Bajnoki meccset játszott a csapatunk. Nem szoktunk szó nélkül elmenni mellette eddig sem. Idén eddig könnyű dolgunk volt, hisz nyertünk. Könnyű volt publicisztikát írni, nyilatkozatmorzsákat közölni. Tudtuk, hogy az a pillanat is elkövetkezik, amikor mindezt egy fájó meccseredmény után kell megtenni.

Az is igaz, nem gondoltuk volna, hogy mindez éppen vasárnap este következik be.

Magam eddig azt mondtam, „Él a remény!”, majd „Tovább él a remény!”. Vasárnap este egy fájó vereséget szenvedtünk, egy olyan meccsen, ahol esélyesnek tartottuk magunkat. Sajnos, borult a papírforma!

Hazatérvén a meccsről sokat gondolkodtam, mit írjak, milyen gondolatokat osszak meg azokkal, akik megtisztelnek soraim elolvasásával. Nagy költőnk sorait idézve, jutott eszembe számtalan gondolat, ám őszintén bevallom, javarészük elhamvadt, mielőtt a billentyűkhöz értem volna. Egy, csak egy maradt meg bennem, talán nem véletlenül, hiszen e szavak az örökbecsű indulónkból valók.

Nincs csüggedés, csak tovább!

Számomra az elmúlt hét egyik nagy ajándéka volt, hogy beszélgethettem Dr. Klinghammer Istvánnal, a nagyrabecsült tudóssal, a hétkönapi szenvedélyét tekintve, megrögzött fradistával. Előre elmondta, hogy a nagy próbatétel akkor következik majd, ha ez a csapat nem nyer. Mit nem nyer, egyenesen sorozatban veszít. Mert ez benne van a pakliban. De annak, aki bonyolult, sokszor értelmezhetetlen körülmények között meglátja a folyamatok mozgatórugóját, annak értelmezni is kell azt. Átláthatatlan a Fradi körül a tulajdonosi szerkezet? Nem tudjuk értelmezni az érdekviszonyokat? Akkor próbáljunk meg arra koncentrálni, amit látunk. A pályára. Ott mi történik. Van ugye egy tanárember, aki új csapatot épít. Azt is elmondta, ez nem egyszerű folyamat, szakmailag egy évet is igényel. A kérdés az, van türelme a fradistáknak ezt kivárni? Őszintén remélem, erre a kérdésre csak igen lehet a válasz.

Mert mi van, ha nincs? Ki fog hozni új edzőt? Fog egyáltalán még hozni új edzőt? Hisz az angol vonal után megkaptuk a magyart. Hozzanak másik magyart? Vagy másik angolt? Esetleg olaszt, spanyolt, németet, hottentottát?

Prof. dr. Klinghammer István nagyon találóan fogalmazott a már idézett beszélgetésben, amikor azt mondta, a pályán, a lelátón, de mindenütt, ahol a Fradi szóba kerül, a fradisták egy nagy demokráciában, a fradizmusban egyenlőek. Egyenlőek a jogaik, de ne feledjük, kötelezettségeik is vannak. Mindenkinek hozzá kell tennie a nagy egészhez a magáét, azt ami a képességeiből telik. Hogy együtt lehessünk újra nagyok, a legnagyobbak.

2010. augusztus 15-én mi szurkolók hozzátettük? Tök mindegy, hogy szerencsével vagy nem, de hoztuk az első két bajnoki meccset, hazai pályán jó esélyünk volt nyerni a harmadikat is. Józan emberi számítás szerint ilyenkor nem gond a szurkolótoborzás, hogy legalább tízezren a helyszínen biztassák a csapatot. Erre mi történik? Az, amit láttunk, az erősen foghíjas lelátókat. Elgondolkodom, mi kellene, hogy újra benépesedjen az Albert Stadion? Pontveszteség nélkül nyerjünk bajnokságot 160 rúgott góllal? Utána megtelnének a lelátók? Vagy ide kellene hozni a Manchester Unitedet, Barcelonát, Real Madridot, Chelseat, hogy az értük rajongó magyarok tolongjanak a jegyekért.

Kétségbeesetten kiáltom, nem! Akkor is Hajrá Fradi! Az említettek lehetnek nagy, akár a legnagyobb csapatok, de nekem a Fradit semmi nem helyettesítheti a szívem első helyén. Nekem bőven elég, ha látom, hogy valami elindult, és annak szerencsével is, de eredménye van. Halkan megjegyzem, nekem persze ez sem kell, nekem elég volt, ha csapatom kifut a pályára az NB II-ben a Tököl vagy bármelyik más csapat ellen. Mert Fradi csak egy van!

Tudom, van televízió, van internet és van sajtó. Mindegyiknek a sportosztálya vagy rovata a Fradira építi az üzleti tervét. És ez lehet egyszerre áldás és átok. Áldás azoknak, akik a távolságot és az időt másképp nem tudják legyőzni, csak így értesülhetnek kedvenc csapatuk mérkőzéséről, eredményeiről. De kimondom, átok is ugyanez. Átok, mert sok olyan potenciális szurkolót is távol tart, akik ezek hiányában a lelátón ülnének. Csak tőlük kérdezem, ők ebben az esetben mindent megtesznek a csapatukért? Azon meg elgondolkozom, hogy azok, akik a leendő stadionunkkal kapcsolatban aggódnak a 22 ezres tervezett kapacitáson, ezt mire fel teszik? Tudom, egyelőre elvi ez a kérdés, mert hol van az a leendő stadion, de attól még kérdés a kérdés.

Prukner László elmondta, ezen a meccsen magunkat vertük meg. Ő nyilvánvalóan a csapatra gondolt, amelyik olyan hibákkal játszott, amilyenekkel. Én, vállalva a közellenség szerepét is hozzáteszem, azok a szurkolók is hozzájárulnak a vereséghez, akik bár megtehetnék, mégsem a helyszínen szurkolnak, sokkal inkább a háttérből fanyalognak és kritizálnak. Most van miről…

Nincs csüggedés, csak tovább!

Ez a meccs papírforma szerint nyerhető volt. Szemben a következővel, amikokor Székesfehérvárra látogatunk. Ott, különösen a most történtek után, nem mellettünk szól a papírforma. Ott lenne szép kiköszörülni a csorbát…

Simon Sándor

Sas Gábornak (Sasinak) köszönhetően néhány képet is közlünk arról a mérkőzésről, amelyet a papírforma ellenére elvesztettünk, ahol önmagunkat vertük meg.

Amikor még minden rendben levőnek tűnt. A játékosok fogadkoztak. Bár mögöttük nem túl népes a lelátószakasz.

Volt, ahol többen voltak, rajtuk nem múlott…

Ekkor még a régiek is reménykedtek …

A középpályánk tagjai a foghíjas lelátók előtt …

Amikor még az edzőnk is bizakodott …

A veteránok örökbecsű jelmondata:

Egy szögletünk előtt, még az első félidőben:

Ők lennének a jövő szurkolói:

A hosszúra nyúlt szünet után a kivonulás pillanatai:

Végül pedig a látkép a vesztes csata után: