A szombaton történtek után kifejezetten kerestük a lehetőséget, hogy beszélgessünk cseh támadónkkal. Keddre, a sajtófélórára le is volt szervezve az interjú, de mint tudjuk, itt nem tudott megjelenni. Helyette kaptuk ezt a lehetőséget.

– Hol születtél és mikor kerültél a labdával közelebbi kapcsolatba?
– Olomoucban születtem és amikor már járni kezdtem, akkor a labdával is egyből megismerkedtem. Édesapám is futballozott alacsonyabb osztályban, így a családban nyilvánvaló volt, hogy én is labdarúgó leszek. Édesapámnak is fontos volt, hogy valaki átvegye tőle a labdarúgás szeretetét és mivel nekem két lánytestvérem van, rám hárult ez a feladat.

– A családban volt rajtad kívül is élsportoló?
– Az egész családunk sportolt. Az egyik lánytestvérem atletizált, a másik pedig kézilabdázott. Mindketten úsztak is, de azt nem versenyszerűen. Csehországban a hoki a nemzeti sport, így a rokonaim és ismerőseim elsősorban jégkorongoztak, én magam is hokiztam. Ez annyira egy nemzeti sport, hogy ha az ember más sportágat űz, akkor is kijár néha jégkorongozni. Telente a befagyott tavakon korongoztunk és még ma is, ha hazamegyek, egy kialakult baráti társasággal űzzük ezt a sportot. Mikor hideg van, akkor kint a tavon, ha pedig nem alkalmas erre az idő, akkor természetesen csarnokban.

– Hol lettél először igazolt labdarúgó?
– Olomoucban, egy kis faluban sportiskolába jártam. Hetedikes koromban lettem a Sigma Olomouc igazolt labdarúgója, ami a mai napig egy első osztályú klub.

– Felnőttként mégis az FK Lázne Bohdanec csapatában mutatkoztál be. Mikor igazoltak le?
– Ez egy másodosztályú csapat volt, itt kölcsönjátékos voltam. Itt szereztem az első felnőtt gólomat tizennyolc évesen. Fél év után visszamentem a nevelőegyüttesemhez.

– Itt aztán már egy viszonylag hosszabb időszakot töltöttél el, hiszen három évig az Olomouc játékosa voltál.
– Miután visszatértem, fiatalon megadatott nekem, hogy játszhattam az első csapatnál. Ez egy igen jó csapat volt, az akkori cseh foci kiemelkedően jó játékosai szerepeltek az együttesben. Nagyon sokat tanultam a válogatott játékosoktól, akikkel egy csapatban szerepelhettem. Velem együtt volt fiatal akkoriban Ujfalusi, aki ma is cseh válogatott. Lehetőséget kaptam és egyre többet léptem pályára ebben az időszakban. Utána, mint minden játékosnak, nekem is az lett a célom, hogy minél hamarabb kipróbálhassam magam külföldön.

– 2000-ben el is jött ez az idő a számodra, leigazolt a Hamburg. Milyen tapasztalatokat szereztél és hogyan érezted itt magad?
– Az iskolában már tanultam németül és amúgy is készültem a külföldi karrierre, így külön órákat is vettem. Azt gondoltam, hogy már elég jól beszélek németül, de amikor elmentem Hamburgba, egy szót sem értettem belőle, hogy mit mondanak. Beletelt jó pár hónap, mire megértettem magam a többiekkel. Hamburgban nagyon szépen beszélik a nyelvet, de mivel én nem német anyanyelű vagyok, idő kellett míg elsajátítottam az ottani nyelvezetet. A város az gyönyörű volt, a csapat pedig a harmadik helyen állt, amikor odaigazoltam. A Bajnokok Ligájában indultunk, a Juventussal és a Panathinaikossal voltunk egy csoportban. Nagyon jól ment a játék, már egy hónapja az együttesnél voltam, amikor a cseh olimpiai csapat edzője behívott a Sydney-be készülő olimpiai válogatott keretébe. Őszintén mondom nem akartam elmenni, hiszen a fociban az olimpia nem azonos rangú egy EB-vel vagy egy VB-vel, de az edző hajthatatlan volt. Aztán nem volt más választásom, elutaztam a kerettel, ami miatt kimaradtam a Hamburggal egy jó pár nagy meccsből. Mikor visszatértem egy hónap múlva, játszottam még a Bajnokok Ligájában is, de meg voltam zavarodva. Nem tudtam azonnal visszazökkenni, nem tudtam alkalmazkodni, kiestem a ritmusból és mintha nem ugyanaz a játékos lettem volna, mint a kiutazásom előtt.

– Azért lehúztál három évet Hamburgban, viszont elég kevés gólt, összesen ötöt szereztél itt. Ennek mi volt az oka?
– Az valóban kevés, de azt tudni kell, hogy ott nem kimondottan csatár voltam, hanem a középpályán szerepeltem. Ráadásul a három év alatt, nem voltam folyamatosan kezdő játékos. Hol kezdtem, hol pedig csak csere voltam. Ebben a helyzetben akkor dőlt el igazán a sorsom, amikor az edző, aki engem a csapathoz vitt, egy másik csapathoz távozott. Az új edző érkeztével én már nem éreztem a bizalmat, nem is éreztem már jól magam és egyre kevesebbet jutottam szóhoz.

– A következő állomás a pályafutásodban, a Bielefeld együttese, azonban ott nem sok időt töltöttél el.
– Oda eleve, mint kölcsönjátékos érkeztem. Négy nappal a bajnoki rajt előtt szerződtettek és meg is mondta az edző, hogy mivel még bele kell szokjak a csapatba, át kell vegyem a ritmust, az első öt meccsen nem számít rám. Nem is játszottam ezeken a találkozókon, aztán viszont megbetegedtem. Elment kilenc forduló úgy, hogy pályára sem léptem. Később játszottam ugyan, de a csapat nem volt igazán egy erős együttes és én sem éreztem jól magamat. Hamburgba már nem akartam visszamenni, mert ugyanaz az edző ült a kispadon, aki előtte nem számolt velem és honvágyam is volt. Az edzővel nem csak szakmai problémánk volt, hanem emberileg sem jöttünk ki, ezért úgy gondoltam, nem fogok már vele együtt dolgozni.

– Ekkor hazaigazoltál?
– Igen, Csehországból kaptam ajánlatot, a Banik Ostravától. Csehországban ez egy élcsapat ma is, de akkoriban különösen erősek voltak. Életem legjobb szezonját hoztam az Ostravával. Bajnokságot nyertünk, gólkirály lettem, engem választottak a szezon legjobb játékosának, tehát minden szempontból sikeres időszakot könyvelhettem el. Ekkor volt az Európa Bajnokság, és én tagja voltam a keretnek. Életem legszebb emléke ez. Egy fantasztikus csapatnak lehettem tagja, amely a legszebb focit játszotta. Én is rendszeresen pályára léptem, jól ment a játék, gólokat is sikerült szereznem. Azt a csapatot nagyon összerakták, szép focit is játszottunk, de sajnos az elődöntőben nem volt szerencsénk. Akkor már kikiáltottak minket az EB esélyesének és én is úgy éreztem, hogy minden rendben van, de számunkra balszerencsés volt az elődöntő, így nem sikerült a döntőbe jutnunk.

– Ezek után a sikereidet megkoronázhattad volna egy igazán jó szerződéssel. Miért a Borussia Mönchengladbach együttesét választottad?
– Rengeteg ajánlatom volt az EB után. Még az Ostrava játékosa voltam, de a klubházban szóltak az irodisták, hogy rengeteg fax érkezik, Angliából, Franciaországból és nagyon sok helyről. Elmehettem volna a Sportingba, Olaszországban is felmerült a nevem a Juventusnál, de velük sajnos nem jutottam el a tárgyalásokig. Válogathattam volna a lehetőségek között, de az akkori menedzserem a Mönchengladbachot erőltette. Mindenképpen vissza akart vinni Németországba, mert neki ez valamiért fontos volt. A saját érdekeit nézte az én érdekeim helyett. Végül az én döntésem volt a végső, de mindenki arra terelt, hogy menjek a Möchengladbachoz. Az Ostravával már egyértelmű volt, hogy nem jutunk be a BL-be, mert kikaptunk a Leverkursentől 4-0-ra. Egyre nagyobb volt rajtam a nyomás, hogy el kell igazoljak, de nem akartam Németországba igazolni, mert az utolsó tapasztalataim nem voltak jók. A menedzserem nagyon erőltette a dolgot és végül még a feleségem is azt mondta, hogy fogadd el az ajánlatot. Németország nem rossz, a Bundesligában játszhatsz, ismerjük a nyelvet, a közeget, így belevágtam.

– Milyen emlékeid vannak a Möchengladbachról?
– Eleinte jól ment a játék és jól is éreztem magam. Az első meccsemen gólt rúgtam. A közeg csodás volt, mert nagyon jó szurkolói vannak a csapatnak és a stadion is szép, de a csapat játékereje az nem volt az igazi. Nem egy élcsapat volt, mint előtte a Hamburg, hanem a kiesés elkerülése volt a cél. Ez számomra nem akkora kihívás volt, mint amihez előtte szoktam hozzá.

– Ez volt az oka a távozásodnak vagy nem is igazán tartottak vissza?
– Az edző szerette volna, hogy maradjak, de jött egy ajánlat a Galatasaraytól és úgy döntöttem, hogy belevágok. A Galata a topcsapatok közé tartozik, így elmentem Törökországba, hogy kipróbáljam magam ott is.

– Hogy érezted magad ebben a fanatikus közegben?
– Ami a foci részét illeti, az nagyon jó volt. Profi módon volt felépítve a klub, mindenben lehetett érezni, hogy egy remek együttesnél vagyok. Amikor belevágok egy új dologba, akkor előfordul, hogy félelem van bennem. Persze nem a foci részétől tartottam, hanem az ottani emberek mentalitásától, és belátom, jogos volt az aggodalmam. Nekem furcsa volt közép-európai fejjel megélni az ottani közeget. Teljesen más ott a kultúra, máshogy viselkedtek az emberek. A török emberek temperamentuma számomra furcsa volt, nagyon közel akarnak kerülni – olykor már tolakodóan is – az emberhez. Erősen személyeskedőek voltak és nem tudtam, hogy mit kezdjek ezekkel a helyzetekkel. A foci azonban egész más volt, arra semmi panaszom nem lehetett, de mivel a kultúra idegen volt a számomra, nem tudtam tökéletesen beilleszkedni abba a közegbe. Egy idő után éreztem, hogy ez kihat a játékomra is. Nem tudtam teljes idegszálammal a focira összpontosítani, mert a közeg számomra idegen volt.

– Ebben az időben is válogatott kerettag voltál a VB-én, de már a csoportkör után búcsút mondtatok a tornának.

– Az első meccsünket megnyertük az Egyesült Államokkal szemben, de sem én, sem a csapat nem volt ezen a VB-én igazán formában. Kikaptunk Ghánától és az utolsó meccsen Olaszországtól is. Sok szerephez nem is jutottam, az utolsó meccsen léptem pályára egy bő negyedórára. Azonban ezért nem voltam mérges, mert tudtam, hogy nem férek be, hiszen nem voltam olyan formában, mint korábban az Európa Bajnokságon.

– A VB után gyakorlatilag évente csapatot cseréltél. Ennek mi volt az oka?

– Franciaországba a Saint-Étienne csapatánál egy nagyon furcsa dologgal találkoztam, ilyet én előtte még sehol nem tapasztaltam. A klubnak két elnöke volt, és mindkét elnök úgy gondolta, hogy az ő döntése a legfontosabb. Ez nagyon sok furcsa dolgot szült, például, hogy a csapatnak két edzője volt. Normális esetben ez úgy néz ki, hogy az egyik pályaedző, a másik pedig a vezetőedző. Itt viszont mindkét elnök kiválasztott egy edzőt magának, és azt fogadta el. Így mindkét edző főnök volt és a játékosok az egész szituációt nem értették. Nagy harcok árán aztán a cseh Hasek lett a vezetőedző, de ezzel nem oldódtak meg a problémák. A másik edző, Hasek háta mögött furkálódott és emiatt a légkör alkalmatlan volt a jó munkavégzésre. Az egyéb körülmények nagyon jók voltak. Egy kisvárosban éltünk, a stadion szép volt, a szurkolók is nagyon szimpatikusak voltak, de a cseh edzőt végül kirúgták és a másikkal nekem nem volt a legideálisabb a viszonyom. Innen eligazoltam a Nantes együtteséhez, ami ekkor még másodosztályú volt. Fél év után feljutottunk, de sajnos számomra ez az időszak a sérülésekről szólt. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen eddig a pontig elkerültek a sérülések, innentől viszont a kórházakban töltöttem a napjaimat. Végül Prágában több hónapos kálvária után megműtöttek, a hátralévő idő pedig a rehabilitációval telt el.

– Innen Csehországba, a Brno együttesébe szerződtél, ami viszonylag messze van a szülehelyedtől. Miért nem az Olomuuchoz igazoltál, ha már úgyis hazatértél?
– A szülővárosom csapatánál azt a játékospolitikát folytatják, hogy kinevelik a labdarúgókat, majd eladják őket. Tehát pénzt csinálnak a focistáikból. Arra nem igazán volt példa, hogy az onnan karriert befutott játékosokat visszavették. Örömmel kaptam a Brno ajánlatán, hiszen sokat játszottam külföldön és így végre ismét otthon lehettem. Azonban fogalmam sincs miért, de nem ment igazán a foci. Nagyon hullámzó volt a teljesítményem, felejthető teljesítményt nyújtottam.

– Ausztria felé vetted az irányt, itt milyen élményekkel lettél gazdagabb?
– Nagyon jól éreztem magam, hiszen egy apró kis városkában voltam. Gyönyörű, festői táj vett körül, egy valóban egészséges légkörben éltünk, nagyon tiszta és jó levegő volt. A játék is jól ment, nagyon szerettem is itt játszani, de a második szezonom közben a klubnak anyagi gondjai támadtak. Az egyik fő szponzoruk tönkrement, fizetési gondjaik keletkeztek.

– Ekkor már azon gondolkodtál, hogy szögre akasztod a cipődet. Miért döntöttél úgy, hogy mégsem hagyod abba labdarúgást és a Ferencvárosba igazolsz?
– Valóban felmerült bennem az, hogy abbahagyom az aktív labdarúgást, mert fejben már nagyon fáradt voltam. Pszichikailag belefáradtam a sok vándorlásba. Az utóbbi évek arról szóltak, hogy mindig meg kellett ismernem egy új kultúrát, egy új országot és mindig költözni kellett a családommal. Fizikailag még nem éreztem fáradtnak magam, de fejben nagyon belefáradtam a sok költözésbe, így az is felmerült, hogy befejezem. Mielőtt ide szerződtem, az Olomoucban edzettem. Nagyon jó volt újra otthon lenni. Az edzések előtt elvittem a gyerekeket az óvodába, otthon a kertben tudtam tenni-venni, hazai környezetben rokonok és barátok között lehettem. Aztán erősebb volt bennem a játék iránti vágy, hiszen nem vagyok még annyi idős, hogy befejezzem a pályafutásomat. Azonban Olomoucban nem kaptam szerződést és jött a Ferencváros ajánlata. A jelenlegi helyzetéről nem sokat tudtam, de a fülemnek Magyarországról csak egyetlen csapat neve csengett ismerősen, a Fradié. Ausztriában írtam alá a szerződést, de nem tudtam, hogy mire számíthatok. Fogalmam sem volt, hogy milyen lesz a bajnokság és a közeg, de nagyon pozitív csalódás ért. A város csodálatos és lenyűgöző, bár számomra túl nagy és nagyon pörgő. A Fradiban is nagyon jól érzem magam, kedvelem a játékostársaimat és nekem is jól megy a játék. Bízom benne, hogy sokáig itt maradok, bár nem bocsátkozom ez ügyben jóslásokba. Amíg a csapatot hozzá tudom segíteni a sikerekhez, vagy amíg számítanak rám, addig biztos maradni fogok.

– Mikor hallottál életedben először a Ferencvárosról?
– Pontos időt ezzel kapcsolatosan nem tudok mondani, de mivel gyermekkorom óta focizok és szerepeltem nemzetközi kupákban is, ezért rendszeresen találkoztam a Ferencváros nevével.

– Mivel töltöd a pihenőidődet, mi az ami kikapcsol vagy feltölt?
– Amikor Magyarországon vagyok, tévét nézek és elsősorban a fizikai pihenéssel töltöm ki az időmet. A TVPaprika műsorait szoktam nézni. Nem kimondottan a főzés miatt, hanem azért, mert ez az egyetlen adó, amin be lehet állítani a cseh nyelvet. Ez olykor három órán keresztül megy, lassan megtanulok főzni. Egyébként nem jellemző rám a főzés. Néha otthon bevállalom, mikor van kinek letenni az asztalra a végeredményt, de nem a szakácstudományomról vagyok híres. A meccsek után hazamegyek, bár 400 kilométerre lakom, de 3 óra 20 perc alatt otthon vagyok. Ehhez még száguldoznom sem kell, hiszen végig autópályán haladhatok. Otthon szoktam teniszezni, golfozni, a családommal foglalkozom és amit a beszélgetésünk elején már említettem, a barátokkal jégkorongozom.

– Ki a kedvenc hokisod?
Jaromir Jagr a kedvencem. Mezem is van tőle, én is adtam neki egy Heinz mezt. Az túlzás, hogy barátok lennénk, de ismerjük egymást és ő is tudja rólam, hogy én ki vagyok.

– Milyen szellemi irányvonalra építed az életedet?
– Nem mondom magamat valami nagy Istenhívő embernek, de Istentagadó sem vagyok. Én nem járok templomba, viszont a rokonságom, amely akkora, hogy a hetven százalékát nem is ismerem, rendszeresen templomba járó emberek. Én a fiatalabb korosztályhoz tartozom és mivel korán elkerültem otthonról, ez nekem nem vált a mindennapi életem részévé. Fiatal korom óta számomra csak a foci létezik és a napjaim, azt lehet mondani, hogy a focitól függnek. Amikor van egy győztes meccsem, azt mindenki észreveszi rajtam, de a vereségeket sem tudom titkolni, azonnal látszanak azok is. A foci körül forog mindenem. Én már gyerekkoromtól erre tettem fel az életemet és az a legfontosabb, hogy ebben a legjobb legyek. Akárhol játszom, meg akarok felelni az aktuális elvárásoknak. Nem mindenütt voltak egyformák a célok, hiszen valahol a bajnoki címért, az EB-én majdnem az EB-címért, kisebb csapatoknál pedig más célokért küzdöttem. A lényeg, hogy az adott helyzetben a céloknak meg tudjak felelni.

– Pályafutásod befejezése után is a futballban szeretnél maradni?
– Lehet, el kéne már gondolkodjak rajta, hogy a foci után mit csináljak, hiszen már nem vagyok fiatal, de még nem tudok erre választ adni. Elképzelhető, hogy a fociban maradok, de az is lehet, hogy nem. Nem zárom ki annak a lehetőségét sem, hogy edző leszek, de egyelőre még játékos vagyok és szeretnék sokáig egészségesen focizni. Nyilván lassan el kell ezen is gondolkoznom, hiszen azt érzem már, hogy többet kell regenerálódnom egy-egy meccs után. Arról azonban még nincs képem, hogy mit hoz számomra a futballozás nélküli élet.

– Sok új nevet tanultál meg mióta Magyarországon vagy, egy nevet azonban, úgy gondolom sokáig nem fogsz elfelejteni, Solymosi bíró nevét. Volt már ennyire igazságtalan kiállításod a pályafutásod során?
– Legszívesebben erről a témáról nem is beszélnék, mert csak újból feltépődnek a sebek, ráadásul még nem is vagyok lelkileg teljesen túl ezen. Továbbra is azt mondom, hogy igazságtalan ítélet volt, nem értem még most sem, hogy miért kaptam. A pályafutásom alatt nem kaptam még azonnali piros lapot. Olyan volt már, hogy a második sárga után leküldtek a pályáról, de akkor is labdaelrúgásért vagy véletlen rácsúszásért. Ilyen esetem azonban még soha nem volt. Nagyon nehéz ez, mert fel kellett dolgoznom, hogy miattam fogyatkozott tíz emberre a csapatunk és még ha nem is lehet azt mondani, hogy miattam kaptunk hatot, de a kiállításom közrejátszott a súlyos vereségben. Egész pályafutásom alatt nem volt olyan, hogy hatot kapott valamelyik csapatom. El kell felejteni ezt a meccset, túl kell tennünk magunkat rajta.

– Csapaton belül kivel fűzted szorosabbra a barátságot?
– Akik tudnak németül, Csizi, Maróti, Schembri, azokkal a kommunikáció miatt közvetlenebb és könnyebb a kapcsolatom. Angolul is beszélek egy keveset, de németül sokkal jobban megértetem magam. Magyarul is megtanultam már egy-két szót, de azt még nem mondanám, hogy megtanultam a nyelvet. A mondatok hangsúlyából sok következtetést le tudok vonni, pár ismert szóból próbálok következtetni rá, hogy miről is lehet szó, de a magyar az nagyon nehéz nyelv, hosszú idő kell az elsajátításához.

– Szurkolóink szintén igazságtalannak tartották az ellened hozott ítéletet. Mit üzennél nekik, akik ugyancsak nagyon nehezen élték meg ezt a fájó vereséget?
– Nagyon nehéz bármit is mondanom. Tudom, hogy ez nem egy sima nagyarányú vereség volt, hanem ez egy rangadó, ahol egy győzelem óriási lett volna. Egy ilyen vereség azonban a mélybe taszítja a szurkolókat, azonban ezt én is így éltem meg. Arra kérem a drukkereinket, hogy álljanak ki minél nagyobb számban a csapat mellett. Mi megpróbáljuk kijavítani a hibánkat és tudjuk, hogy egy győzelemmel még ezt nem tudjuk semmisé tenni, de kérem, hogy álljanak a csapat mellé, mert a Győr ellen már láthatták, hogy tud játszani is ez a társaság. Mi megpróbálunk minél többet kihozni magunkból és az lenne a legjobb mindenkinek, ha a szezon végén nem erről a meccsről beszélnének az emberek, ha a Fradi szóba kerül, hanem arról, hogy a Ferencváros milyen jó szezonon van túl.

Istenes Tibor és Istenes Mónika

A beszélgetés ideje: 2010. szeptember 16.

A fordításért köszönet Privacsek Andrásnak.