumot. Ő nem pakisztániként utazott volna be, mert neki már, ha jól tudom, angol útlevele van. Én kint voltam és vártam, hogy jön, de végül nem érkezett meg. A párom kiköltözése sem volt biztosra vehető.

– Mennyivel másabb az ottani futballkultúra mint a magyar?
– Mi magyarok taktikusabbak vagyunk,  játékban hoznánk őket. A mentalitásuk azonban más. Volt olyan edzés, hogy elfordultam, mert úgy rúgták egymást. Nem is mentem bele ilyen helyzetekbe, mert tudtam, hogy ha hazajövök, akkor nekem itt helyt kell állnom. Agresszívabbak, ez igaz a futásukra is, azonban sokszor ész nélkül szaladnak és nem használják az agyukat.

– A szurkolók nagy örömmel fogadták, hogy ez csak egy kaland maradt az éltedben és visszatértél hozzánk.
– Számomra is jó volt hazatérni és mindent meg fogok tenni a csapat sikeréért.

Istenes Mónika és Istenes Tibor

A képek a 100% Fradi archívumából.

A végére ugorhat és hozzászólhat.

HOZZÁSZÓLÁS