2024. november 22. péntek

Beszélgetés Eperjes Károllyal

Szerző: Simon Sándor Bejegyzés ideje: 2010. augusztus 29.

Folytatjuk sorozatunkat, melyben ismert és népszerű emberekkel beszélgetünk a Fradiról. Nagy örömünkre elfogadta felkérésünket és válaszolt a kérdéseinkre Eperjes Károly, a mai színésztársadalom kiemelkedő alakja.

– Készülve a beszélgetésre a személyes emlékeimen kívül is sokat olvastam Eperjes Károlyról és Eperjes Károlytól. Arról is, hogy milyen szerepet játszott és játszik az életében az Isten, a család, a haza, az egység. A Fradi alapításkori jelszavait is ismerjük, Erkölcs, Erő, Egyetértés. Kezdjük a beszélgetést valahol itt, az igazán fajsúlyos szavak mentén. Segítettek abban, hogy Eperjes Károly fradizmusa kialakuljon?
– Valahol mélyen biztosan. Ám a gyermekkoromban, amikor először vallottam, hogy a Fradinak szurkolok, ez másképp jelent meg az életemben. Ott kezdem, hogy én akkoriban mindig annak a csapatnak szurkoltam, ahol Grosics Gyula védett. Vele kezdődött az Aranycsapat összeállítása, amit minden magyar ember álmából felkeltve is sorolt. Kapusként ő volt az első. Kis gyermekként ez nagy hatással volt rám. Amíg Gyula bácsi játszott, én azt a csapatot részesítettem előnyben, ahol Ő védett. Így 1962-ig Tatabánya szurkolónak vallottam magam. Élénken él bennem, hogy amikor az első jó bizonyítványom után megkérdezték tőlem, minek örülnék, én a „Fekete Párduc” című könyvet kértem. Nem tudom megmondani, hányszor olvastam el, én azzal a párnám alatt aludtam. Nincs olyan indiánkönyv, ami nálam vetekedett vele. Amikor Gyula bácsi abbahagyta a játékot, e tekintetben identitászavarba kerültem. Más csapatot kellett találnom. Természetes, hogy ezt a szelekciómat is a kapusok szerint végeztem. Emlékszem, abban az időben az Újpesti Dózsának volt egy Török nevű kapusa, aki után néhány hétig a Dózsával szimpatizáltam. Ekkor történt, hogy Édesapám közbelépett és csak annyit mondott: „Kicsi fiam, böcsületes keresztény magyar ember a Fradinak szurkol, ahogy nagyapád, apád és pap nagybátyád is.” Ez a mondat a helyére tette sportbeli elkötelezettségemet, azóta fradistának vallom magam. Később egy igazán érdekes visszacsatolása is volt ennek a történetnek. Az, amikor megtudtam, hogy Gyuszi bácsi is legbelül fradista volt, csak soha nem védhetett a Fradiban. Számomra egy nagy megkönnyebbülés volt ez, utólag is igazolta gyermekkori rajongásomat, hogy amikor én neki drukkoltam, már akkor is a Fradinak szurkoltam.

– Ezek az élmények hogy vetültek át a gyermekkori futballcsatákra?
– Óriási volt. Hegykőn állandóan fociztunk. Az utcáknak csapataik voltak, mint ahogy a falu egyes részeinek is. Általunk kreált igazolásokkal fociztunk, amit nagyon komolyan vettünk. Rengeteg gyerek volt, életünk volt a játék.

– Mik voltak az első személyes emlékei a Fradiról?
– Valamikor a ’60-as évek elején a Fradi egy előkészületi mérkőzést játszott Petőházán, ahová elvitt az apám. Több, mint tízezer ember között élhettem át első valódi fradista futballélményemet. Aztán emlékszem az első Pesten látott Fradi-meccsemre is. Ez volt az, amikor Páncsics Miklós először játszott balhátvédet a legendás Dalnoki Jenő helyén. Később Édesapám meglepett egy négyes számú Fradi-mezzel, ami Páncsics meze is volt. Én akkortól abban játszottam, sőt abban is aludtam, ha rajtam múlik, sosem veszem le, még jó, hogy Édesanyám azért kimosta. Jeles emlék az első Népstadionban látott Fradi-meccsem is. Ez nem is egy meccs volt, hanem egy négyes torna, ahol a Fradin kívül játszott a Dinamo Moszkva is. Kettejük mérkőzése igazán paprikás hangulatú volt, Orosz Pál például ott tiporta meg az Ivanovot. Ki is állították, de én arra emlékszem, hogy a tömeg egységbe forrtan kiabált, „Csürhe! Csürhe!” Ott lehetett. Akkoriban a futball, ezen belül a Fradi sokkal többet jelentett, mint sport, a rendszerrel szembeni ellenállást is ki lehetett valamilyen szinten fejezni. A „Csürhe! Csürhe!” kiabálásokkal nem tudtak mit kezdeni, még ha tudták is, hogy azok más jelentéstartalmat hordoznak. Visszatérve a meccsre, élénken él bennem a kép, amikor a kiállítás okozta tömegjelenetben a Jasin odalépett az Albert Flórihoz, átkarolta és gyakorlatilag kiemelte a tumultusból. Ez valódi sportemberi tett volt.

– Ugorjunk egy nagyobbat, egészen Székesfehérvárig, ahol az ott tanuló ifjú műszerész éppen a Videotonban futballozott…
– Ne mondjuk azt, hogy futballozott, sokkal inkább azt, hogy a Videoton-tartalék edzéseit látogatta.

– Persze, a kötelező szerénység…
– Nem, nem erről van szó. Akkoriban olyan jó volt Székesfehérvárott az NB I-es és a mögötte levő csapat is, hogy közéjük csak valódi tehetségeknek lehetett bekerülni. Akkor volt, hogy az első csapat kis híján bajnokságot nyert, éppen az Üllői úton úszott el ez a lehetősége az ott elért döntetlennel. A tartalék pedig meg is nyerte a bajnokságát. Később tudtam meg, hogy akkoriban Édesapám megkérdezte Németh Lajost a tarcsi edzőjét, hogy mit tud a gyerek, nem volna-e szerencsésebb elvinnie máshová, merthogy oly nagyon még a tarcsiba sem fértem be. Néneth Lajos azt mondta: „Jaj, tanár úr, ne vigye el!”. „Miért, annyira jó?” kérdezte apám. „Nem, de szeretik!” ez volt Lajos bácsi válasza. Akkoriban kaptam szegény – Isten nyugosztalja – Mayer Lajcsitól a Színész becenevet.

– Már akkor színész volt?
– Nem, de én állandóan dumáltam, marháskodtam, parodizáltam, amit nagyon bírtak. Később, amikor már valóban színész voltam és Fehérváron a Kakukkfészek premierjére készültünk, volt egy fantaszikus élményem. Az előadás előtt, készülvén a fellépésre én egy fél órával korábban bezárkózom az öltözőbe, akkor engem már nem lehet zavarni. Erre húsz perccel a kezdés előtt kopognak. Kikiabáltam, „Hagyj békén, ne zavarj!”. Öt perc múlva újra halk kopogás: „Ki vagy? Gyere be! Miért zavarsz?” mondom. Nyílt az ajtó és én megláttam Csongit, Csongrádi Ferencet, olyan csinosan felöltözve, mint azelőtt még soha nem láttam. Egy csokor virág volt a kezében és csak annyit mondott: „Színész, a csapat nevében!” Átadta a virágot és kiment, amit én gyakorlatilag meg sem tudtam köszönni. Akkor csak annyit gondoltam, eljött megnézni az előadást, amit sikeresen le is játszottam. A végén, amikor a tapsviharban meghajoltam, majd előreléptem, láttam, a második sorban felállt az egész csapat, játékosok a feleségeikkel, menyasszonyaikkal, barátnőikkel, úgy tapsoltak. Kálmán Gyuri bácsi,később erre mondta: „Kölyök, már csak ezért is megérte színésznek lenned!”

– Beszéltünk a Videotonról, a Videoton csapatáról. Fradi mezben sikerült pályára lépni?
– Egyetlen egyszer, ami csodálatos érzés volt. Egy öregfiúk mérkőzés volt.

– És a Fradi ellen?
– Az többször is sikerült. Én a színészválogatottnak hosszú évekig a csapatkapitánya voltam és nem egy torna volt, ahol rajtunk kívül résztvett a Fradi öregfiúk is. Volt, hogy előttük is végeztünk, holott velük 1-1-et játszottunk, de a többiek ellen több pontot sikerült összeszedni. Amikor az ember egy csapatban játszik, akkor azért a csapatért tesz meg mindent. Ha ez éppen a Fradi ellen van, akkor ellene. A sport az sport. Ettől még belül én ugyanaz a fradidrukker vagyok.

– Mi a véleménye a mai Fradiról?
– Nagyon drukkolok, hogy mielőbb bajnok legyen. Be kell látni, erre nem most van a legnagyobb esély, de az is látszik, hogy valami megmozdult. Nagyon örülök, hogy újra egy tanárember edzőnk van, aki rendkívül intelligens, aki pedagógus szemlélettel is nyúl a játékosokhoz, az egész csapathoz. Hasonlóak ezek az érzések bennem, mint amikor Gellei Imre vezette a csapatot, ő is pedagógus, alatta is látszott, hogy több van a csapatban. Meggyőződésem, hogy sokkal előrébb tartana ma a Fradi, ha neki engedik befejezni az elkezdett munkát. Ő igazi hosszútávú megoldás lehetett volna. Prukner László is az lehet, ha engedik neki végigvinni azt, amit oly biztatóan elkezdett. Ha idén még nem is, két-három éven belül szerintem beérhet a munkája. Nagy kincs a Fradi számára a pedagógus edző, gondoljunk csak Lakat Karcsi bácsira vagy a már említett Gellei Imrére. Ezért is lehet újra hinni és bízni a Fradiban.

– Mint mondta, körülbelül két-három év múlva vár igazi eredményt a Fraditól. És ebben a bajnokságban?
– Szerintem a realitás az első hat hely egyike, amelyben benne van az is, hogy szerencsével talán a dobogó aljára odaérhet a csapat.

– És a kupaszereplés? Hisz onnan is elérhető a nemzetközi porond.
– Ott is nagyon komoly a verseny, éppen a nemzetközi szereplés lehetősége miatt. Jó lenne természetesen egy kupagyőzelem, de még nem tartom ehhez összeérettnek a csapatot. Majd meglátjuk! Mindenesetre mindenkit óvok attól, hogy nagy elvárásokat állítson a csapat elé. Majd két-három év múlva, akkor maximalisták lehetünk. Ehhez kell a már említett türelem a csapat körül, no és persze az is, hogy a szurkolók újra teljes hittel és hanggal álljanak a csapat mellé és mögé. Ehhez egy szlogent is találtam: „Verekedés helyett inkább berekedést!”. Hajrá Fradi!

– Látszik, hogy színésszel beszélgetek. Tökéletes végszót kaptam, köszönöm a beszélgetést! Jó egészséget, sok sikert kívánok, közte Fradi sikert is!
– Köszönöm, úgy legyen!

Befejezésül még egy kép. Egy kép, mely a ’90-es évek elején készült a Springer-szobor tövében: balról, Keller József, Simon Tibor, Eperjes Károly, Détári Lajos és az ifjú Lipcsei Péter:

Simon Sándor

A beszélgetés ideje: 2010. augusztus 25.

(A felhasznált képek forrása: www.hirado.hu, ujember.katolikus.hu és Nagy Béla: Fradi nosztalgia 1.)

A végére ugorhat és hozzászólhat.

3 hozzászólás

  1. Szabó Pál írta:

    Megint egy remek interjú!

    Hozzászólás ideje: 2010. augusztus 29. 14:34

  2. trebla77 írta:

    Ezt az öt embert nyugodtan le is igazolhatnánk, ha ma lennének annyi idősek.

    Hozzászólás ideje: 2010. szeptember 2. 21:38

  3. Kozma József írta:

    Az egyik legnagyobb SZINÉSZ , aki még nagyobb lett, mert most azt is megtudtam hogy FRADISTA!!!!!
    Isten áldjon SZINÉSZ!!

    Hozzászólás ideje: 2010. szeptember 2. 22:09

HOZZÁSZÓLÁS