Mivel már a negyedik mérkőzésünkön vagyunk túl az új bajnokságban, negyedszer próbálok meg találó címet találni a meccsről szóló írásomnak. Ezek messze nem elemző írások, hogy is jönnék én ahhoz. Csupán azt a hangulatot tükrözik, melyet a lelátón átélek, majd immár hazatérve, kicsit talán át is gondolva, leírok.

Egy kicsit számot is vetettem. Az első forduló után hittem és hirdettem, „Él a remény!”. A második után, hogy „Tovább él a remény!”. Ezek voltak a győztes mérkőzések, melyekben sokak szerint a szerencsének is szerepe volt. Ugyancsak sokakkal együtt vallom, a győzelmeket nem kell megmagyarázni, örüljünk, hogy a csapatunk ismeri ennek a tudományát. A harmadik fordulóban váratlan pofont kaptunk, az edzőnk szerint is önmagunkat vertük meg. Mindehhez elegendő volt egy félidő. A másodikban aztán új arcát mutatta a csapat, azt, hogy lehetetlennek tűnő helyzetben is tud küzdeni, nem adja fel. Ez belőlem a „Nincs csüggedés, csak tovább!” címet hozta ki, amelyet halhatatlan indulónk soraiból kölcsönöztem.

Így jött el a negyedik forduló, a nagy sorozat kezdete. Első állomásként a tavalyi ezüstérmes, az idén is bajnoki aranyálmokat szövögető Videoton otthonában. A pesszimisták előre féltették a csapatot, most majd beleszalad a késbe. Valóban benne volt ez is a levegőben. Ráadásul eddigi alapemberek hiányoztak sérülés vagy éppen eltiltás miatt, mi több a hátsó alakzatból. Mesterünk azonban bebizonyította, nem véletlenül tartják a hazai edzői szakma egyik legjobbjának. Nincs más szó rá, az első félidőben meglepte a Videotont. Meglepte a taktikai felállással, amit játékosai végre is tudtak hajtani. A helyszínen egyértelmű volt, hogy 10 percnyi enyhe Videoton próbálkozások után, amelyek semmi veszélyt nem jelentettek a kapunkra, a csapat lefocizta sokkal esélyesebbnek tartott ellenfelét. Egy valódi futballhangulattal körített meccsen, valódi futballt játszott. Nem véletlen, hogy a korábban sokszor kritikus szurkolótábora is elővett egy valóban régen hallott rigmust: „Játszik a Fradi!” Ezt skandálták hosszú percekig, bizsergető érzés volt ezt hallani. Mint ahogy jó lett volna végig hallani a mérkőzés előtt az általuk elénekelt himnuszt is, mert az is nagy idők nagy csapatainak a hangulatát idézte. Ez már egy megelőlegezett bizalom a csapat felé. Reméljük, legközelebb nem gátolja meg ennek élvezését a hangosítás, mert tény, hogy a lelátó közönsége csak az utolsó taktusokra hallhatta meg, mit is énekel a sokszor és sokat szidott szurkolótábor.

Szóval játszott a Fradi és ezt nagyon jó volt látni. Örömmel konstatálták ezt a sérülés miatt most játszani nem tudó védőink is, akik a szünetben nagy örömmel és boldogsággal beszéltek a csapat teljesítményéről. Látszott és hallatszott, hogy a pályán küzdő csapatnak ők is tagjai, még ha a sérülés most a lelátóra is száműzte őket. Meggyőződésem, hogy az első félidőben nem a Videoton adott nekünk egy félidőnyi előnyt, ahogy edzőjük a végén megjegyezte, hanem mi leptük meg őket, amit egy félidő alatt nem tudtak feldolgozni.

A második félidőben azért előjött, hogy ők is a pályán vannak, beleadtak apait-anyait. Cseréik egyértelműen az előrejátékra irányultak, ki is tudtak egyenlíteni. Ám ekkor megint előjött valami abból, hogy a most pályára lépő játékosok pontosan tudták, milyen mez van rajtuk. Tán megérezték, ami most tényleg a szívük felett volt, hogy „Fradistának lenni felelősség”. Emlékezzünk, ez az a mez, amelyben a Fradi-címer belső részére ez a felirat van hímezve. Örömmel láttam, ezek a játékosok átérezték ezt a felelősséget. A bekapott gól után újra voltak helyzeteik, újra a maguk javára fordíthatták volna a meccset. Mint ahogy továbbra is jól védekeztek, a véleményem szerint indokolatlan kiállítás sem törte meg őket. Az edzőjükkel együtt nyerni akartak, mint ahogy azt mi szurkolók mindig el is várjuk tőlük.

Ezért lett ezen írás címe, hogy „Tovább!”.

Ezt a Fradit egy döntetlennél is meg lehet tapsolni, a játékosait lehet ünnepelni. Ez az, amit ellenfeleink még nem értenek. A meccs után is hallottam olyan hangokat székesfehérvári oldalról, hogy miért kell ennek örülni? Ők nem érthetik, mi viszont a szívünkben hordozzuk, tudjuk, mert fradisták vagyunk és a játékosaink ma a Fradihoz méltóan játszottak és küzdöttek a pályán.

Tovább! Hajrá Fradi! Mindörökké!

Simon Sándor

(Fotó: www.ftc.hu)